VII FEJEZET

Új iskola, új emberek

…Frissen megborotválkozva ültem le most írni, ugyanis a tegnap érdekes módon több kolléganőm a munkahelyről rám szólt, hogy már mégis ideje lenne attól a szakálltól megszabadulni, mert túl öregnek mutatok. Hát teljesítettem kívánságukat, de  csupasznak érzem most magam… Most tekintek az utolsó dátumra, amikor az előbbi fejezetet befejeztem. Hát már két hét eltelt. Azóta már egy pesti kirándulás, pár napig bicatúra és egy hét munka is lefolyt, de azért folytassam csak ahol abbahagytam…

Az ötödik osztály az már a központban, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban kezdődött. Akkor még volt híre az iskolának, manapság…hááát… inkább ne beszéljünk róla. Negyedik osztályban az angoltanárnőm az ötödik osztályba való felvételire készített, ugyanis az angol intenzív osztályba egy szóbeli és írásbeli vizsgával lehetett beiratkozni. Testvérem már itt volt egy éve, tehát újból alkalmunk volt találkozni.

Nos már elég korai volt egy  vizsga egy tíz éves gyermeknek, aki teljesen új közegbe csöppent. Most ne kérjétek, hogy emlékezzek a vizsga tételemre, mert már azt sem tudom, hogy mit ettem a tegnap reggel (ha egyáltalán ettem valamit), de maga a vizsga nap még homályosan ott lakózik valahol a batykómban. Édesanyám és testvérem kísértek el és ott láttam először jövendőbeli osztálytársaim egy részét, közöttük a két iker Gál testvért, akit valami miatt épp Einstein bébiknek neveztünk el a testvéremmel. Kis nyakkendő és ing volt rajtam, anyám ügyelvén arra, hogy a gyerek minél nagyobb hatással legyen a bizottságra. Izgultam, de nem mondhatom, hogy összehasonlíthatom a későbbi vizsga izgalmakkal, mert nem egészen vagyok biztos, hogy felfogtam annak súlyát. ÉS a bizottság elé kerültem, lefeleltem, megoldottam a kért gyakorlatokat, majd megjött az eredmény. 9.86. Elsőként jutottam be az V. C-be. Mai napig nem tudom, ha felfogtam annak súlyát, hogy végre először életemben első lehettem.

Most kicsit elgondolkodom, ha lesz-e elegendő emlékem ebből a korból, mert nem a legboldogabb iskola éveim ezek és kíváncsi vagyok a memóriám mit tartott még meg és mit zárt el örökre.

Az első oszi órára nem valami nagyon emlékszem, de tudom, hogy az első hetekben erősen zárkózott voltam. Kicsit sokként ért ez az új környezet. Hatalmas iskola épület, melyben az első hetekben elvesztődtem. Új emberek, új arcok és főleg ez már központi iskola, nem külnegyedi. A bal, ablakfelőli padsorban ültem leghátul, egyedül, mert ott kaptam már helyet. Nem sokat beszéltem és nem is tudták sokan az elején, hogy ki vagyok. Emlékszem, hogy egy matek és egy földrajz óra alkalmával figyeltek fel rám. Soós Anna, osztályfőnököm, volt a matek tanárnőm és megint homályos, hogy milyen feladat volt a táblára feltűntetve, de állítólag nehezebb volt az átlag feladatoknál. Én jelentkeztem, kimentem a táblához és pár perc alatt megoldottam. Az osztály kicsit elcsodálkozott. Nem tudom mért oldottam meg olyan gyorsan, mert csak ezután kezdtem nagyobb szimpátiát mutatni a matematika iránt. A földrajzórák pedig kis időn belül kedvelt óráimmá váltak. Kedves és fiatal kezdő tanárnő  tanított, akivel nyolc éven keresztül tanultam mindmáig kedvelt tantárgyamat. Azóta barátság és egy mély tisztelet alakult ki köztünk, amit az elkövetkező bicikli túrák megerősítettek, de erről majd később. Ő volt Réka tanárnő. Azóta a pertut is jelképesen megittuk. Épp a kontinensekről tanultunk, amikor a tanárnő, ha memóriám nem csal ebben a késői órában,  épp Észak Amerikát akarta feltűntetni a táblára. Sajnos nem volt a legszebb Észak Amerika a világon és kicsit félénken felnyújtottam hátulról a kezemet, hogy netán felrajzolhatnám-e én. Nagyot nézett mindenki. A táblához mentem és pár perc alatt a világtérképet fejből a táblára feltűntettem. Erre mindenki tátott szájjal maradt. Nem tudom, ha felfogtam akkor a súlyát, mert nekem ez valami természetesnek tűnt, hiszen imádtam ezt a tudományt. Ennek következménye, hogy az elkövetkező szünetekben minden kollégámnak le kellett rajzoljam a világatlaszt és ez a hír az oszi füléig is eljutott. Talán földrajzból ügyeltem a legjobban, hogy a féléves házi projektjeimet kellő képen elkészítsem és sokszor napokat olvastam utána, gépeltem, ragasztottam, képeket vágtam és ügyeltem, hogy a földrajz füzeteim mindig is gondozottak legyenek. Kellemes meglepetés ért, amikor most egy hete Réka elmondta, hogy ezek a dolgozataim még megvannak neki….. Ezután tudtam mi volt a feladatom. Bármikor is kontinensekről volt szó és földrajzórákról, az iskolát jártam egyik osztályból a másikba és rajzoltam a világtérképet és tényleg úgy éreztem, hogy van valami amit kedvelek. Annak idején még számtalanszor elgondoltam, hogy majd geológus és kutató leszek és mégis most a törvényeket dúlom….

Az első számítógépről nem ejtettem szót. Habár pár hónapot vissza kell ugorjak a negyedik osztályba, mégis elmesélem, hogy nagy csoda volt amikor negyedikes koromban szüleim egy vagyont költve egy mostan már rég elfelejtett műszerre, a ’96-os karácsonyfa alá egy különleges dobozt helyeztek… Hihetetlen volt. Nem tudtuk elképzelni, hogy ilyen találmány egyáltalán létezik. Rajzolni tudtunk, írni, játszani. Ekkor kezdődött el testvérem nagy szenvedélye a számítógépek iránt, ami azelőtt a lengyelországi kazettafon szétszedésében nyilvánult meg. És ő is a jogon kötött ki. Furcsák vagyunk egy kicsit mindketten…. Imádta a testvérem az új műszert és nem sok idő telt el amíg anyámék betiltották neki pár napra, hogy használja, hiszen a konyhakéssel már benne volt és szerelt. Ekkor járt hozzánk sokat Norbi osztálytársa, aki informatika tanfolyamokat végezve egy kis számítógép zseni volt. Éjjeleket töltöttek a műszer előtt, 11, 12 éves gyermekek és már olyasmikről beszéltek, amit én mai napig nem értek.

Furcsa egy ember voltam én ebben az időszakban és most próbálom egy kicsit rendszerezni a gondolataimat. A baráti köröm először M. Zolira, V.P. Sanyira és K. Attilára szorult, akivel évekig padtárs voltam…Egy eléggé penibilis történet jutott eszembe. Volt egy jópofa osztálytársam, Ricsi aki később elhagyta az osztályunkat. Megváltozott azóta. Valamikor a tavaly találkoztam vele, de alighogy egymásra ismertünk. ÉS én mind kis naiv és kicsit zárkózott gyerek bele is estem a ,,csapdájába”, ha így nevezhetem. Kisebb gyerek volt mint én és egyszer elkezdi az osztálynak, hogy figyeljétek meg, mert  Szilárd egy fejjel magasabb mint én, pedig nem volt akkora különbség köztünk. ÉS hát mit teszek, háttal állok neki ő is nekem, hogy lássa mindenki mekkora a szintkülönbség. Na és erre felébredek, hogy az osztály előtt állok egy száll bugyiban, ugyanis a nadrágomat lehúzta. Megszégyenítő egy élmény, amin most jó nagyot nevetek, de akkor ha jól emlékszem egy döngött nyomtam a hátába.

Ugyanakkor a tornatanárom ugyanaz lett, mint aki a testvéremnek oly szépen ,,meggyógyította” a kezét, ezért eleven undorral mentem tornaórákra és sosem voltak jó élményeim ezekről. Rossz szaladó voltam és az egy kilométeres szaladás, ami most talán csekélység, akkor irtó nagy távolságnak tűnt. A talajtornával nem álltam olyan rosszul és a homokba ugrás is tűrhető volt, de az ojnalabda dobás az már kész förtelmes. Ez ahhoz vezet, hogy ha kellett focizni, vagy netán kosarazni azon emberek egyike leszel, akit a csapatválasztásnál mindig is utoljára hagynak. ÉS ez egy egyre növekvő lebecsüléshez vezetett saját magam iránt, mert láttam, hogy ezen a téren a nem kívánt személyek egyike vagyok. És szép lassan ahhoz vezetett, hogy nyolcadikos koromra felmentettem magam a tornaórákról és líceum végéig ,,boka fájdalmak meg kalcium hiány” miatt úgymond nem voltam képes tornászni. Mindig is fájt, hogy nézzem a többieket, amint élvezik a tornaórákat én meg szépen elzártam magam ettől. Otthon csináltam amit tudtam az erő gyakorlatokból de a labdasporttal nem voltam kibékülve.

Szintén egy történet jut eszembe amire nem emlékszem olyan szívesen és talán lesz egy pár ilyen történet ebben a fejezetben. Mért ne tréfáljanak veled, ha volt akivel? A tornaterem béli tusoló mindennek kinézett, csak tusolónak nem és P. Tibi rávett engem, hogy ott végezzük el a kis dolgunkat. Sajnos a tanár rajta kapott, de megértő volt amikor elkezdtem bőgni, hogy erről én nem tudtam, csak elég volt ahhoz, hogy mindenki tudjon a tettemről és nemegyszer ezt eszembe jutatták.

A K. Attilával levő padtárság nem tudom mennyire volt rám jó befolyással. Eléggé csúfondáros gyerek volt és könnyebb jóból rosszat mint rosszból jót faragni. Ebből kifolyólag számtalanszor lenéző megjegyzéseket tettem számos osztálytársamra nézve, ugyanakkor emlékszem hogy egy örök defenzív és védekező magatartást folytattam. Sokszor felszólítottak oszi órán ha netán többen épp Tündikének keserítettük az életét. És nem felejtem el, hogy egyszer én voltam épp a soron, hogy tetteimről beszámoljak. Mindig a másik emberekkel próbáltam kiszedni magamat a pácból, nem ismervén be saját hibámat. Érdekes egy viszonyom volt ezzel a Tündikével, miután megtaláltuk Gáznerrel egyszer a tolltartójában a bűnbocsátó cédulát. Hírhedté vált ez a cédula, hiszen érdekes módon az állt benne, hogy az illető személy mindenét feláldozza, még az intimebb pontjait is, csak hogy a tanulmányi eredménye meghaladja a Ferkóét és az enyémet. Ezt mi elolvastuk, csak eljutott a Bárány fülébe is, aki az egész osztály előtt felolvasta. Ritkán szégyelltem meg magamat annyira, mint akkor mert láttam, hogy mit okoztunk ennek a lánynak. Hetekig nem beszélt velünk és hatalmas sírásba fakadt.

Elég sokat kötekedtek velem ebben az időben és e-miatt talán több évig lelkileg zárkózott és magamat lebecsülő lettem. Anyám reggel 7-re ment munkába és, hogy ne busszal menjek és a testvéremmel együtt, mindig ott voltam 7-kor az iskolában, még ha 8-tól is volt órám. Egyedül ültem az osztályban, télen a kályha mellett, amit csak 8-kor akartak beindítani a takarítónők. De P. Tibi szerzett egy speciális kulcsot, amivel mi is használhattuk a fűtést. És számtalanszor a mellettünk levő licista kamaszok átjöttek, füzeteimet feldúlták és egy jó félórás inkvizíciónak tettek ki. Akkor fogadtam meg, hogy amikor én leszek majd az ők helyükben nem fogok azzal visszaélni, hogy nagyobb és erőssebb vagyok valakinél. Volt egy nálamnál vagy 5 évvel idősebb, akiből nem tudom mi lett, vagy mi volt a neve, de egyszerűen leállított a folyosón és lekent egy pofont. Ennyire egyszerű volt. Biztos büszke volt a tettére. Mindig is irtózattal mentem reggel 7-re és erről nem szóltam soha senkinek.

Ugyanakkor azon emberek közé tartóztam akiknek nem volt barátnőjük ebben a korban, nem tudta még mi az a csók és egy újabb ok volt arra, hogy lebecsüljem magam, látván, hogy más osztálytársaim és osztálytársnőim ebből a szempontból fényévnyi távolságra voltak tőlem. Hogy ez pontosan a viselkedésemben, hogyan nyilvánult meg…Talán abban, hogy  amiben jó voltam lenéztem a többit és emlékszem ennek egyszer az volt az ára, hogy Lászlóffy Lilla angoltanárnő hatodikos koromban kirakott  óráról, úgy ahogy a legjobb angolosa voltam. Meg kell tanulja az ember, hogy ne éljen vissza azzal amivel talán jobb mint a másik, hanem sőt örvendjen annak és őrizze meg magának és ha tud akkor segítsen máson. Ezt akkor én még nem értettem.

A biológia, matek és történelem keltette fel még érdeklődésemet ebben a korban és emlékszem, hogy druszámmal S. Szilivel több biológia versenyre is elkullogtunk és számtalanszor vitáztunk. Ő folytatta akkor álmát és ha jól tudom épp a biológia egyetemen kötött ki. Sokszor szeretném tudni, hogy ezekkel az emberekkel mi történt, mert van egy pár akivel azóta sem találkoztam.

Az osztályban is ki voltam téve a folytonos kötekedéseknek és egyszer elfajult a dolog, mert még azok a fiúk is akiket a barátaimnak tudtam elkezdtek mondjam úgy szívatni egy szüneten keresztül, egész addig amíg sírva fakadtam és Nelida volt az aki közbe lépett, hogy már hagyják abba. Ez a kor egy gyermek fejlődésében fontos, mert itt kell felhozni a figyelmét, hogy kezdjen tolerálni és másokat is elfogadni, mert még nem fogja fel, hogy azzal, hogy valakit kicsúfol, azért mert más, lehet az illetőnek  szenvedéseket okozhat.

Földrajz iránti szerelmem tovább folytatódott. Egy idő után az egyetemisták terroristájának neveztek el és  a már úgyis eléggé izguló egyetemisták próbálták a C osztályt elkerülni. Bevallom kicsit szadikus voltam néha, de ugyanakkor gyermek aki élvezte azt, hogy valamiben jó lehet. Sajnos számos egyetemistának a jegye és felelete  ment arra, hogy minél agyatekertebb kérdésekkel keserítettem életüket és biztos egy pár a legjobban az ablakon hajított volna ki, de a fő, hogy a vizsgáztató tanárok nagyon is élvezték.

Épp egy mókás esemény jutott eszembe. Egyszer amikor a nép tornaórán volt, én meg fent ültem Gáznerrel az osztályban, Zoli és Attila elhatározták, hogy mindenkinek a táskáját a székhez kötik. Sajnos az akció elhúzódott ezért az osztály ajtaját bezárták. A szünet már letelt, az osztálytársaim már üvöltöttek kint és ráncigálták az ajtót mire valahogy a zár kinyílt. Nos Attila és Zoli eléggé megtermett suhancok voltak, megfogták a kilincset és húzták az ajtót befele, mire az ajtó másik felén Tibi Báránnyal épp az ellenkező irányba. És a nagy huza-vona közt egyszer csak kívülről véget ért az ellenállás, az ajtó hátracsapódott és az oszi alakja jelent meg a naplóval a feje fölött. Szempillantás alatt istenies nagyot sózott mindkét bűnbak fejére…..szép mókás idők J

Remélem leírom még egyszer a következő esetet, amint előbb leírtam, mert a modern technológia egyik hátránya, hogy a számítógép még időnként bedöglik és odaveszik egy két dolog. Szerencsémre csak pár sor úszott el.

Előbbi fejezetekben említettem a hisztis magatartást. Ebben az időben kezdtem jegyvadász lenni és sokszor kétszer is átnézettem a dolgozatomat még egy olyan kis pontért is, ami talán nem is volt ott… Év végi német óra volt, amikor megtudtuk, hogy egy általunk már rég elfelejtett dolgozatot a tanárnő a naplóba fog íratni. Sokunk év végi tízes álmai ezzel elúsztak, ugyanis a nyolcas már feldúlta terveinket. Sajnos szégyenletre méltó módon miután egy istenieset veszekedtem a tanárnővel, megfogtam a füzetemet és a falhoz vágtam, hogy miszlikbe szakadt. Talán nem ártott volna ebben a pillanatban egy pszihológus. Kicsit átléptem a határt és elkövetkező éveimben még átfogom egy párszor.

Hogy kicsit a hangulatot feldobjam, három jelképes embert szeretnék bemutatni egy kis történettel…Ötödik osztály végén hagyta el az iskolát Gyarmati Zsolt, történelem tanár aki később a jog egyetemmel is megpróbálkozott. De mondjam talán igazi nevén, Kuss. Magas, száraz, szakállas ember, hosszú kék farmer nadrág és egy barna szövetkabát, talán 50-es cipők a lábán. Egy kis tízéves kölyöknek rémisztő látvány. Lassú gólyaléptekkel indult a tábla fele. Ha valaki zajongott…Kuss és milliméternyi pontossággal találta el a kréta az illetőt. Érdekes volt felelni az ő óráin. Hátrafeküdt a székben, hatalmas lábait a katedrára tette és kezeit a hasa körül (mármint ha volt neki hasa) összefonta és hallgatott. Ha netán a leckét bemagoltad, akkor két sor után szépen leállított és jól megkavarta a fejed egy pár kérdéssel….Egyszer épp Ágotával voltam kint felelni, valamilyen ókori görög leckéből. A falon egy térkép, amin egy árva ország, csak Görögország volt feltűntetve. Nos miután a lecke elhangzott, Kuss megkérte Ágotát, hogy mutassa meg nekünk hol is feküdt el ez a mítoszokkal teli hely. S nézi, nézi és még nézi  a falon levő térképet…,,Hmmmm…Há nem tudom hol van tanár úr”…”Há’, hogy nem tudod bogaram, há mi a franc van ott a falon?… hát a falra kell másszak neked, hogy lásd, hogy csak Görögország van azon a térképen” , és szavát betartva egyik kezével megfogózott a tábla sarkában és lábával próbált a térképre mászni… De talán a leghíresebb eset Kussról az-az Adventi koszorús ki történet…Közeledett a Karácsony és mint minden keresztény kis osztályközösség  (néha pogány megnyilvánulásokkal) mi is elkészítettük az adventi koszorút és már a negyedik gyertya égett a tábla mellett fekvő zöld vasszekrényen (ahova egyszer szegény druszámat zártuk be, akarata ellenére amint gondolhatjátok). Na és megkezdődött a történelem óra. Nos Kuss bácsi körülbelül akkora volt, hogy két kéznyúlással és egy lépéssel a tábla egyik feléből a másikba termett, ezért amikor írt nem sokat mozgott és ugrabugrált mint alacsonyabb, a női nemet képviselő kollégái. A hatalmas fekete tábla előtt egy dobogó feküdt, hogy a kis pulyák fel tudják érni a táblát; a dobogó meg a szekrény között a kis piros veder. S akkor elkezdődött a nagy tábla firkálás. ,,S akkor gyerekek, amikor Cézár jött” …egy hirtelen lépés, az 5O-es cipő a vederben, a veder széttört, a víz kifolyt és szempillantás alatt Kuss ülőgumóin ült a dobogó mellett, a szekrénynek esve az adventi koszorúval az ölében… Földet megrázó röhej és a válasz KUSSSSSS.. 🙂

Következő pittoreszk személy talán az egyes társaim szüleit is kínozó fogorvosnő. Két szót mielőtt róla mondanék valamit;  a 10 évvel ezelőtt betett ólom tömése még mindig ott áll a felső fogsorom bal felében… Nem annyira magas, tömzsi, szemüveges, a leánykori szépségét már rég elvesztette asszonyság. Valószínűleg az elemista iskola orvosnőimmel volt egy olimpiai vasgyúró csapatban, mert a bicepszem talán még mindig nem érte utol az övét. Ötösével mentünk a rendelőbe, négyen kellett végig nézzük a másikon végzett iszonyatos kínzásokat. Nem volt ott semmi apró kis bogaram, tátsd ki a kis szájikódat, mert kapsz egy kis csokoládét mint manapság egy-egy kedves kis fogorvosnő mosolyog rád, miközben neked épp a kedves fogorvosnőn áll az eszed  és nem a fájdalmon. És akkor a kínzó padra kerülők. ,,Mit hunyorítasz ott fiam ??!!! Tátsd ki a szádat!!” ….Közben efféle szerszámosládára emlékeztető eszközökkel bütykölte a fogsoromat és mesélt az asszisztensének. ,,Há hallod-e, az elébb volt itt egy léánka, há annak, olyan szája vót mint egy budi……” De ki tudott kacagni ezen, mikor a szíved valahol a gyomrod alatt volt….

Nem utolsó sorban ejtsek egy pár szót Péter bácsiról. Mostanában csak kapus, de annak idején ő volt az adminisztrátor. Alacsonyabb termetű, mindig mosolygós és jópofa, emberke aki a hasától nem sajnálta az ételt. Spórolni kellett annak idején, nem volt szabad a villanyt pusztán égetni. ÉS tudtuk előre, hogy mikor jön   Péter bácsi , mert akkor le kellett oltsuk a villanyt, de persze, ahogy lábát kitette visszakapcsoltuk a villanyt…

Még pár dolgot megérintek mielőtt ezt a fejezetet lezárnám. Hetedikes voltam amikor épp B. Orsi születésnapját ünnepeltük nála otthon. Sztiklucát játszódtunk, vagy legyen angolosan Truth or Dare és akkor érintette el szám először egy lány ajkait. Nem szenzuális nagy csók, hanem a játék szabályai arra késztettek, hogy N.-t szájon csókoljam, aminek nem hiszem, hogy N annyira örvendett annak idején. Ez volt az első úgymond csók.

A hit terén ebben az időben nem álltam túlságosan rózsásan. Káromkodtam sajnos épp eleget és nem tudom mennyire hittem Istenben, hiszen a csillagászati könyvem nagyon is szépen elmagyarázta a Nagy Búmmal, hogy mi, hogyan pottyantunk ide. A konfirmálásom hoz majd fordulópontot.

Utolsó sorban szeretnék a műhely órákról beszélni. A tornaórákhoz hasonlóan sohasem vártam nagy örömmel, mert a B osztállyal közösen tartottuk. Egy rossz satu volt és amikor Bihaly, vagy Jóska megjött (akik annak idején még egy akkorák voltak mint én), akkor ez lett az én munkaasztalom. Ugyanakkor mivel egy évvel fiatalabb voltam a többieknél, zavart amikor láttam, hogy egy idő után olyan emberek akik alacsonyabbak voltak nálam kezdenek magasságban elhagyni és a hangszáluk is kicsit hamarabb vastagodott egy párnak. Talán mindezen apró események vezettek arra, hogy nyolcadikos koromig egy folytonos védekező állapotban éltem és számtalanszor lebecsültem magam, de a gimnázium vége fele új szelek fújtak.

Egy utolsó történet és el is húztam a csíkot lefeküdni. Már nyolcadikosok voltunk, amikor újabb német tanárnő keserítette az ein, zwei polizei-al az életünket. Aranyos kis szőke tanárnő, néha kicsit túl aranyos a mi osztályunknak. Egy- két vagy több okból kifolyólag elneveztük Csipás Macskának és mindent megtettünk, hogy életét keserítsük… Amint már Kuss esetében is meséltem, a tábla alatt egy hatalmas dobogó állott, melyet egy vaskeret vett körül. A dajcs tanárnő épp a táblánál írt, majd egy pár füzetet az ölébe vett és leakart lépni a dobogóról. Egy gond akadt. A kis tűsarkú cipője a vaskeretbe akadt. Puff, egy síkoltás, a szemüvegek a földön, a füzetek szanaszét, egy vörös arc és a tanárnő hason feküdt az osztály kellős közepén. ,,Kacagjatok. Tudom, hogy úgyis azt akarjátok!!!” – rikácsolt nekünk a suppanás sokkja alatt szenvedő tanárnő. Síri csend……egy szó sem… egy mukk sem…fogtuk az arcunkat, teljes erőből törekedtünk, hogy ne fakadjunk egy hatalmas nagy röhejbe… és nem adtuk meg neki a boldogságot, hogy kacagjunk rajta. Erre mérgesen kiment és, ahogy átlépte a küszöböt az osztályból egy addig még nem hallott kacaj lepte el a fél iskolát. A történet nem itt zárul le, hiszen a tűsarok az osztályban maradt és Ferkó, mint jól nevelt gyerek vissza is vitte neki, hogy majd ragassza vissza a cipőjére.

                                                                                                                                                              Kolozsvár 2007 július 13

3 responses to “VII FEJEZET

  1. Kicsit csufondaros voltam, mi? Nem voltam rad jo befojassal? Nem emlitetted meg a tukros eseteket, amikor szuneteken gy kicsi tukorrel vertuk vissza a fenyt a szembe velunk levo “klinikaba”. Jo volt, hogy eszembe jutattad mint ezeket, ara a szuneti “szivatasra” tenleg nem emlekszem de a legjobb baratomnak szamitottalak akkoriban!,remelem kolcsonos volt. Jo hogy rad talaltam, reg nem lattalak, merre tartoszkodsz mostanaba? Udv. egy regi barat! Attila19860823 a mess cimem.

  2. gashicsavargo

    Haho…reg nem hallani feloled..ha valami sertest okoztam ezzel a fejezettel, akkor eleven bocsanatot kerek. A fejezeteket probaltam akkori fejjel visszaasni es nem mostanival. Most mashogy lat az ember mindent. Mar regi idok es mar mind felnottunk. Lehet kisse durva voltam a megjegyzessel. Furcsa idoszak volt szamomra az 5-8, de eppoly kulcsfontossagu mint barmelyik mas korszak. Jo volt veled padtars lenni es meg sok egyebmas tortenet jutna eszembe. Majd egyszer remelhetoleg egy sornel. Apropo vajon meg letezik a klinika? 🙂 nem artana megnezni ha mukodik e meg a tukros figura. Most jelenleg Hollandiaban tartozkodom, de 4-ed evre majd ismet otthon leszek. Sok sikert mindenben es a legkozelebbi talalkozasig minden jot.

  3. Dehogy sertettel meg, mondom a legjobb baratom voltal, nekem legalabb is nagy szerencsem volt egy padot megosztani velled, ojan jo erzes volt most ezeket itt olvasni, visszautazni abban az idobe….de majd meg beszelunk, majd ha hazaersz, szeretnek hallani felolled es ugy ahogy mondod, egy sor melett meg felidezni ijen pillanatokat, en is sok sikert es minden jot kivanok neked, a legkozelebbi talalkozasunkig!

Leave a reply to Attila Cancel reply