VIII FEJEZET

Új unoka csatlakozott…

 

Nemrég kerültem haza…fullasztó meleg takaró nehezedett most a városra és már napok óta mindenki az árnyékban keresi a hűs levegőt. Egy nyári kertben voltunk négyen. Géza, volt barátnőm és ki tudja lehet egy jövendőbeli barátnőm. Megtörtük egy kicsit a mindennapi megszokottat; leültünk és elbeszélgettünk  egy sör és pár üdítő mellett…..Ez is szép lassan eltelt.

Talán most folytatnám, ahol a múltkor abbahagytam…’98 tavasza volt amikor nagyanyám ellátogatott hozzánk. Kilenc  év és, hogy megváltozott minden. Manapság már csak a ház körül sürög forog és már alig félévente egyszer tudom meglátogatni. Akkoriban még busszal jött be a távoli nagyvárosba, hogy nagyobbik lányának családját felkeresse. Új és döbbenetes hír volt. ,,Van egy fiúnk”. Mire értette ezt, ledöbbentünk mindnyájan… Egy tízen négyéves cigány gyereket fogadtak fel állandó munkásnak, vagy ahogy arrafele mondják az emberek, eléggé meggondolatlanul, egy szolgát. XXI. században nem valami nagyon gyakran hall ilyesmit az ember. De nem kell elfelejtenünk, hogy ennek az országnak még majdnem fele egy már nyugaton száz éve eltűnt világban él. A gazda elmegy a szegény és sokgyermekes cigánycsaládhoz ahonnan a szülők egy gyereket a gazdának adnak, aki eteti, öltözteti és rendelkezik felette, de ennek cserébe kemény munka jár. Körülbelül így lett valaki ,,szolga”.

11 éves voltam és új emberhez kellett hozzászoknunk. Egy sovány, jóképű kis cigánygyerekkel bővült meg a dányáni család. Más kapcsolat volt nagyszüleim és közötte, amit nem tudom, ha valaha ez az ember meg tudott nekik hálálni, de erről majd később fog szó esni. … Sokan neveztek egy időben sovénnek, cigány gyűlölőnek. Nem tudom, ha ezek az emberek tudták, hogy egy házban aludtam egy mások által lenézett nemzetiségűvel, egy csészéből ittunk, egy asztalról ettünk és nagyanyám egy tálban mosta a ruháinkat. Legkönnyebb embereket megítélni. Hát igenis én így laktam évekig nyáron, amíg másoktól olyasmiket hallottam, hogy cigánnyal egy házban nem aludnának. Ember, éppoly ember mint te és én. Mi zavarna, a bőre színe? ..Mindig is ügyelt nagyanyám, hogy egyenlő módon bánjon velünk. Mindenki gyermek volt és nem purdé, nem cigány. Korán megtanította nekünk, hogy tiszteljük benne az embert és, hogy tegyük magunkat az ő helyébe. Mi hogyan szeretnénk más asztalánál enni? Volt egy mondása nagyanyámnak, ,,fiam az Isten még az ükunokádat is őrizze meg attól, hogy más asztalánál egyen”. Ott nevelkedett ez a gyerek nálunk. Hónapok alatt, írástudatlan létére megtanult magyarul, megtanult az asztalnál helyesen enni és mindent ami egy embernek arra szükséges, hogy a társadalomban megtudjon élni. Nem születtem sovén és fajgyűlölő családban. Igenis román nevű, Ovidiu, cigányfiú volt és nem zavart minket. Havi kis fizetést kapott, hétvégén költőpénzt és nagyszüleim gondozták, mint saját gyermeküket. A falu szája nagy és mindig jár. Kikacagta mindenki nagyszüleimet, hogy egy gyermekkel nem fognak gazdaságot vezetni és később meg irigykedve mindenki magához vitte volna. Szegény Marci testvére mindig is hangoztatta neki, hogy becsülje meg János bácsiékat, mert sehol máshol nem fog olyan ellátásra találni. Emberként volt tisztelve. Testvére a pajtában kellett aludjon és utolsónak evett az asztalról. Ezt elkerülték az öregeim.

Ez az egész persze nem járt gondok nélkül. Habár ruháit kicserélték, megmosdatták mégis a tetűktől nem szabadult meg. Az első vakáció volt ötödikes korom végén, amikor Jancsival és Lacival elámulva fedeztük fel, hogy kis mászkálókat találtunk a hajunkban. Sürgősen jött édesanyám és ,,bogár irtó szerekkel” megszüntette a megszégyenítő helyzetet. Pár évig mindig félve mentem az iskola kezdetén végrehajtott orvosi vizsgálatra, hogy nehogy találjanak valamit a hajamban. Szerencsére nem kellett semmi megalázón átesnem. Minderről nem volt szabad meséljünk senkinek. A társadalom hamar megbélyegez és elkülönít magától ezért ezt az esetet titokban tartottuk. Nem tudtuk Ovidiut hibáztatni, mert senki sem tehet arról, hogy milyen családban születik és milyen körülmények között kell eltöltse gyermekkorát.

Ugyanakkor ezen nyár végén, szeptember elején hunyt el dédnagyapám. Furcsa érzések fogtak el. Sírni nem tudtam, ugyanakkor az első eset volt életemben amikor valaki közeli rokonom eltávozott. Nem ismertem nagyon tátit, ahogyan az unokák neveztük. Azelőtt a szomszéd házban lakott második feleségével, majd amikor annak gyerekei kilakoltatták a nagyszüleim udvarának bal felén fekvő kicsi házba költözött. Tudtuk, hogy a táti dolgainál nem volt szabad járnunk, mindig így mondta mama. Durva ember volt fiatal korában, hányszor mesélte nagyanyám, hogy amikor ettek a legjobb falat csak neki jutott, mamámat meg megverte amikor nagynénémmel volt terhes. Külön veteményese volt, külön szerszámai. Nem tudom egy ilyen embert mennyire tudtam volna megsiratni. Talán egy könnycsepp lecsordult arcomon amikor a férfik elkezdték a halotti énekeket zengeni…Manapság szeretném egy kicsit ezt az embert közelebbről megismerni. Ha ő nem lett volna és sem írnám most ezeket a sorokat. Félretéve minden előbbi cselekedeteit és megkérdezve őt, hogy ki, mitől félt, milyen álmai voltak és embernek tartja-e magát. A temetésen már az új pap prédikált. Az öreg Berci bát nyugdíjazták és fiatal lelkipásztor kezdett el feleségével szolgálni… Furcsa dolog egy gödörbe nézni, ahova egy koporsót fektetnek. Emberek sírnak körülötted, egy pap prédikál és egy unott gödörásó várja, hogy minél hamarabb elhantolja a halottat. Te meg ülsz némán és mindezt figyeled. Itt véget ér az egész? Elvágják a szalagot…Mama Isten hívő ember és mégis felelete arra, ha létezik e valami a gödör után, ,,fiam addig van lélek benned amíg a szíved meg nem áll”….

Elég nehéz így írnom, mert most  jött haza a család java. Nem tudják két emberen kívül, hogy írok és most nincs kedvem magyarázatokat adni. Hazudok és azt mondom, hogy épp nettezem.

Azonban, hogy maradhatnak el a csintalankodások. Ebben az időben nagyon nagy cimborák lettünk Lacival, addig is szoros kapcsolatunk volt, de most aztán sok hülyeséget elkövettünk…Már eléggé nagyocskák lehettünk, amikor Osváth Gyula lánya férjhez ment…Jött a nagy lagzi…Van aki még lehet nem volt falusi lakodalmon, de két szóban elmesélem. Nagy sírások között a lányt elbúcsúztatják szüleitől, majd az ünnepi menet a templomba vonul. ,,Isten színe előtt” örök hűséget és szerelmet fogadnak egymásnak, ami lehet nem mindig annyira örökkévaló. Majd innen az e alkalomra felállított sátorba, kultúrotthonba, iskolába vonulnak az emberek. Egy átlagos falusi esküvőre illik meghívni a ,,raakanakat” és körülbelül félezer ember fog nyüzsögni és forogni. Mivel jó alvó gyerek voltam, mindig éjfél után véget ért nekem a buli. Zaj, füst, jókedv na meg reggel tájt részeg emberek és néha egy-egy verekedés. Közben a menyasszony cipője is eltűnik, ha nem épp a menyasszony. ÉS körülbelül éjfél után a két kisebbik unoka eltűnik a nagy ünnepségről. Akkoriban Laci másik nagyszülei, Laci bácsiék parabolás Tv-t kaptak az egyháztól. ÉS persze, hogy elég sok adót lehettet nézni, köztük nem épp kisgyerekeknek javasoltakat is. Tudtuk a kulcs hova van elrejtve, a nagyház bejárata alatt majd beosontunk szép csendesen a szobába. Mindenki a lakodalomban volt. Na és mi persze kamaszkoruknak még kezdetén levő gyerekek csodáltuk a képernyőn látottakat…így eltelt egy pár perc, mire hirtelen a kapu megzörrent. A TV-t hamar lekapcsoltuk, füleinket kihegyeztük. Jancsi bácsi közeledő lépteit hallottuk. Lábujjhegyen lopakoztunk a folyosó végére majd szempillantás alatt kiugrottunk az ablakon és visszaszaladtunk az esküvőre. Sok ember, nagy zaj, senki sem veszi észre ha két gyerek eltűnik.

Azonban az efféle akciók nem itt jártak le. Tudtuk, hogy a Laci bácsiék felső udvarában, a műhelyben valahol kéne legyenek folyóiratok is. Egy délután, amikor mindenki a határon (mezőn) volt elloptuk a műhely kulcsát, majd a hátsó kis kamarába mentünk. Merre lehetnek, merre? Nézünk jobbra, nézünk balra és lám csak az egyik polcón egy takaró alatt egy jó néhány nekünk még tiltott folyóirat. Kettő-kettőt elloptunk, hasunk és blúzaink közé rejtettük, majd szépen kiosontunk. Hát úgy sem veszi észre, hogy hiányoznak. Először a csűrbe mentünk és az álláson csodáltuk a női test domborulatait, majd hazamentünk a Felszegbe, ahol már testvéremnek is megmutattuk a beszerzett ,,kulturális anyagot”. Minden szép és jó, addig amíg másnap kivételes módon nem épp Jancsi bácsival szaladtunk össze az úton. Mi, mint akiknek jól ment a dolguk, bandukoltunk boldogan az úton, amikor egy hang megszólít. „Laacccika! Úgy hissszzem van nnnálatok valllami ami az ennyém”. Hát mi nem csak hittük, hanem tudtuk is. Erre bólintottunk egyet és másnap reggelre a gyűjtemény újból kiegészült.

Nos Jancsi bácsi nemegyszer elrontotta még a terveinket. Elmondom azt, hogy ez egy eléggé jó gyümölcstermő vidék, alma, körte, szilva és egyéb megszokott gyümölcsök sokasága megterem errefelé. Azonban a cseresznye, meggy, barack meg egyéb injencségek csak itt-ott egy-egy udvarban. A veteményes kert bejáratánál álló cseresznye és meggyfa viharok áldozata lett, az egres bokor kipusztult és már a málnabokor is több csalánt termett, mint málnát. Az ember ilyenkor a különösebb gyümölcsök iránti vágyát valahogyan ki kell pótolja. És elmegy lopni. Álló délben persze, nehogy valaki észre  vegyen J. Nos az Alszegben Csiki Laciék mellett volt az ikrek nagyszüleinek ekkortájt már kiürült lakása. Ezen az udvaron épp meggyfa magaslott a csűr mellett, a kert tövében ribizli és egres. Egy falánk suhancnak ellenállhatatlan eledel. Amikor nem nézett senki, különös módon a két gyermek eltűnt kis időre, de ez megszokott volt, de hogy hova senki sem tudta. A Laci bácsiék csűrje mellett osontunk a kert tövébe, ahol a keritést átmászva először a ribizli és egres bokrok árnyékában lakmároztunk, majd innen egy pár vajalma is került a hasunkba és tele pocakkal az udvar fele haladtunk, hogy ne engedjük a szegény meggyszemeket kárba veszni. Mi azonban nem tudtuk, hogy azért nappal valaki meg is láthat. És egyik fényes meleg nyári napon, amikor Piri nénit megkértük, hogy engedjen nézzük meg a gyönyörű veteményes kertjét, persze minket nem az uborkák és paradicsomok érdekeltek, egyszer csak Jancsi bácsi mély, dörmögő és kicsit nehézkes hangja szólal meg. ,,Lacccika, remmélem nem a Bálllinték kertjébbbe akkartok menni!” ,,Persze, hogy nem” – jött is a válasz és egyéb más, Jancsi bácsi által nem hallott, káromkodások között. Mért nem alszik az ember délben, mint az összes többi, mért kell a mi tervünket épp a jelenlétével elrontsa? „Csak a Piri néni gyönyörű veteményesét akartuk megnézni” – hozzáteszem azért legalább a veteményes nagyon gondozott volt.

Ez idő tájt az erdőket is kószáltuk az unokatestvéremmel és egy furcsa hobbim alakult ki. Elkezdtek bennem a fákon növekvő elfásult gombák, vagyis a taplók, egy furcsa érdeklődés kelteni. Épp a falra nézek és az előszobában ott fekszik az egyik ilyen hatalmas képződmény. Többször jártuk nagyapámmal az erdőt, amikor ki kellett nézzük, hogy melyik fát vághatjuk majd ki, vagy netán nem lopták el az azelőtt kivágott farakásunkat. A Bongort tetején hatoltunk az erdőbe. Először egy ezelőtt száz évvel ültetett fenyves állta el az utunkat, amin továbbhaladva egy bükk erdőbe értünk. Egyedi hely az erdő. A fullasztó meleg orvossága és ugyanakkor egy csodálatos fényjátékot nyújt a vendége számára. Mindnyájan szerettük az erdőt és meg is becsültük. Él, átölel, megvéd és egy állandó melegséget és nyugodalmat érzel, amikor a keskeny erdei ösvényeken kószálsz. Megérinteni egy fa törzsét, letépni a levelét és beszippantani a hűs levegőt. Mindig résen voltunk, figyeltük az esetleges tapsifülest, az őzet vagy netán egy rókalyukra bukkantunk. Egyik ilyen nap mutatta meg nekünk tata az erdő legnagyobb fáját. Hatalmas törzse tartotta a többi fa felett tornyosuló koronáját. Mi volt ebben a fában annyira érdekes…? Már száz éve, hogy az emberek a törzsébe vésik nevüket és ez a fa őrizte több száz ember utolsó földi hagyatékát. Ebbe a fába véstük a négy unoka a neveinket. Már hét éve, hogy egy bicskával felhasítottam a törzsét és kezdőbetűim mellé írtam 13. Annyi éves voltam akkoriban. Valahol a törzs teteje fele láthatók nagyapám kezdőbetűi Már rég begyógyulta a sebeket, de a körvonalak még mindig kivehetők. Azóta minden évben egyszer ellátogatók ehhez az erdei óriáshoz. Megérintem felsebzett törzsét, mely emberi életeket, sorsokat, titkokat őrizz, amíg még gyökerei ebben a földben tartják.

Református létemre eljött az az idő is amikor a gyermek már felnőttként lép az egyházba, az-az a konfirmáció pillanata. A kolozsvári tóközi gyülekezetről talán jobb nem beszélni. Kis koromban még eljártam a hittanórákra és a vasárnapi istentiszteletre, de csak édesanyám jött. Apám azóta nem lépett abba templomba, amióta engem megkereszteltek. Meg is tudom érteni, ha az úgymond lelkipásztor a keresztelőn azt hangoztatja szüleimnek, hogy megjöttek a szemétdombok kölykei keresztelkedni. Hamar kiestem ebből az egyházgyülekezetből, mert a lelkipásztor kiváltságai tovább folytatódtak. Ezért elhatározzuk, hogy 13 éves koromban testvéremmel együtt falun fogunk konfirmálni. Két év helyett két hónap alatt megtanultuk a kátét és minden hétvégén a papi lakon felmondtuk az a heti kérdéseket. Egy gyermek ebben a korban még nem igazán érti a hitet. Kérdéseket kell bemagoljon, felmondja őket a templomban és azután várja a rokonok ajándékait. Nekem sok mindent megváltoztatott a konfirmáció a hit iránti viszonyomban. Konfirmáció után megfogadtam, hogy nem káromkodok és elkezdtem igazán hinni Istenben. Azóta változott a hitem és felfogásom, de erről is majd később beszélek. Eljött a nagy nap. Megérkeztek a városi rokonok, ismerősök, édesanyámék az új öltönnyel amit egy számmal nagyobbnak kell venni, mert a gyermek még nő és jövőben is jó kéne legyen. 21 kérdés, egy történet, három ének és egy köszöntő….Négyen voltunk, tehát mindenkinek sok kérdés jutott. Kinga, Annamária, testvérem és én álltunk a szószék előtt. Talán egész reggel a gyomrom a nyakamban volt, vagy a nyakam lennebb, de nem éreztem jól magam. Augusztus 2O-ka volt, új kenyérkor és abban az évben volt az elmúlt fél évszázad legmelegebb nyara. Három órát ültünk az embertömeg által elárasztott kis templomban. 21 kérdés és egyszer hibáztam, mert véletlenül leültem pedig én következtem. Meleg volt, szomjas voltam és megkérdezte a tiszteletes asszony, ha kér-e valaki vizet. Kértem, de Kinga mellettem azt gondolta, hogy nekik szánták a poharat, tehát megitta a vizet. Nos ki mert még egyszer ízet kérni. Tehát szomjaztam jó három órát, de sikeresen lejárt a konfirmáció, habár a kenyér kicsit megakadt kiszáradt torkomban. ÉS ezután a puszik, a tyütyümütyük, a sírás és persze az ünnepség. Megszokott módon Lacival és akkor hozzánk csatlakozott Edőmérrel (második uncsim) szépen elkullogtunk. A bükk fele tartottunk és a Mákföldről csodáltuk a völgyben fekvő falút. Akkor találtam rá az előbb említett taplóra, amivel hősiesen visszaállítottunk az ünneplő tömegbe, ahol az emberek már készültek utánunk jönni, mert nem vettük észre az idő múlását…Majd este a buli. Falusi buli, fiatalokkal, egy kazattefonnal egy iskola épületben. Nagyapám is eljött egy pár percre, hogy lássa-e e, ha minden jól megy. Nem titkolom, volt egy pár pohár bor benne, mert a két unoka konfirmált és meg kellett ünnepelni. Két huszonéves fiatal borozott az öreggel és az egyik színlelt ügyetlenséggel a vadonatúj öltönyre öntötte a kancsó bort. Ismertem nagyapám temperamentumát, de akkor láttam először, hogy valakit megütött. Hirtelen és általam még nem látott gyorsasággal meresztette öklét a másik arcába. Még mennyi erő volt ebben az emberben és merészség. Sírva rohant ki a másik, habár erősebb és fiatalabb volt az öregnél…. Ez a temperamentuma sajnos amikor itallal keveredett egy teljesen más embert váltott ki belőle. Ilyenkor tartózkodtunk tőle, ordított, majd elment a kedve és lefeküdt. Megfogadtam, hogy nem iszom soha. ÉS nem csak nagyapám miatt hanem egyéb más családi esetek miatt. Mert láttam, hogy unokatestvérem családját és gyermeki lelkét az ital verte szét és később részeg osztálytársaim hánytatása közben végleg elment a kedvem, hogy igyak. Vajon mit mondana az-az ember amikor józan lenne és látná magát, hogy nézett ki aznap este. Seggbe rúgja emberi méltóságát és ha netán rászokik tönkrever emberi életeket. Saját családomban is megvoltak egy időben az ital gondok. Sok minden vezetett ahhoz, hogy évente ha egyszer megiszom egy sört, vagy egy pohár bort. Lehet néha túlzásba viszem, de nem is kívánom….

Falun sok mindent elsajátítottam. Hozzászoktunk a mezei munkához és nem nyafogtunk amikor a tűző napon a szénát kellett gyűjteni, vagy a pajta padlására, vagy a pajtahíjára kellett a  szénát felrakni. Leizzadsz, elfáradsz, a polyva a bőrödbe ragad és a por fullaszt, de tudod, hogy ez egy évi munka eredménye és a vállúból hátadra dobott hideg víz érzése felülmúl minden fáradtságot. Fárasztó a falusi ember élete, de ugyanakkor látod munkád eredményét. Szerettem a határon enni, mert ott esett a legjobban az étel. Nagyanyám tarisnyált. Szalonna, túró, tojás, paradicsom, paprika, hagyma és egy friss cipó egy kockás kendőbe befacsarva. Érzed a valódi étel izét, amint éhező testedet elárasztják mindezen friss ízek.

Ebben az időben maradtam ki a kaszálásból, ugyanis nagyapám, Ovidiu és testvérem kaszáltak én mivel még kisebb voltam és sok volt a kaszás kimaradtam ebből a mesterségből. Később úgy-ahogy megtanultam, de nincs már sajnos időm, hogy rendesen elsajátítsam. Igenis félig-meddig falun felnőtt fiú és nem tudok rendesen kaszálni. Később ez is hozzávezetett ahhoz, hogy általánosan lebecsültem magam minden olyasmivel kapcsolatosan ami férfias volt, de ezt is később fogom elemezni, amikor már a kamaszkorból kilábaltam. Még volt egy ilyen eset, amikor 13 évesen, már konfirmált gyerekként Kingát próbáltam felcsípni, aki nálam egy évvel nagyobb volt. Később ő lesz első igazi barátnőm, de akkor még túl gyermek voltam. Most pár napja néztem egy képet és még egy akkor felcseperedő gyermek jelent meg szemem előtt. Visszautasított, de két év múlva már én hagytam ott. Változnak az idők, változnak az emberek…

Itt lejárt ez a fejezet, majd falun is újabb események hatottak eddigi éveimre. Most menjünk csak vissza Kolozsvárra.

Kolozsvár 2007 július 18, 19

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s