Category Archives: 20 év

Életem első húsz éve.

20 év

I. FEJEZET – Valamikor, amikor még nyúlt a nyálad egy narancslé után

II. FEJEZET – Innen arra már jött az oskola

III. FEJEZET – Közben falun…

IV. FEJEZET – Elemzés……

V. FEJEZET – Vissza Kolozsvárra….

VI. FEJEZET – Az utolsó évek, amikor még négyen voltunk

VII. FEJEZET – Új iskola, új emberek

VIII. FEJEZET – Új unoka csatlakozott…

IX. FEJEZET – Mit hoz majd a következő évnyitó?

X. FEJEZET – Az első OSZI óra

XI. FEJEZET – Betekintés a kollégiumi életbe…..

XII. FEJEZET – Az első igazi csók

XIII. FEJEZET – ,,Megállni! Kocsi! Kocsi !…”

XIV. FEJEZET – ,,Szilágggyyyyiiiiiiii !!!!!!!!!!!!!!!!!”

XV. FEJEZET – Singing the Dream

XVI. FEJEZET – Angyal

XVII. FEJEZET – Pusztuló kövek nyomdokában…

XVIII. FEJEZET – ,,Ballag már a vén diák”

XIX. FEJEZET – Petőfi utca 11-es szám

XX. FEJEZET – ,, …”   

Advertisements

I FEJEZET

 

Valamikor, amikor még nyúlt a nyálad egy narancslé után

 

….Nemrég olvastam, hogy egy ember élete folyamán két nagy krízisen megy keresztül. A kamaszkor utánin, amikor még nem tudja, hogy hol az ő helye és mi az ő tennivalója ebben a világban és a középkorban beállt krízis, amikor rájön, hogy gyerekei felnőttek és ő már öregszik. Attól a ponttól az élete már csak lefele mehet. (ezt mondják)

Most már nem a pillanat hatására írok, hanem leülvén próbálom egy kicsit átgondolni és elemezni azt, hogy ki vagyok én ebben a pillanatban, milyen az én természetem és melyek voltak azok az események és azok a pontok az életemben amelyek hatással voltak a személyiségemre. Nem tűnik könnyű feladatnak saját magadat elemezni és most próbálok kívülállóként magamról pár sort vagy netán mondatot írni és remélem minél több olyan esemény, hely, vagy ember lesz aki kisebb nagyobb hatással volt arra nézve, hogy ki az-az ember aki mindezeket leírja.

Talán ha a legtávolabbi emlékeket próbálnám felidézni, szüleim és közelebbi rokonaim szavaiból tudnám leírni a gyermeket, aki 1987 február 17-én született egy kolozsvári kórházban, egy a többségnek kiejthetetlen névvel: Gáspár-Szilágyi Szilárd.

Megszülettem és már valami más volt bennem, amint anyám és nagyanyám is mondta. Mindkét szülőm hófehér bőrű, eredetileg szőkék (noha anyám festi a haját) és íme idepottyant egy kékszemű, fekete hajú és barna bőrű kis ,,purdé” amint erről sokszor vicceltek szüleim. Nagyapám első látásra el is szólta magát, hogy ez egy Szilágyi, hiszen már akkor ki lehetett venni a tipikus Szilágyi hegyes orromat.

Talán, hogy jobban megértsem azt, hogy ki vagyok és hol a helyem ebben az országban egy két szót említek szüleimről is. Apám mezőségi kisfalúból származott, édesanyám pedig a Küküllőmentéről került be Kolozsvárra. Mindketten jövevények, szegények egy idegen városban, egy más rendszerben és mindkettő valami miatt többet akart mint a falubeli fiatalok. Tovább tanultak. Talán ezt a tulajdonságot már a génjeimben hordtam. Nem voltak rokonok itt, nem voltak gazdag hostáti elődök. Egyszerű szegény emberek, távol az otthontól és mégis megtalálták a helyüket ebben a városban.

Most elég nehéznek tűnik ez a feladat mert próbálok kicsit mindenről mesélni ami valaha is bizonyos fontossággal bírt életemben.

2O éve itt élek ebben a Tömbházban, az úgy nevezett Marasti-téren 15 percre a város központjától. Mindig is kérdeztem, hogy milyen voltam mint csecsemő. A válaszok elégségesnek tűntek. Rendkívül dundi és szép babának írtak le. Alig 2 hónapos koromban 8 kilóval nehezítettem a mérleget és a járókámat mindig is szétvertem, mert túl nehéz voltam a kis műanyag vázának J. Csendesnek csendes voltam, éjjelente nem sírtam valami sokat. Nagyon szerettem az anya tejet és mindig jól megtömtem a pocakomat…. na meg erről egy apró kis történet is eszembe jutott.

Mesélte valamikor anyám, hogy épp az orvoshoz vitte a kis dagi csecsemőt, hogy lássák van-e valami baja. Fiatal asszony,  szép befonott hajjal és fehér ruhában egy jó kis ,,döggel a vállán” akinek az életben akkor az alváson és evésen kívül nem volt más tennivalója. Be is vitt a rendelőbe. Az orvos leakadt, hogy mennyire dagi vagyok, megvizsgált és a válasz ,, Kutya baja”. NA persze a vizsgálaton meztelen kellett legyek és azelőtt belakmároztam, hogy jó teli hasival egy jót szundítsak. Kinek volt kedve épp az orvoshoz menni. Édesanyám felvett a kis asztalról, ölébe szorított a fehér ruhára, mire megtörtént a baleset. Ugyanis a nyelőcsövön a már gyomorba ért anyatej átment a belügyminisztérium minden kis kabinetjén és ki kívánkozott. Szóval magyarra lefordítva ,,lefostam” az anyám szép fehér ruháját. Erre, amint visszaemlékszem anyám szavaira, jó nagyot kacagott ő is meg az orvos is. Hát ez is megtörtént. Persze, hogy már semmire sem emlékszem és lehet itt-ott megtoldottam egy két szóval ezt a kis történetet de a lényeget úgy hiszem megjegyezte mindenki.

Most amint itt ülők a gép előtt elfolyt a mosoly és kezdem észrevenni, hogy ez a kis irka-firka még lehet hosszabb lesz mint gondolom, mert elég sok minden kezd eszembe jutni.

Tehát az első éveim örömteljes kis babaévek voltam. Ettem, ittam, aludtam és széttörtem a járókámat illetve néha tönkretettem anyám ruháit. Szüleim megtettek mindent, hogy jól érezzük magunkat a kis tömbházi lakásban és a volt rendszer alatt apám próbált mindent beszerezni, ami annak idején nem volt kapható. Egyszerű dolgok mint egy banán, vagy egy narancs. Túlélők voltak és ezt megköszönöm nekik.

Következő pont az életemben amire nem emlékszem, de mégis meséltek róla, az első találkozásom egy kis küküllőmenti faluval. Szászdányánnal, de ne legyek túl hivatalos, innen arra Dányánnak nevezem. Sok embernek furcsának tűnő név, egy kis 200 lelkes falu, egy eldugott völgyben, valahol az Isten háta mögött. Nincs nagyon értelme térképen keresni, mert kevés helyen van feltűntetve és talán ez jobb is így. Valamikor nagyon kis koromban vittek el ezekhez a nagyszüleimhez és állítólagosan torkom szakadtából ordítottam, hogy vigyenek haza mert nem tudtam, hogy mi történik körülöttem. Nehezebb idők voltak akkor, kocsi még nem volt, szüleim meg több váltásos buszjárattal látogatták meg nagyszüleimet. Talán itt volt az első tégla az épületben amely most valahol a földszintet kezdi elhagyni. Még sok emelet jön majd ezután….. Kommunista országban, Kelet Európában és kisebbségiként születni már közvetlen módon is hat majd arra, hogy később ki leszel. Hiszem azt, hogy mindenkinek van egy alapszemélyisége ami már az anyaméhben kialakul de az, hogy kik leszünk majd az életben attól függ, hogy kik is vesznek körül, hol nőttél fel és milyen körülmények között.

Most két percre megszakítom az írást mert épp anyám jött haza és legalább köszönjek neki.

Visszajöttem, este 22:48 és most ért haza. Holnap reggel munkába kéne menjek, pedig alig végeztem a szesszióval és nincs valami nagy kedvem rá.

Térjek vissza egy kicsit a még csecsemő gyermekhez. Szüleim már akkor is foglaltak voltak, úgyhogy 3 éves koromban testvéremmel együtt óvodába adtak és egy kis bejárónőt is fogadtak mellénk. Anikó nénit, Isten nyugtassa, kedves, nyolcvanas éveiben járó öreg szomszéd néni. Hostáti származású, élet által megviselt asszony. Házukat elvette a rendszer és egy beton odúba dobta őket. Unokája egy tekergő kamasz volt annak idején és mindig meggyűlt a baja a rendőrséggel. Mennyire furcsa most elgondolni, hogy ez az ember már nincs közöttünk. Nem tudom mi lett a lányával Rózsika nénivel és sem a tekergő unokával. Ilyen egyszerűen elhullnak az emberek valaki életéből, és még csak 2O éves vagyok. Hosszú út áll még előttem.

Elég huncut gyerekek voltunk már amikor kezdtünk felcseperedni és sokszor jó nagy fejfájásokat okozhattunk szegény Anikó néninek aki mégis eltűrte gyerekkori csíntevéseinket. Csak néha-néha mondta el szüleinknek rossz tetteinket. A nyakleves, a térdelés vagy épp a sarokban állás mindig is az anyám részéről jött és ez később is kihatott életemre.

Az óvodába mindig is nagyon korán érkeztem. Édesanyám költött fel reggelenként 5 órakor és még a félig alvó gyermekeket öltöztette, hogy ő is idejében elérjen munkába. Kevés emlékem van ebből a korszakból de talán egy párat mégis felidézek… Kis magyar gyermek voltam egy vegyes nemzetiségű óvodában, fent a Györgyfalvi negyedben. Nemrég elmentem mellette és kellemes emlékek tárultak szemeim elé…. Épp egy reggel szundítottam a kis padon. Még irtó korán volt.  Akkor jelent meg a takarítónő. Nevére már nem emlékszem. Talán 4, 5 éves lehettem és megkérdezte románul, hogy honnan vagyok, melyik negyedből. Keveset tudtam akkoriban románul és ez most is megmaradt tisztán a fejemben, hogy véletlenül azt feleltem, hogy a Monostorról. Távol van az fiam. Jó messziről kell hozzon édesanyád- felelte a takarítónő. Beh szeretném sokszor tudni, hogy ezekkel az emberekkel mi lett.

Tovább folytatván óvodás kori emlékeimet említést kell tegyek a két óvónőmről is . Az alacsonyabb és fekete hajú, mindig hosszú szárú csizmákban járó, volt Kati óvonéni és a magasabb se nem szőke se nem barna pedig Móni. Két különböző ember, két különböző személyiség. Az utóbbi csendes, az előbbi kicsit hisztis, durva és nemegyszer tenyeresekkel lepte el kezeinket. Manapság a gyerekvédelmet értesítenék ilyesmi hallatára. Akkor kicsit más volt. A reggelik tűrhetők. Kis szelet vinetás kenyér, vaj, egy  tartósítószerrel megtömött gyümölcs lekvár és az égetett cukorból készített tea. Mi mindennel kapcsolatot tud teremteni az emberi agy. Sosem felejtem el a vinetás kenyér izét amint az égetett cukor teával keveredett a számban. Nagyon kellemes íz. Most is itt érzem a szájüregemben. A délutáni alvásokat mindig is utáltam, ugyanis annak idején kötelező volt a gyerekeknek 3 órakor egy órát ágyba bújni. Türelmetlenül vártam anyumékat, hogy minél hamarabb elvegyenek. Nem voltam lángész gyerek. Egyszerű, az anyja által megnyírt (ugyanis utáltam a fodrászhoz menni) kis barna fiú. Nem tudtam írni amíg nem kerültem iskolába és talán ha eltudtam 1OO-ig számolni. ÉS nem zavar most sem, mert egész életedben ráérsz tanulni. Egy gyermekkor másról kell szóljon.

Nagy játszóterek nem díszitették a tömbház udvarát és  magyar gyerekek is kevesen voltunk. Megint egy távoli történet jut szembe, amit tavaly hallottam először. 3 éves lehettem, épp a rendszer megdőlése után és testvéremmel játszadoztam az ablakunk alatt. Nem voltak akkor számítógépek, hanem egyszerűen a földbe ástuk a kis utakat és  műanyag kocsikkal ,,építettünk”. Annyira kellemes volt. Nem telt el sok idő és egy nagyobb román gyerek jelent meg aki elkezdett a testvéremmel civakodni. Jelzem, hogy én erre nem emlékszem de apum figyelte az ablakból, hogy mi fog történni. Erre én se szó se beszéd kaptam a kis homokkal teli vödröt és jól a fejébe húztam a kis szarházinak. Tartottam akkor is a bátyámhoz épp ahogyan most is tartok hozzá, mert jó ha van egy bratyó melletted. Jó érzés.

Sokszor meggyűlt a bajunk a román gyerekekkel. Ez volt a korszak, épp a Funar korszak kezdetén, amikor a város mindenről híres volt csak az etnikai toleranciáról nem. Hárman voltunk magyar gyerekek.: István, a testvérem és én. Keveredtünk és játszódtunk a többi fiúval de nemegyszer hajba kaptunk. Akkor hallottam legelőször, hogy Bozgor és nem tudtam akkor még mit jelent. Hát amint majd megtudtam, jelentése ,,hazanélküli”. Akkor még furcsának tűnt, hogy valaki így nevezzen, mert hiszen én is itt laktam és természetesnek tűnt, hogy valaki más nyelven beszél mint és én meg más nyelven mint ő. Nem láttam, hogy ez gondot okoz valakinek.

Mikor is volt ez? Pont a rendszer után amikor ez az ország még egy és fél lábbal a kommunizmusban totyogott és talán egy féllel kezdett a demokrácia fele taposni. Megint kitérőt kell tegyek, mert újabb emlék villant fel. Első TV sorozat amire emlékszem, a talán már legendássá vált ,,Dallas” ami egy olyan világról beszélt ami nekünk még nem tűnt akkor valódinak. Idegen, általam nem értett nyelven beszélő felnőttek, hatalmas lakásokban és általam még nem látott járművekben. Nem tudtam mi az, hogy narancslé és nemegyszer nyúlt a nyálunk a bátyámmal és kérdeztük szüleinket, ha eljön-e valaha az-az idő, amikor mi is narancslét ihatunk. Hát, ha épp kellene most, lerohannék  az utca másik felén levő benzinkútig. Hát igen, azóta már narancslét is ittunk és azt a fura nyelvet is rég beszéljük.

Teltek az évek  (apropó ezt most jutott eszembe és visszatértem, hogy ide írjam) és talán még egy kis történet elfér, mert ez amire már én is rendesen emlékszem. Középcsoportos lehettem amikor egy színdarabra készültünk és mindenki ki kellett válassza, hogy majd mi lesz amikor nagy lesz. Én akkor mérnők akartam lenni (és nemegyszer később is megfordult a fejemben) és egy sárga, A alakú vonalzóval kellett volna eljátszódjam a szerepemet. El is jött a nagy nap, annyit kellet mondjak, hogy Én méjjjnök akajjok lenni és ezzel a vonajjzóval fogok házakat építen. Na persze én nem tudtam min kezdtek el nevetni az emberek. Hát a kis vonalzó az épp a széken hevert és  nem értették, hogy mivel is fogom én azokat a nagy házakat megtervezni. 

Most nézem, hogy mennyire nehezen tudom követni a fonalat mert egyik emlék hozza a másikat és próbálom életemet több síkról követni.

Ebből a korszakból sajnos kevésre emlékszem, hogy mi is történt velem falun. Az első emlékeim talán valamikor 4, 5 éves korom után jelentek meg, amikorra már kicsit felcseperedtem. Sosem felejtem el ezt a kis családi anekdotát. Kedvenc gyümölcsöm mindig is a Dinnye volt, mai  napig is az maradt. Sajnos, hogy csak egy pár hónapig tudom élvezni az izét. Én mint óvodás annyit láttam és értettem a falusi életből, hogy ott megterem minden ami kell. HA kellett a paradicsom, leszedtem a kertből, ha kellett a tej, hát ott voltak a tehenek. ÉS akkor még úgy tűnt, hogy ez mindig így van, nem tudtam, hogy van egy tél és egy nyár. December lehetett itt nálunk és megkívántam a dinnyét. Mindenáron  dinnyét akartam. Édesanyám próbált nyugtatni, hogy hát addig még sok idő van amíg megint lesz dinnye és most nincs honnan ő ilyesmit szerezzen. ÉS erre mit felelhet egy gyermek –  Hát vigyetek haza Dányánba, mert ott biztos van. Hányszor használtam én ezt a szót ezután, hogy most ne zavarjatok ,,mert megyek haza”.

Az óvodát elég hamar meguntam és el is kezdtem bömbölni egyik este, hogy én többet Kati óvónőt nem akarom látni, mert ő rossz J Hát ha nem akarod akkor majd iskolába adlak fia és úgy is tették anyámék. 6 évesen kezdtem el iskolába járni, a györgyfalvi Egyes suliba, vegyes nemzetiségű iskolába. Nemrég Nicolae Titulescunak nevezték át, de nekem mindig is az ,,egyes” marad. Sosem felejtem el  az első iskola napom előtti estét. Sírtam, ahogy csak tudtam, mert mégsem akartam iskolába menni. Édesanyámék próbáltak vigasztalni……De ezt már holnapra hagyjuk, mert az már új fejezet az életemben

Kolozsvár, 2007 június 24

II FEJEZET

 Innen arra már jött az oskola

Kevesen emlékeznek az első iskolai napra és én azon többséghez tartózom, aki bármennyire is törné a fejét, de valahogy mégsem ugrik be a kép az első napról ami attól a ponttól kezdve megszabja életedet… Mind töröm itt a fejem, miközben egy jó adag szalmakrumpli illata íncsiklandóan szédíti orromat… Egy pillanat és jövök….Na megvan. Épp egy képet kotorásztam ki a képes albumból. Fekete fehér, már maholnap 14 éve készült. Két gyerek látható rajta. A jobb felén egy aranyos kis hosszú hajú lány, kockás kis ingben és köténnyel, mellette egy félig csorba kis sovány gyerek, eléggé hosszú hajjal és egy fekete egyenruhában. Hát ez a balfelőli gyerkőc épp én lennék és amint az orvosi papíromat is megtaláltam, 126 cm és 26 kiló. Körülbelül ekkora is kéne legyen egy elsős gyermek. Mellettem jövendőbeli padtársnőm B. Enikő, akit valamikor utoljára három vagy netán négy éve láttam, de már nem ismertem rá. Ez volt 1993 ősze, amikor már szép lassan kezdett a Coca Cola is teret hódítani, na meg ejsze egy két üzletben a narancslé is a polcra tévedt.

Talán nem ártana két szót az Egyes suliról is mesélni. Fent a györgyfalvi negyed eldugott kis utcáin, fákkal körülvéve terült el ez a szokásos kommunista épület. Tipikus külnegyedi iskola, két emeletes és a földszinten a zöld csempével bevont fal. Körös-körül hatalmas udvarok és sportpályák és ezeken túl meg zöldnél zöldebb fák. Szép helyen terült el, 15 percnyire otthonomtól.

Ha nem is az első, de valószínűleg a második, harmadik meg további napokról már kezd egy két kis eset is rémleni, de a pontos kronológiai sorrendet már nem tudom, de nem is annyira fontos.

Első osztály egy olyan tranzit világban, ahol még kötelező volt az egyenruha és mindig is azt mondták, hogy milyen szép gyerekek vagyunk így egyenruhában. Egy régi rendszer mentalitása még továbbélt, de egy elemista kis gyerek mit is törődött volna azzal, hogy miben kell járjon. Fontosabb és előkelőbb dolgokkal foglalkozik egy suhanc ebben a korban. Számítógépről még nem lehettet annak idején hallani, tehát egyedüli szórakozási lehetőség a suli udvarán elterülő focipálya és egy piros pettyes labda, amit általában a nagyobb diákok hetente kipukkasztottak.

Essen két szó a tanítónőmről is, akivel épp ma rohantam össze a Beszterce utcán. Meleg érzés fogott el, hogy ennyi év után még tartjuk a kapcsolatot. Egy külön, egy egyedülálló személyiség. Nálunk nem abból állt az elemi, hogy szép nagy kövér 1O-esekkel ellepjük a gyereket, vagy netán jaj kis aranyos tyütyümütyű fiacskám. Kemény kezű tanítónő volt, de ugyanakkor tudta mikor kell lazítani. Ha a gyereknek épp azt kellett megmondani, hogy ne úgy viselkedj fiam, mintha a tehén segge mellet nőttél volna fel, hát akkor meg kellett mondani. Lehet sokak számára manapság ez elborzasztó lenne, de ennek a hatását az ember később érzi meg és később fogja megbecsülni mindazt amit akkor kapott. Tanulás szempontjából az első osztály nem volt valami kitűnő, távol volt a nagy kerek kövér 1O-es év végi átlag. Egyszerű 6 éves gyerek voltam, aki délután a tömbház udvarán játszadozott és szünetben focizott osztálytársaival. Hát nehéz elhinni, de igenis akkor fociztam is.

Úgy, ahogy itt ülök most már jó teli hassal egy két kis történet mégis kezd a fejemben körvonalazódni és ha már itt tartunk, akkor, hogyne essen szó a Sósokról, az osztályban talán legendássá vált két iker testvérről. Robi és Lóri. Sajnos a sors hamar megrázta életüket és édesapjukat valamikor másodikos korukban elvesztették; ez elemista éveikre nagyon is kihatott. Magaviseletük romlott és két bűnbaknak számítottak, de mégis két rendes igazi barát. Ha valami rosszat meglehetett csinálni, hát ők ezt meg is tették. Valamikor reggel hét óra tájt érkeztem meg az iskola udvarára. Jó, még kommunista szokás szerint nyolc óráig a kapukat nem nyitották ki. HHHHa netán megfagytál kint, hát helyrejöttél majd az órákon. Eléggé hideg őszies reggel volt és bármennyire is kéreltem volna a takarítónőket, hogy engedjenek be meg sem moccantak a székről, hogy kinyissák az ajtót. Nos ez számomra mindig is nagy rejtély maradt, hogy a Sósok, hogy a csudában tudtak beosonni az iskolába, mikor minden ajtó zárva volt. Ezt csakis ők tudják. Hát ilyenkor mit tesz az ember? Szépen hátramentem, az osztály ablaka alá (mely épp a második emeleten volt), hogy ordibáljak nekik, hogy ha tudnak jöjjenek le és amikor a takarítónő nem veszi észre, akkor nyissák ki az ajtót. Szép lassan hátraballagok és épp, hogy hanyatt ne essek.  Robi a második emeleten,  az ablakon kimászva. Egy öt cm-nyi kis párkányon akrobatikázott. Nem mertem megszólítani, mert tudtam, hogy egy hirtelen mozdulat és majd a földre pottyan, ami nem lett volna a legkellemesebb érzés. Tehát szépen kivártam a reggeli 8 órát.

Mivel az iskolát körös-körül fák védték, elég esély adódott ahhoz, hogy rosszaskodjunk. Hogy egy elemista kezében, hogy kerül gyufa. Hááát, azt ne kérdezzék, fő, hogy került. Nos ha van gyufa és van fa, akkor kell legyenek levelek is. Ez épp már az-az időszak volt amikor a ruszki piacok általunk nem látott ,,csodás” pislákoló meg villogó kínai micsodákkal teltek meg. ÉS akkor is elterjedt egy rövidke divat. A ,,pislákoló kis cipő”. Hűha, nagy találmány. Szóval lássuk csak. Felemelem a lábamat és egy egyszerű cipő, na de ha már rálépek akkor egy piros fény kezd el pislákolni. Ördögi nagy találmány. Mindenkinek kellett belőle. Nos akkor megvan a gyufa, a falevél és a pislákoló cipő. A logikai menet azt követeli, hogy a gyermek vegye a gyufát, meggyújtsa a faleveleket és mért ne próbáljon meg  egy jó kaszkadőr mozdulatot és átmenjen a tűzön. Persze nem mezítláb, hanem az új pislákoló cipővel. Az előbb elkezdett logikai sorrendet követve a következő lépés az körülbelül abból állna, hogy ez a cipő szépen elolvad. És akkor a nagy filozofikus kérdés, hogy egy 8 éves gyerek cipőjét ki is mossa meg. Hát a valószínű válasz, hogy épp az édesanyja. Ha visszatekintünk és egy egyszerű egyenletet felírunk TŰZ+FA+MEGOLVADT CIPŐ = EGY ISTENES JÓ NYAKLEVES. Sajnos körülbelül ez lett a vége a nagy kaszkadőr manővernek és, hogy ha már a pislákoló cipőt elégetted, akkor megelégszel egy egyszerűvel is.

HA most visszanézek, a vaskezű a családban az édesanyám volt. Apám még megdorgált, de azért anyám keze sokszor a selymes kis gyerek hátsó felemmel találkozott. Most erre megint a gyerekvédelem képviselői felháborodva ugornának fel. 

Az évek telnek és a technológia is változik. Harmadikos koromra  már az első konyharobotok is kezdtek nagy felhajtást kelteni. ÉS persze ez a gyerek érdeklődését is éppoly fölkelti…. Egy iskola utáni délután, amikor egyik szülő sem volt otthon, a bátyikó meg épp délutános volt. Mivelhogy egy idő után az ember elkezdi unni magát, elhatározza, hogy valami hasznosat is kéne tegyen és mért ne próbáljon egy jó nagy tésztát sütni. Egy 9 éves gyermek már nem annyira buta, hogy ne lássa, hogy amikor anyu hétvégén a süteményt készíti akkor lisztet, cukrot, meg tojást is használ és az új csodabogár mikkkszerrel ezt összekavarja, majd a lerben megsüti. Nos a cukor megvolt, a tojás is, és a liszt is, na meg egy tál is került. A ,,fenevad” új találmányt mindkét kezemmel próbáltam a tálban tartani. Hát persze, hogy egy két csepp, vagy talán több a falra is eltávozott, de azért van egy mosórongy amivel letöröljük. Tehát elkészül az ördögi kis kotyvalék, ráhozzá még elég finom is volt, csak valami mégis azt sugallta, hogy hiányzik egy fontos elem. NA de kinek volt akkor annyi szürkeállománya, hogy rájöjjön mi is volt az. (Elárulóm, épp sütőpor). A ler használata, nagy kézügyességet kívánt meg, ezért inkább a felső tűzre tettem a barna és eléggé jóízű kotyvalékot. És akkor a fáradtságos munka megköveteli a megérdemelt pihenést is, ami sajnos elnyúlt több mint egy óráig….. Valami irtó kesernyés szag megcsípte orromat. Rögtön felugrottam és rohantam a konyha fele. Mindent ellepett a gőz és sietek egy törlővel, hogy levegyem a lábost a tűzről. Persze az már nem jutott eszembe, hogy a lábos alá kéne egy lapítót is tenni, mert netán elégetheti az asztalterítőt. Hát ha csak az asztalterítő lenne a gond, még jó lenne, csak a baj, hogy maga az asztal is egy szép kerek fekete folttal bővült. Legelső dolog amit ilyenkor tesz az ember, hogy egy jó nagyot bömböl, majd kezdi felmérni az okozott kárt. A tészta sajnos egy fekete ragacsként lapult a lábos aljára és semmi áron onnan nem akart feljönni. ÉS akkor ilyenkor hazajön valaki. Szerencsére pont apám volt. Hmm……megnézett jó nagy szemekkel. Na semmi baj, mert valamit kieszelünk. Hát a lábos szegény az már gyógyíthatatlan volt és valahol a pataréti szemétdombon végezte. A gond a terítővel és az asztallal volt. Semmi baj. Levesszük a terítőt és kicseréljük. Ennyire egyszerű. Nos az újabb gond akkor adódik, amikor hazajön az anya. Mert lehet az apa nem veszi észre, hogy a fia ingje vasalatlan, vagy a terítő épp más, de az anya szeme sok mindent meglát és az első kérdés. Hogy-hogy kicseréltétek a terítőt ? Na és akkor jön a habozás, hát tudod így meg úgy, na meg persze amúgy. Kicsit réginek tűnt a másik és már kopottnak. Az anyai kuriózum ahhoz vezet ezután, hogy felemeli a terítőt. Na és láss csodát. Egy szép, nagy, kerek és fekete folt a vadonatúj asztalon. Basszam a bürkét a gyermekének és talán ezt a részt kihagyom, mert a végkimenetel az volt, hogy az anyám keze sajogott, az én fenekem meg körülbelül kétszeresére dagadt.

Az élet azonban nemcsak, most már röhejesnek tűnő kis események sora. A Funar korszak ekkor jóformán tombolt és én is megéreztem ennek bűzét. Megszokott iskola előtti reggel volt, amikor a buszon ácsorogva egyik osztálytárssommal beszélgettünk. Magyarul és halkan, mert így indítottak el otthonról, hogyha a buszon beszélsz magyarul, akkor próbálj halkabban fecsegni. A busz fékezett, én előrebuktam és egy román fiúnak épp a cipőjére léptem. Akkor értünk a mi megállónkhoz is. Többen körülvettek és akkor éreztem először életemben, hogy tehetetlen vagyok. Tudtam, hogy ez csak egy jó poffal zárulhat le és kettőt is kaptam belőle. De ezek már szerencsére egy még, alig jó két éve véget ért korszak következményei. 

A gyermeknek mindig is vannak fóbiái, vagy olyan események, emberek, akiktől fél. Mint kisgyerek talán háromra emlékszem (ha már úgyis úgy kezdtem el ezt az írást,  hogy próbálom személyiségemet elemezni). HA valaki megnézi a négyéves születésnapi fényképemet, a következő látható rajta. Egy mosolygós kockás huzentrogerben álló gyerek  (a bátyám) na meg egy kis szürke huzentrogeres (és még egy fekete elefánt is volt rajta) zokogó kis majom. Na hát az utóbbi én lennék. Igenis valami miatt életem első éveiben féltem a fényképezőgéptől, talán a hirtelen fénytől. Meglehet, de ez a fóbia hamarosan el is tűnt

A következő az injekciók. Logikus magyarázata volt annak idején, mert makk egészséges gyerek voltam, és Hál’ Istennek az óvodáskori oltásokat mind átaludtam. Hát ki zavarna fel egy alvó kis gyereket J. Erről is 1O éves koromig leszoktam. De azért egy kis történetet is megkövetel, amelynek főhőse épp a bratyó.

Elsős voltam és épp akkor készültek minket beoltani (remélem nem a veszettség ellen, mert annyira rosszak csak nem voltunk). És ez a tevékenység körülbelül abból állt, hogy két irtó ,,kedves” (valószínűleg fiatal korában olimpiai vasgyúró) aszisztenső egy jó nagy fecskendőt beléd döfött. Nahát ilyen traumán átesni egy 6 éves gyereknek. Szó sem róla. Szerencsémre sorsomban még 2 osztálytársam is osztozkodott, közöttük volt a kis vörös Eszti is, elemista ,,női ideálom” J És hát mit tehettünk mi szegény ártatlan kis lelkek a nagy fenevadakkal szemben. Hát persze menekültünk, jó nagyot ordítottunk és hősiesen a katedra alá bújtunk. Onnan az ördög minket ki nem szedett. Na de az ellenfél sem volt nálunknál alacsonyabb rendű és többet ésszel mint erővel. Eltelt egynéhány perc, amikor megjelent a bátyám, ugyanis áthívták a szomszéd osztályból. Ő volt az aki leült mellém, átkarolta a buksimat és erőt adott arra, hogy én is sorba állhassak a többiekkel és átessek a nagy traumán….. Nem is tudod mennyi mindenben segítettél bratyó és engedd meg, hogy felköszöntselek. Isten éltessen, mert ma lépted át a 22 éves küszöböt (és még ajándékot sem vettem neked, de holnap egy sörrel bepótoljuk).

Körülbelül ennyi lesz ma estére, mert a felnőtt kor megköveteli, hogy reggel munkába menjek.

 

                                                                                                                                                              Kolozsvár 2007 június 25

III. FEJEZET

Közben falun….

Amint fennebb is már említettem első emlékeim erről a kis eldugott faluról  homályosak, most helyben nem is tudván, hogy mennyi közülük az emlék, vagy az agyam találmánya összekeveredve a nagyszüleim által mesélt történetekkel.

Egy gyermek életében létfontosságú, hogy megismerkedjen a falusi világgal, érezze a fű bársonyos simogatását vagy épp a homok göröngyeit, amint ujjai között szorítja. Ez az a hely, ahol megtudja, hogy igenis van egy pajta, melyben egy pár tehén, mely kérődzik és tejet ad, vagy a nagyanya reggel a tojást a tyúkketrecből kotorássza elő és a reggelihez még hozzájárul a frissen összeforrt hófehér sajt. Ugyanakkor ez volt az a pillanat amikor sorsom összeforrt unokatestvéreim sorsával és egy gyerekkori kis mesevilágot tudtunk magunknak teremteni.

Öröm volt mindig a nagyszüleim számára amikor négy unoka hancúrozott az asztalnál és néha elfelejtette, hogy az étel az azért van az asztalra téve, hogy megegyük és nem, hogy dobigálozzunk vele.

Legelső, félhomályos emlékem valamikor négy éves koromból bukkan fel. Irtó távoli és épp egy pár pillanatnyi, de azért megpróbálom leírni. Késő este volt, nagyapám nemrég jött haza a S.M.T.-től, ami akkoriban még nem volt teljesen felszámolva. Hogy mindig is az unokák kedvére járjanak, nagyszüleim elhatározták, hogy a szomszéd faluból nyulakat vesznek nekünk. Mivelhogy négy apró gyermeknek ilyenkor nincs álma, magukkal vittek  a szomszéd faluig. Ott állt a piros U 65O-es brassói gyártású, ebben az országban oly híres és emblematikus traktor (na még ilyen jelzőkkel ellepni egy mezőgazdasági gépezetet). Itt már nem egészen tiszta, hogy pontosan, hogy értünk Jövedicsre, de az agytekervényeim valamely sötét zugában ez a kép úgy tárul elém, hogy egy szűk poros udvaron egy fapadon ülő görnyedt vénasszony és mellette a süket-néma fia épp egy zsákot adott át nagyapámnak, amit felhozott magával a kabinba. Nem lehettünk valami nagy gyerekek, mert hihetetlen módon a hátsó ülésen mind a négyen elfértünk nagyanyám mellett. Manapság ketten nagy kínok között kéne a hátsó ülésen utazzunk J. Mind bármilyen kis kíváncsi suhanc mi is rögtön a zsák fele kukucskáltunk, amely félelmetes módon elkezdett mozogni. Megijedtünk, nem tudtuk pontosan mi is lehet benne. Mama szép lassan kioldotta a zsákot. Az udvarból beáradó fény homályában tucatnyi kis tapsifülest láttunk amint megrémülve szimatolták a kezeinket. Ügyelj mert még megharaphatnak fiam – szólt rám komolyabban nagyanyám. És valahol a szalag itt véget ér, hiába próbálom erőltetni emlékezetemet mert ez a pillanat volt az ami életem végéig agyamba vésődött.

Egy kisgyerek még nem érti azt, hogy mi a halál és, hogy az ami egyszer becsukta már a szemét többet már nem nyitja ki. Járvány ütött ki a vidéken, alig pár hónapra vagy talán egy évre miután megvettük a nyulakat. Ott álltak a kis tapsifülesek egy nekik épített ketrecben és várták amint káposztalevelekkel tömtük a kis hasijukat. A betegség, vagy netán dögvész semmit sem kímél és sajnos a kis tapsifülesek is áldozatul estek. Nagy sírás és szomorúság támadt a négy unoka szívében, mert nem tudtuk még felfogni, hogy már nem fogjuk bundáikat simogatni. Épp az anyám képe rögződött az emlékezetembe, amint egy fehér fáslival az arca körül az Udvari-kertbéli gödörbe vitte egyenként az élettelen tetemeket. Mésszel behintették őket, majd ásóval elhantolták. Ez volt legelső talákozásom a halál gondolatával.

Épp amint a kis tapsifülesek jártak a fejemben egy újabb történet bukkant föl. Testvérem hat éves lehetett amikor az egyik nap mamával a veteményes kertben épp répa és káposzta lapikat szedtünk. A nyilvános cél persze az a nyulak etetése volt. Épp amint a kicsi disznóól mellett ballagtunk vidáman lefele, testvérem lába megcsúszott egy vörös tégladarabon és szempillantás alatt a földön feküdt. Kiejtette a káposzta leveleket a kezéből és bal kezét fájtatva próbált feltápászkodni. Nagyanyám első reakciója, hogy jól megsuprálta a seggét, hogy mért ejtette le a nagy kövér lapikat. Azonban a dolog komolyabbra fordult amikor meglátta a testvérem megdagadt és kékülő balkezét. ….Nehéz egy városon született és számítógép mellett felnőtt gyermeknek elképzelni, hogy igenis van még olyan hely ahol fával tüzelnek, aszfaltozott útról csak álmodni lehet és a fürdőszoba az épp egy mosdótál. Egy köztelefon volt lent Böjtéjéknél és nagyanyám szélsebesen rohant a falú másik végére, hogy hívja a mentőt. Körülbelül egy óra eltelt, amíg a rossz úton a mentő elérte testvéremet és rögtön vitték a sürgősségre. Eltörött a keze. Mi hárman tehetetlenül álltunk, amint a mentő elnyelte testvéremet és mamát. Bömböltünk, ordítottunk, hogy vigyen magával mert mellette akartunk lenni. Most erre mi a magyarázat? Az, hogy sokszor nem ártana a gyerekeket komolyabban figyelni és megtartani gyerekes gondolkodásunkat és érzelmeinket. Mert ezek még a meg nem fertőzött őszinte érzelmek és habár nem tudtunk írni és olvasni és alig motyogtunk valamit, de tudtuk, hogy ő hozzánk tartózott, a mi testvérünk, a mi pajtásunk és vele akartunk lenni, mert láttuk, hogy szenvedett….

 Nehéz egy szülőnek gyerekeit bárhova is elengedni, főleg hosszú időre olyan helyre, ahol mégis veszélyek leselkedhetnek. Talán hónapokig nem beszélt anyám nagyanyámhoz és ilyenkor tőr ki az emberből a legmélyebb harag. Nem tud egy gyermekre vigyázni!!!! – nehéz szavak egy másik embernek, aki éppolyan anya, mint te és neki is éppúgy fáj. Sokszor a fájdalom, a harag és bánat megismerhetetlenné tehet minket. Szerencse, hogy az idő valahogy sok mindent eltöröl és mégis a valódi érzések felülkerekednek az indulatokon.

Most próbálom átélni mindazt, amit gyerekkoromban tettem és emlékek százai özönlik el szemeimet egy elmúlt korból. Épp ilyen kis eset volt egyszer, amikor mama  a malomba kellett menjen. Ugyanis a kenyeret nem a bevásárlóközpontból vettük, hanem a tavasszal elvetett, majd  megőrölt és megdagasztott búza adta a mindennapi asztalhoz nélkülözhetetlen eledelt. Kellemes nyári délután. Mi, mint rendes jól nevelt gyermekek, akik mindig is hallgattunk a mama szavára, ahogy eltűnt a láthatáron, máris az utcán kóboroltunk, hogy valamilyen játszótárssal találkozzunk. Nem is kellett sokat menni, mert a Márika Ilona kapujával szemben épp Gácsérék laktak és az akkor még csecsemő testvérei, Otka és Sáska. Azt mindenki gondolhatja, hogy nem  a pap adta e tisztességes és becses neveket a kereszteléskor, hanem egy másik keresztelő eredményei voltak. És amint előbb említettem, amikor egy jól nevelt gyerek megunja az egyszerű játszadozást a homokban, gondol egyet és valami izgalmasabbat kitalál. Mért ne háborúsdizzunk, hiszen kő az utcán annyi, mint a szemét, katonák vannak és a fapadok meg útszéli fák egy-egy jó barikádnak is megfelelnek. ÉS akkor elkezdődött a harc apróbb kövekkel, na meg egyre nagyobbakkal, míg végezetül egy fél tégla épp a bal arcomat telibe találta. Most ha megnézem magam a tükörben még mindig ott van a kis seb. ÉS akkor ,,eltörött a csésze”, azaz neki kezdtem torkom szakadtából sírni. A dolog már nem volt egyáltalán nevetséges mert feldagadt szemem alatt csorgott a vér. A zaj hallatára Rebi néni fejkendőjét hátrahagyva rohant ki az utcára, hogy lássa mi történt. Rögtön bevitt a konyhájába és e közben a Gácsér anyja is, Hajni néni, megjelent a veteményesből. Amint én álltam a konyha mosdótálja felett és a két megszeppent csecsemő érdeklődéssel figyelte, hogy Rebi néni, hogyan orvosolta arcomat, addig szegény István ( hogy most már eredeti nevén szólítsam) a seprűnyelének minden ,,kellemes simogatását” tapasztalhatta a gerincén. Őszintén mai napig nem tudom, ha ez volt a több évekig tartó dadogásának az oka, de remélem nem.

Két szót ejtsek nagyanyámékról, mert nem lehet, hogy ezen történetek főhőseit kihagyjam. Nagyapám, született nevén Szilágyi János (na meg a személyazonosságiban Ioan, az emberek pedig János bának, Szilágyinak vagy épp bai Silaghinak tudják) 1938 esztendőjében született a szomszéd Gógánban. Sokszor hallottam ezt a kifejezést, amikor hangosabban beszéltem, hogy világra úgy beszélsz mint egy gaagányi (gógáni), mert ők állítólag a kellettnél nagyobb decibeleket bocsátanak ki. Gyökereit nézve, nagyapjáék vagy dédnagyapjáék  háromszéki székely származású falusi emberek. Három testvér aki ökrös szekerekkel elhagyta otthonát és az enyhébb dombvidékeken keresvén megélhetőséget. Hogy a másik két testvér ágával mi történt, nem lehet tudni. Állítólag ebből a három testvérből már csak bátyám és én viseljük a Szilágyi nevet, mely kihalásban van. Nem volt könnyű gyermekkora, hiszen kamaszkorában vesztette el édesanyját, dédnagyapám pedig egy irtó durva ember volt. Mindig is kérdés volt számomra, hogy honnan volt tatának az apja iránti mély tisztelete, hogy még házasemberként sem emelt rá kezet, amikor épp a pajtaszéket vágta a hátához. Talán annak idején ezt értették szülők iránti tisztelet alatt…. Magas, sovány és jóképű fiatal ember volt, a falu legjobb táncosa és persze az én arcomat is ékesítő tipikus Szilágyi orral. Fekete, dús göndör haja volt, amit sajnos 25, 26 éves korára elveszített és én már csak a félholdat fogtam ki a fején. 23 évesen ismerte meg a 19 éves nagyanyámat Méder Margitot. Mindig is érdekelt, hogy ez a két (sokszor fekete és fehérnek tűnő egyén), hogy tudott egymásra találni. Valamikor nemrég kamaszkori éveimben nagyanyám viccesen el is mesélte. Kérdeztem tőle  hát mama magának annak idején úgy tudom, hogy épp Patika Pista volt az udvarlója, mért nem ment el  őhozzá?  Hát fiam, rendes és csendes legény volt ez a Pista, de amikor láttam nagyapádat, hogyan ropja a táncot és milyen szép szál legény, hát annyit kellet nekem mondjon, hogy nem jössz ki velem egyet sétálni. Most is elér a kacagás amikor ezt hallom.

Sok gyermekes családból származott. Hatan voltak testvérek és mind lányok. Nagyanyám, amikor 1942 évében a világra jött huszonkét évvel volt fiatalabb, mint legnagyobb nővére, Potsa Erzsébet. Nehézségekkel teli gyermekkoron ment keresztül. Dédnagyapám a falu bírája volt egy időben, azután meg Kis-küküllő Vármegye alispánja, amíg a kommunisták el nem tanácsolták. Keménykezű és szigorú ember, így írta le mama. Nemegyszer mesélte nagyanyám, hogy télen csak fatalpú cipővel járhattak, mert mást nem lehetett találni, azokat is édesapja készítette. Nyáron pedig mezítláb és hányszor mondta nagyanyám, hogy az aratás idején is a szúrós tarlóban csupasz talpakkal rakták a kévéket  hogy majd össze nem pisiltünk magunkat este fiam, úgy sajogtak a lábaink. Édesapját hamar elvesztette és édesanyját házasságának első éveiben vitte el a halál. Ilyen gyermekkorúk volt az én nagyszüleimnek és amerikai utazásom során döbbentem le, hogy amikor nagyanyámra gondolok nem a 7O éves Bahamásban búvárkodó, fiatal korában Elvist hallgató modern nagyi, hanem az élet által megviselt és megrokkant mama fog mindig is eszembe jutni.

 

 Kolozsvár 2007 június 26

 

IV FEJEZET

Elemzés……

 

Az utóbbi két napban letört a szesszió és a munkában felhalmozódott fáradtság és nem volt erőm leülni, hogy folytassam azt, amit elkezdtem. Mivel egy pillanatnyi benyomás arra késztetett, hogy saját magamat a tükör elé tegyem és minél objektívebben elemezzem azt, hogy-hogyan lettem az, aki most itt ül a  számítógép előtt, ebben a fejezetben kicsit kommentálni fogom az előbbi fejezetekben leírtakat.

Amint már mondtam kommunizmus ideje alatt születtem, a forradalomra már csak annyira emlékszem, hogy a fürdőben kuporogtunk négyen, amíg a város csendjét felhasító szirénák megszűntek. Egyszerű családban nevelkedtem és már kicsi korom óta leszoktattak anyámék a kényeskedésről és megmutatták nekem a falusi életet, ahol az idillikus emlékek mellett a munka is napirenden volt.

Talán biológiailag nézvén a dolgokat sokan mondanák, hogy szerencsém volt egyes szempontokból a genetikai állományommal, ugyanis mindkét szülöm faluról jött továbbtanulni Kolozsvárra és az iskolában épp jelesen megállták a helyüket. Ezt azonban egyáltalán nem észleltem és nem észlelték rajtam az emberek életem első éveiben.

Amint már írtam, az iskolában tanultam meg írni és olvasni és annak idején a négy éves gyerek nem tudott már Windows Ikszpét installálni. Talán  egy négy éves nem is kéne tudjon ilyesmiket az ő korában. Elég későn tanultam meg beszélni, ha jól emlékszem szüleim szavaira,  két éves lehettem amikor a ,,mámmá, tátá és káká” szavakat először kiejtettem a számon, azonban elég hamar megtanultam járni.

Az, hogy elég későn tanultam meg beszélni, talán kihatott életem első éveire. Az iskolában, vagy óvodában egyszerű és normális gyerek voltam, azonban évekig  nehezemre esett ezeken az intézményeken kívül itt városon más emberekkel kapcsolatba jönni és féltem ha elküldtek vásárolni, vagy netán a költségeket kifizetni. Itt talán a háttérben az is ott rejlik, hogy a román nyelvet nagyon sok ideig törtem és féltem, hogy ne, hogy lesüljek, ha valami hülyeséget mondok, mint amikor egyszer apám elküldött felvágottat venni, én meg bőgve szaladtam haza, mert nem tudtam elmondani az elárusítónak, hogy valójában mit kérek.

Ugyanakkor elég kis koromban arra késztetett a környezet, hogy el ne felejtsem, hogy kisebbségi vagyok, főleg egy olyan korban amikor nem igazán érti az ember mindennek a lényegét, de látja, hogy valaki azért kicsúfolja vagy seggbe rúgja, mert épp más nyelvet beszél.

A falusi élet, mint bármilyen más kiskorú gyermeknek egy teljesen más világ, ahol felfedezi a környezetét és ahol kitombolja magát. Ez a világ, amint később kamasz koromban rájöttem, egy igazi mentség volt számomra és segített, hogy egy bizonyos pontig megtartsam az egyensúlyt az életemben.

Sokszor kérdeztem mamát, hogy rosszak voltunk-e kis korunkban. Erre mai napig azt feleli és nincs, hogy el ne mosolyodjak – Fiam, hol láttál  te még  jó gyermeket és szép vénasszonyt. És valójában igaza is volt, mert egy kisgyermeknek az a feladata, hogy hancúrozzon és rosszasodjon, amíg csak teheti. Nem voltunk túlságosan rosszak, és a falu vénasszonyai mindig is tisztelettudó gyermekeknek tudtak (nos persze amikor nem épp Ilaria bácsi fenekét dobtuk meg egy jó nagy hógolyóval) és sokszor volt okuk arra, hogy a Szilágyi unokáit mindig megigézzék a templomban. Erre megvolt nagyanyámnak a gyógyírja, templom előtt bekormozta tarkónkat, ugyanis ez majd megvéd a csúf vénasszonyok szemeitől J

Egy két szót ejthetnék a hitről is. Apám nem túlbuzgó keresztény, nagyapám sem, de mindig is eljárt vasárnap a templomba. Kicsi korom óta tudtam a Mi atyánkat és a Hiszek Egyet, de valójában nem tudtam miben nyilvánul meg a hit, de akkor a gyermeki ész mindig is felteszi a banális kérdéseket, hogy Istennek ki az édesanyja, ki a testvére meg hasonlókat.

Ugyanakkor falun kezdtem el faragni, egy régi hobbim, amit sajnos manapság már nem gyakorolhatok, mert nincs időm rá és nem is vagyok olyan környezetben. Egy gyereknek az a fontos, hogy lásson, szerszám járjon a kezében, egy szeget a fába üssön. Mert ilyenkor alkot és mindig nagy érdeklődéssel figyeltem, amint nagyapám kezei közül egy pad, egy asztal került ki vagy netán épp az elromlott traktor kezdett el pöfékelni. Szerettem a fát és vele dolgozni, mert mindig is meleget nyújt és ugyanakkor a benne elrejtett természetes vonalakat kell kövesd, hogy valami érdekeset és még nem látottat alkossál.

Ezt a tevékenységemet nagyanyámék sosem gátolták, és sőt sokszor szegény nagyapámnak fejfájást okoztunk amikor a szerszámokat szana-szét hagytuk. Azonban ez az alkotó kedv már ütközött a városi élettel. Sosem felejtem el, amikor egy felhasított deszkának (ami épp az ágy lába alatt feküdt) az ára, egy istenes  nagy veszekedés lett.

Most talán kicsit freudibb szempontból (őszintén sohasem olvastam, de talán tudományosabbnak tűnik így J ) vizsgálom meg az akkori gyereket. Sokszor hallottam ezt a szót, hogy hisztis vagy és többet meg ne lássam, hogy így viselkedsz. A gond, hogy nem emlékszem minden ilyen eseményre, de tudom, hogy egyszer a kis Pegasomat számtalanszor a földhöz vágtam, mert elromlott és elég rossz állapotban lehetett, ha meg kellett hegesszék. Ugyanakkor sosem felejtem el, hogy mindig is utáltam vásárolni, mert tudtam, hogy egy nadrágot fogunk venni, de közben ötven más üzletben megfordulunk. Mondjuk ez a tulajdonságom mai napig megmaradt, mert ha valami tetszik azt helyben megveszem és nem járok egy fél délutánt utána (és az sem zavar, ha épp a szomszéd üzletben talán olcsóbb volt). Nos ez a vásárlás iránti nem túl nagy buzgóság egyszer elég furcsán és hirtelen nyilvánult meg, ugyanis épp a Marasti-téri körforgó melletti járdán mentem haza anyámmal a piacról (talán nyolc éves lehettem), amikor  egy rég nem látott ismerőssel találkoztunk. Az eredménye az lett, hogy az otthonától kétszáz méterre lakó gyermek egy órán keresztül (miután végig szenvedte a vásárlás kínjait J ) hallgatta a beszédet, amíg csak egyszer elvesztette a türelmét. Talán angolul a legjobban érthető, ,,He lost it!” és irtó nagy hisztéria krízist rendeztem le az utca közepén, anyám szégyenére. Ezt most nem fogom tovább boncolni, mert még szó fog esni róla valamelyik későbbi kamaszkori fejezetben is, amikor majd megpróbálom találni  ennek a viselkedésnek a gyökerét.

….Épp két perce vacsoráztam és különös módon épp édesanyámmal. Az utóbbi időben ha néha egyszer két hétben sor kerül ilyen eseményre, akkor elég nagy szó. Arról mesélt, hogy annak idején az oly sokak által sajnos még mindig visszasiratott rendszer alig adott pár hétnyi szülésszabadságot és, hogy mennyire nehéz volt két gyermeket reggel fél hatkor az óvodában hagyni, miközben torkuk szakadtából ordítottak, hogy ne hagyja ott őket. Nem voltak könnyű idők…

Talán még három tulajdonságomra térnék ki, amelyek szintén életem első éveiben kezdtek formálódni. Először is ha van egy cseppnyi rajztehetségem és vonzódásom a művészetek iránt, azt édesanyámtól örököltem és anyai ágon jutottak a vérembe. Mindkét nagyszülőm kedvelte a zenét és a táncot fiatal korában, édesanyámnak meg sokszor bámultam a Sarokházban őrzött gyermekkori rajzait. Mai napig szívemhez közeli a rajz, de érdekes módon nem a festészet, hanem a ceruzával körvonalazott alakzatok.

Apám ágáról örököltem talán a később reál tantárgyak iránti vonzódásomat. Emlékszem, hogy gyermekkoromban nagy nehézségekkel jutottak szüleim egy kis Lego játékhoz, mely talán évekig egyik legkedveltebb játékom maradt. ÉS mesélték is szüleim, hogy észrevették vonzódásomat, mely talán később a mértan és térbeli reál tantárgyak iránti érdeklődésben nyilvánult meg. Nem egyszer megfordult fejemben, hogy talán a mérnöki pályát kellett volna választanom. Sosem késő….

Talán a harmadik, szintén ebben a korban felbukkant meghatározó tulajdonságom, hogy nagyon is  jó alvó vagyok. ÉS ez teljes egészében igaz. Most amint visszagondolok, meglehet, hogy apámtól örököltem, de ugyanakkor nagyanyám is el tudott aludni a göröngyös földön, amikor épp a határon (mezőn) álltunk meg délben. Valójában bárhol el tudok aludni, legyen az egy rozoga fapad vagy épp egy irodai szék. Sajnos észrevettem, hogy azon emberek közé tartózom akiknek szüksége van a 8 óra alvásra, ugyanis az utóbbi év 6 órás alvásai egyszerűen kikészítenek. Vannak olyan emberek akik megelégszenek 6 órával és emlékszem, hogy testvérem és Laci mindig is reggel 7 órakor már az asztalnál várták a reggelit. Mama tudta, hogy Emőnek és nekem csak jóval 9 óra után kell elkezdeni készíteni a reggelit. De furcsa módon ha valamerre elutazom, bármennyire fáradt legyek mégis reggel időben felkelek és ez így volt iskolás és most már dolgozó éveimben is, mert, valahogy nagyobb a kötelességérzet, mint az édes álom.

Itt lezárom ezt a fejezetet mert már későt mutat az órám és reggel a munka is vár rám és talán már kezdtem elkalandozni egy idősebb korba, de azt majd későbbre hagyjuk. Jó éjt.

 

                                                      Kolozsvár 2007 június 28

 

V FEJEZET

 

Vissza Kolozsvárra….

 

Most körülbelül abba az időszakba  kalandozunk amikor már 9, 1O éves lehettem és az Egyes suli időszak már a vége fele járt, én meg kezdtem lassacskán kinyítani a szemeimet. Az emlékek ma este valami okból kifolyólag egyre nehezebben tárulnak fel. Ennek valószínűleg a hétvégi fáradtság az oka, vagy netán, hogy ez az időszak már nem maradt meg annyira emlékezetemben.

Elemi osztályban találkoztam legelőször az angol nyelvvel, amit majd negyedikes koromtól  intenzíven kezdtem el művelni. Először bevallom nem sok mindent értettem belőle és ámulattal néztem másodikos testvéremet amint már egy más nyelven tudta, hogy mi az alma, a fiú vagy a lány megnevezése. Szüleim hamar észrevették az idegen nyelv fontosságát és nagy erőfeszítések árán negyedikes koromra épp az angoltanárnő tanítónőmet fogadták fel, hogy magán órákat kezdjen el tartani, ugyanis az ötödik osztályra már más tervek voltak.

Két más fontos intellektuális szerelmemre (mondjam így, de kicsit erőltetett) találtam rá ebben a korban. Harmadikos voltam, amikor a legelső földgömböt megvették a szüleim. Méreg drága volt, de azért egy iskolás gyermek asztalán valahogyan az a földgömb is el kell férjen. ÉS amint lassacskán kezdtem forgatni támadt egy ötletem, hogy mért ne fektessem síkra a kontinenseket, ugyanis atlaszom még nem volt, mert nem jutott épp mindenre. Vettem egy papírt meg egy ceruzát és kezdtem figyelmesen követni a kis gömbön fekvő földnyelvek körvonalait. Nehezen indult, de egyre javultak a rajzok és negyedikes koromra, habár még nem tudtam rendesen a szigetek neveit, de ha megkértek  rá, öt percnyi idő alatt le tudtam rajzolni a világot. Ekkor kezdődött el a szenvedélyem a földrajz iránt.

Másik nagy szenvedélyem, a történelem kicsit később ébredt föl bennem. Nem felejtem el soha, hogy testvérem negyedikes volt amikor tanítónőjük Magyarországról szerzett be ritkábbnál ritkább könyveket, amik nálunk annak idején még nem jelentek meg az amúgy is eléggé üres könyves polcokon. Tíz ezer lej volt, a Times Világtörténelem Atlasz. Egy gyermeknek, aki már amúgy is kedvelte a földrajzot, egy afféle könyv melyben a térképeken már számok, nevek és csaták szerepelnek egy igazi kaland volt. Negyedikes koromban kezdtem el  böngészni és magával ragadt. Nem úgy tanultam a történelmet, hogy olvastam, hanem figyeltem a térképeket és a rajtuk levő ország határokat, a csaták neveit, a hadjáratok irányát és szép lassan kezdtem ezt a tudományt jobban átlátni.

Épp most jutott eszembe egy eléggé kellemetlen kis esemény amikor még talán elsős lehettem. Testvéremék osztályában farsangi előadást szerveztek és persze, hogy el kellett menjek lássam a kis bratyót aki épp a Piroska meséjéből volt a fenevad farkas. ÉS el lehet képzelni mi volt az előadás után. Futkározó gyerekek, megterített  asztalok és valami érthetetlen dolgokról fecsegő és cigarettázó szülői társaság. Ha jól emlékszem, még valami zene is ment egy régi kis kazettafonról. Nos ez az egész mulatság két osztályteremben volt megtartva és az egyiknek a bejáratánál hatalmas küszöb feküdt. Szaladgáltunk és hancúroztunk egyik osztályteremből a másikba. Ugyanakkor mivel kis termek voltak, a padokat jó szorosan helyezték el  egymás mellé és közel az ajtóhoz. Egyik akkori barátom hívására szélsebesen szaladtam az osztályterem felé, nem vévén észre a lábam alatt elterülő küszöböt. Egy hirtelen zsibbadás fogta el egész testemet és szemeimmel káprázva zuhantam a földre. Nem kaptam levegőt és vergődtem az üresben. Rögtön felém szaladtak és felsegítettek. Pár perc múlva magamhoz tértem és lecsendesedtem. Amint a küszöbön megakadtam fejemmel épp az előttem levő padot találtam el és hátratörött nyakkal estem a padlóra. Vannak efféle  események amik sokszor eszedbe juttatják, hogy ha valaki épp el akarja a te fonaladat vágni, szempillantás alatt véget érhet minden. Értékes kincs ez az élet.

Vígabb és kicsit talán megbotránkoztatóbb eseményre terelem most a figyelmet. Három kis bűnbak voltunk, na mondjuk T. Zoli kicsit nagyobb volt az átlag 9 évesnél, amikor rájöttem, hogy valamelyik szekrény felső polcán egy  gyermekeknek még tiltott folyóirat feküdt. Nos erről Zoli és B. Tibi is hírt szerzett és természetesen meghívtam magamhoz, hogy lássuk ezt a csodás folyóiratot. El voltunk ragadtatva, hogy-hogyan lehet egy ,,pucér nénit” egy folyóiratban megjeleníteni. (Apropó erről szüleim mai napig nem tudnak, hogy hárman olvastuk – ha lehet így nevezni – a bizonyos folyóiratot és biztosan majd jó nagyot nevetnek). Ez persze ment egy ideig, egészen amíg rá nem jöttek, hogy a poros felső polcón ujjlenyomatok jelennek meg. Hát égiháború az kicsinyítő képző, amellett, hogy mi következett. Cigánypurdé, hát így neveltelek, hogy ilyesmiket nézzél.!!! Rögtön vedd a dolgaidat és pakolj!!. Mindez  viccesnek tűnik, de amikor összecsomagolt kis hátizsákkal az ajtóból térítenek vissza, hogy mégis megbocsátanak akkor egy elemistának mégsem tűnik annyira humorosnak, mint gondolnánk. Egyébként még jó párszor hallottam ezt a pár mondatot amikor kisebb-nagyobb kellemetlenséget okoztam a szüleimnek.

Visszagondolván azért nem voltam mindig egy annyira rendes kis gyerkőc. Nem tudom pontosan miért, de emlékszem, hogy egyszer Réka (remélem így hívták) zene tanárnő elmondta Emese tanárnőnek, hogy valamit pár osztálytársammal csintalankodtam és a büntetés abból állt, hogy 3 órával többet kellett üljünk az iskolában és még ráhozzá Péntek délután. Ilyenkor egy gyermek a titkos fegyverét előveszi és elkezd torka-szakadtából sírni. Nos gondolhatjuk, hogy egy már ,,edzett” tanítónő, mint amilyen az enyém volt, nem hitt az efféle ,,krokodil könnyeknek” amint mondta és szépen kiültük a Péntek esti büntetést. ÉS milyen érdekes, hogy egyéb kis csíntevés jutott eszembe.

Elemista koromban nem voltam valami rendszerezett tanuló, sőt a tanulással sem öltem meg magam és sosem felejtem el, hogy apám mindig le kellett üljön velem hétvégén, hogy biztos legyen a házi feladat elkészültéről. Nem is volt annyira könnyű dolgunk, mert a mi osztályunk volt az egyedüli ahol a 1O-es média hallatlan volt. Minden nap tollbamondás és villámrögtönzés és habár elrontotta a jegyeinket legalább a fejünkbe véstük, hogy a 6×7 az 42 de a 7×6 is ugyanannyi. ÉS akkor milyen ötletem támadt egy este, amikor ránéztem az ellenőrzömre és rájöttem, hogy hű de ronda és rongyos. Hát majd levágom a széleit és szép egyenes lesz mint a Grétié (aki közben padtársnőm lett). Nekem úgy tűnt, hogy eléggé szép kis munkát végeztem, nos a tanítónőmnek más volt a véleménye amikor meglátta, hogy a szülői aláírásnak a fele le volt vágva. Na és akkor egy istenes jó nagy fejmosás és újra kellett íratni az ellenőrző könyvecskét. Újabb örömöt okoztam szüleimnek 😀 Talán efféle kis csintalankodások miatt hallottam az ilyen megjegyzéseket, hogy ,,mért nem lehetsz olyan rendes mint Klári vagy Gréti. Az ők füzetük gondozott és szép piros margó van a szélén”. Hát be kell valljam se a bratyó és én nem voltunk a szépírásról híresek.

Elképesztő ez az emberi agy. Ahogy egyik  történet valamelyik szürke agyi folyosóról előbukkan, rögtön egy újabb történet követi. Hogyan is kell elképzelni a vidéket ahol ez az iskola feküdt. Amint mondtam körös-körül gesztenye és egyéb fák sorakoztak, csendes és öreges negyedben. ÉS iskola után nem egyszer gesztenyét szedtünk, leveleket égettünk és próbáltunk minél később hazaérkezni. Ahol manapság a Közgazdaság Egyetem épülete áll, annak idején egy hatalmas domb feküdt, amely télen száz meg száz gyermeknek nyújtott szánkózó helyet. Télen szánkózni lehetett, nyáron pedig a domb felső részén egy sor ,,korkodus” (éretlen zöld szilva, efféle marasti-téri kifejezés) fa terült el. Ide eljárni lopni minden délután egy igazi gyerek álom volt. Jól megtömtük a hasunkat, az Energetikai líceum kapusának pedig egy plusz felfájását okoztunk. Az elemista gyermeki agy rendkívül friss és találékony és ha télen lehet szánkózni, mért ne lehessen nyáron is. Egy pár rossz és már félig megevődött gumibelső feküdt a kerítés tövében. Ideális szánkó. Indulhatott is a játszma és órák hosszát eltöltöttünk ezzel. Amikor a gumibelsők már nem nyújtottak elég szórakozási lehetőséget akkor megvártuk amíg esett egy kicsit az eső és a nedves fűre rátett táskáinkkal haladtunk a domb alja fele. A szülő sem rest azonban és feltűnik neki, hogy a gyerek irtó koszosan és későn jön haza az utóbbi időben. Anyám egy általam még nem látott sapkát és kabátot vett magára és elrejtőzött az egyik villanyoszlop mögé, hogy lássa mit csinál a fia órák után. El is jött a délután 14 óra, kicsengettek. Kaptuk a táskáinkat és irány a domb fele, Kinek kellet már táska, jobb volt a reggel még tisztán feladott nadrág. ÉS lefelé seggen libasorban, hogy segítsünk egymáson mert a fű már nem csúszott annyira. Eltelt egy jó óra, amikor a túl nagy iskolai agyi tevékenységtől kifáradva elindultunk haza fele. Amint épp a domb aljához értünk és kacarászva bandukoltunk egy idegen kéz ragadta meg a tarkómat. NA és láss csodát az a kicsit furcsa alak az oszlop mögött épp anyám volt. Na megállj te begyár mert most kapsz a seggedre. Innen következtetni lehet, hogy este a kagylóban ki próbálta kisúrolni a zöld foltot a nadrágjából.

Megszakadt itt a fonal, mert holnapután Pestre megyek és most kellett beszámolót tartsak arról, hogy honnan, hova, kivel, meddig és mit eszek. Persze, hogy annak hallatára, hogy személyes kocsival megyünk négyen már feldúltam megint anyám lelkét és nem lehet, hogy valahova ne úgy induljak el, hogy ne halljam azt  Már megint megeszed a napjaimat. NA de ezt most tegyük félre és lám még mi jut eszembe ebből az időszakból.

Ja persze, hát a Cartoon Network is megjelent mert az ország mégis kezdte kinyítni a kapuit a nyugat fele. A fél órás Olka és Polka mellett ez nagy szenzáció volt és ha valami ebben az időben az angol tudásom fejlődéséhez vezetett, azok épp ezek a rajzfilmek voltak. Sokszor odajutottunk a testvéremmel, hogy egy-egy rajzfilmből teljes epizódokat észben tartottunk és vissza tudtuk mondani.

És megfeledkeztem a tengerről, ugyanis 9 éves voltam amikor elhatároztuk, hogy elutazunk a Fekete-tenger rendkívül ,,gondozott” partjaira. Apám egyik kollégájának volt egy régi narancssárga VW, kilenc személyes járműve és a tervek szerint  ő, a felesége és mi szépen lehajtunk a tengerig. Közben kiderült, hogy a feleség nővére és családja is velünk tart. Nos erről mit lehet mondani. A tag az valami orvos lehetett és egy két kereke valahol az útszélén lehettet és nem a fejében, a feleség egy, két pálcikához hasonlító lábakon elterülő óriás fenékkel rendelkezett, a gyerek, akit Alexnek hívtak pedig valami örökbefogadott 16 éves kamasz volt, aki nem a jólneveltségéről volt híres. ÉS elindult a ,,vidám” csapat az ország tengerpartja fele. Az útról magáról nem sokra emlékszem mert kicsi koromtól rászoktattam magam, hogy aludjak út közben, mivelhogy a Dáciánkban mindig is érződött a benzin szag és egyszer ez oda vezetett, hogy szemtől-szembe nézhettem az aznapi reggelimmel. Azt nem tudom elfelejteni, hogy valahol Pregyál körül megálltunk és egy motelben töltöttük az éjszakát. Ez ’96 nyara amikor az üzemanyag még olcsó, az ország még mindig tranzit állapotban van és persze a Kárpátokon túl voltunk, ahol már kicsit változik a kultúra meg a higiéniai körülmények is eltérnek. Körülbelül 25 fok lehetett este. A szobában legalább 3O. Négyen egy két személyes ágyban, egy szúrós és retkes lepedővel. Hát valójában kellemes éjszaka volt, most legalább tudom,  hogy a szardíniának jobb a dolga, mert ő valami löttyben úszkál én meg egy jó szúrós takaróban búvárkodtam. A kamasz persze nem tudott a motelben aludni, mint az átlag ember, hanem a kocsiban….Indulás előtt anyám egy elég szép kis rózsaszín kalapot vett magának, mai napig megvan valahol. Ez a kalap a kocsiban maradt, ahol épp a kamasz horkolt. Ha elgondoljuk, hogy egy ember este álmában forgolódik, akkor nagy valószínűséggel mindent kilapít ami útjába esik. Reggel az a kalap mindennek kinézett, csak nem fejhez illő tárgynak, ugyanis a lapos szó az nem kifejezés. ÉS ilyenkor az ember mosolyog egyet, hogy hihi-háhá semmi baj, majd azután amikor eltűnnek akkor Maci (ez apám ) ilyesmit én még nem láttam. Már el van rontva a vakációnk és ez azért mert a te barátaiddal kellett jönni. Hát lenyeltük és mentünk tovább. Közben Nelu bácsi (jópofa ember aki talán már hallott, de nem vagyok biztos) előre engedett testvéremmel együtt  az első ülésre (most ketten három ülést foglalunk el, akkor még elfértünk egyen)  és fiatalkori történeteivel szórakoztatott. Ugyanakkor miközben a szloboziai homok dűnék fele jártunk, minden két percben azt hallottuk, hogy na fiúk, a következő után ott a tenger. A tenger még távol volt, de azért mi minden dűne után kimeresztettük a nyakunkat. Szloboziában egy valami Eiffel torony utánzat is van, ha jól emlékszem és ezt csak azért említem meg, mert sosem tudom megérteni, hogy a feleség nővérének, hogy fért be a feneke abba a szűk kis sztreccs (jéger) gatyába. Erre talán még a legnagyobb fizikusok sem tudnának választ adni.

Mamaiába beérve  Nelu bácsi megint kezdte gyerekek most azon a kerítésen túl ott a tenger. De ki hitte már. De igaz volt. Felejthetetlen élmény amikor lábainkkal a homokba tapostunk és a tengerbe ugortunk. Nekünk, erdélyi, domb és hegyvidék lakóknak hihetetlen táj volt…… A napok tűrhetően teltek, a szálloda, ahova elszállásoltak is eléggé megfelelő körülményeket nyújtott (kivéve a valamelyik bokorban megdöglött kutyust, amely mennyei illatával árasztotta el a vidéket). Közben meglátogattuk a nagyfenekű néniéket is, akik valahol Techirgiol körül sátraztak és egyik este beáztak. Ők sátrazni akartak a tengerparton, hát sátrazzanak. Itt azonban küszködtem az egyik régi fóbiámmal, ami sajnos mai napig még velem tart. Az injekcióktól már régóta nem félek, fényképeződni meg nagyon is szeretek, de nem tudom megmagyarázni honnan is ered a víztől való félelmem. Erről mindjárt tárgyalok, csak érjünk vissza Kolozsvárra a tengerpartról. Egyik nap, miközben a tengerben ficánkoltunk elütöttem a labdánkat, amit a víz szépen a láthatárig sodort. Ennek következménye egy jó veszekedés lett. Sajnos az elkövetkező családi nyaralások (Szováta, Félix) sohasem voltak veszekedés mentesek és sokszor kihatottak gyermekkoromra, hogy a fenébe legalább amikor nyaralunk legyen már egyszer csend. Ez nagy gond mai napig a családban sajnos… de tovább teszel és örülsz annak ami van.

Eltelt ez a hét üdülés is, megláttam a tengert és bele sem fulladtam. Most kicsit tovább teszem a mókás hangulatot mert komolyabban próbálom megkeresni fóbiámnak az okát.

Kis koromban, mint bármelyik gyerek utáltam fürödni és nem tudom pontosan a magyarázatát. Valószínűleg van még pár olyan lökött, mint én aki 5, 6 éves korában nem volt oda az estéli fürdésért. Szüleim megtettek akkor mindent, hogy iskola mellett más tevékenységekkel is foglalkozzam. Pár hónapig karatéztam és pár hetet a Bogáncs néptánc együttesbe is jártam. De nehezen tudtam társalogni idegen emberekkel. Az osztályban vagy falun mindig feltaláltam magam, de amikor idegen környezetbe kerültem nehezemre esett kommunikálni és annak idején hamar föladtam a harcot. Nyolc éves koromban úszó tanfolyamra írattak fel a szüleim. Testvérem elég hamar elsajátította az úszás titkát, de én azon 3 gyermek egyike voltam, aki nyakamnál mélyebb vízbe nem merészkedtem. Bárhogy is kérelt az edző és segített, nem tudtam elengedni a talpam alatti földet. Később még számtalanszor próbálkoztam a Medve tónál, vagy Félixen már bemerészkedtem mélyebb vízbe is, de kamaszkoromra megint szorongatni kezdett ez a félelem. Nem találom a magyarázatát sajnos, hogy honnan ered. Legyen a legsósabb tó  és még sem merek nyakamnál mélyebb vízbe bemenni. Sajnos valahogyan ezen túl kell tegyek, mert számtalanszor elrontott rengeteg szórakozási lehetőséget. Majd meglátjuk mi lesz a vége.

Ma körülbelül itt abbahagyom, de holnap ezt a fejezetet a negyedik osztállyal majd lezárom……

                                                                                                             Kolozsvár 2007 június 29

Mint minden utolsó év, a negyedik osztály is egy korszak végét jelezte és egy új periódus kezdetét. Azt az érzést, hogy testvérem hamarabb végzett mindig egy évvel mint én számtalanszor megtapasztaltam. Nagy csoportos óvodás voltam, amikor a testvérem elkezdett iskolába járni, majd negyedikes amikor az ötödik osztályt másik iskolában kezdte a líceummal és egyetemmel is úgyszintén történt. A legutolsó évek voltak, azok amikor a nagy bratyó útja egy ideig külön vált az enyémtől és egyedül kellett boldoguljak. Ugyanazokat az iskolákat, óvodákat és most már egyetemet járjuk. Sokan azt gondolják, hogy a testvérem árnyékában nőttem fel. Szó sem lehet róla, hisz ő volt a jégtörő előttem aki először kezdett megküzdjön az újjal. Mire odakerültem mindig tudtam melyik tanártól féljek, melyiktől nem és már volt egy valami kis képem a rám váró újabb terepről. Ezt nem tudom, ha valaha meg fogom tudni hálálni és nem tudom, ha tudja sokszor mennyire megkönnyítette ezzel a helyzetemet, hogy feltaláljam magamat egy új környezetben.

Negyedik osztály és a testvérem már ötödikes a Brassaiban, jó távol az én iskolámtól. Szóval ez volt az-az év amikor kicsit önállóbban kellett viselkedjek. Az iskolát komolyabban kezdtem venni, ugyanis anyámék angol órákat fizettek nekem, hogy remélhetőleg az új iskolámban az intenzív angol osztályba kerüljek. Három évig tartottak az angol órák, amikor egyszer csak a tanárnő azt mondta, hogy fiam nincs mit többet tanítsak neked, mert innen arra te is boldogulsz. Felemelő érzés volt egy hetedikes gyermeknek és azóta is nagyon ragaszkodom a volt tanítónőmhöz.

Nem tudom elfelejteni a negyedik osztályos születés napomat. Épp otthon feküdtem, mert azelőtt való nap nem számítottam ki valami nagy precizitással, hogy ha tíz lépcsőn leugrokvalószínűleg kificamodik a bokám. Hát szempillantás alatt ki is ment a helyéről, de nem volt súlyos. ÉS amint otthon örvendtem a szabad születés napomnak, egyszer csak kopogást hallottam az ajtón. Kinyitóm (tudtam, hogy apám, mert mindig hármat kopogott; így tudtam, hogy nem a rossz bácsi jön) és testvérem befacsart kézzel állt előttem. Háta mögött édesapám. Kitörte a kezét. Ha valaki akarja tudni az egyik okát annak, hogy mért is mentettem fel magamat a torna órák alól egy idő után , hát ez volt az egyike azon okoknak… Ebben az időben bátyám kicsit dundibb gyerek volt, habár ő volt a gebe amikor én szedtem szét a járókáimat. Bakot kellett ugorjanak, miközben a tanár kellett volna segítsen nekik. Pont valami ismerőse jött a tornatanárnak, amikor testvérem kellett ugorjon, senki sem lévén ott, hogy segítsen. Nekiszaladt. Ugrott. A földre zuhant. ÉS elkezdett ordítani. Kificamodott a bal keze. ÉS ekkor a kedves tornatanár mit csinálhat, anélkül, hogy megvárja a mentőt, visszacsavarta a kezét. Eltörött. Ugyanaz a balkeze, amely azelőtt 5 évvel gondot okozott. Sürgősségre vitték, befáslizták, gipszbe tették. ÉS a leghíresebb kolozsvári gyerekorvos szép magyarul megmondva elcseszte a csontok helyreállítását. Mivelhogy a keze elkezdett földagadni, édesanyám újból elvitte az orvoshoz és rájöttek, hogy rosszul fog összeforrni a csont. Ilyenkor mit kell tenni? Eltörik megint a csontot. Nem tudom ha valaki el tudja képzelni min mehetett át az a 11 éves gyermek, amikor zsibbasztó nélkül a tornatanár ,,helyrecsavarta” a kezét és később az orvosok kellett eltörjék. Hónapos gyógytornák követték a balesetet, förtelmes kínok közt és évek kellett elteljenek amíg az a kéz helyrejött. Hát ez volt az első ok, hogy mért nem tudtam én sohasem négy év alatt ennek a tornatanárnak mosolyogni. Nem tudom mai napig, hogy mért  nem vonta senki sem felelősségre ezért. Egy tornatanár legyen tornatanár és ne orvos……

Ugyanakkor ebben az időben kezdtem érdeklődni a matek iránt. Habár a felmérőim javarészét jó szokás szerint mindig elfuseráltam, a gondolkodás menet az jó volt mégis. Ez a tulajdonságom, hogy bármilyen dolgozatomat, vizsgámat, felmérőmet jóval hamarabb beadom a többinél mai napig megmaradt. Sokszor megszívtam a levét ennek, mivel nem néztem át elég figyelmesen, de amint egyszer épp anyámmal beszélgettünk  hát ha én ennyit tudok, akkor ennyit tudok, hiába állok még 2O percet és várom a szentlelket, mert majd valami nagy revelációm lesz. Fel is hívta a tanítónő a figyelmemet, hogy azért még próbáljam egyszer átnézni. Szót fogadtam, de csak ugyan olyan hamar fejeztem be. A vizsga az egy külön (sokszor kellemetlen) élmény. Akkor nem gondolsz Marcsára és a kék szép szemeire, vagy épp, hogy be jót fogsz bulizni ha jól sikerül. Ott van egy toll, egy papír és a fejed. Akkor annyit látsz magad előtt (na meg persze ha kell segíteni akkor a periférikus látásodat kicsit kiszélesíted ).

Mielőtt az ötödik osztályba mennénk, nézzünk át egy kicsit, hogy az a négy gyermek mit is csinált Dányánban.

 

VI. FEJEZET

Az utolsó évek, amikor még négyen voltunk

  A négy gyermek közben épp a mennyországot érte meg a földön. Hogy egy kicsit lássátok, hogyan is nézett ki ez a hely meghívlak egy kis körútra… Most épp Bonyha központját hagyjuk el és innen arra vége az aszfaltozott útnak. A kis Dányánig még jó 1O kilométert meg kell tegyünk, tehát ügyeljünk csak azokra a rúgókra, mert nem mindig a legkellemesebbek a hátsófelűnknek ezek a gödrök. Bal és jobb felülről is dombok vesznek körül, ezek még félig legelőkkel félig erdőkkel borítottak… Leppend (Lepindea) ezt írja a következő tábla. Szép lassan előre haladunk. Ügyeljetek csak mert jön egy kanyar balra, majd a patak mellett jobbra kell venni és az útkereszteződésnél, a kocsma mellett szintén a balirányt kell választani. Épp egy kereszt mellett haladtunk el. Aki kell keresztet vessen az nyugodtan megteheti. Apró sárgás-barna házak, kékes kapuk és már félig szétesett kerítések. Egy mára már kiöregedett kis román falú ahol egy két fiatal ha még megfordul. Elhagytuk az utolsó házat is a jobboldali dombon. Két sor hatalmas jegenyefa őrzi a Dányán felé vezető utat, hűs lombjukkal megvédvén a kimelegedett utasokat. Balra épp a Rétet láthatjátok és az a kis zöld nyelv az erdőben,  az Ördögágya. Ha tekinteteteket jobbra vetítek a Leppendi határon túl, az erdő alján fekszik a Szőlős és nem messze tőle az a kicsit kopár és műveletlen föld pedig a Hideg. Fentebb az úton már a Pétervég is látható és habár az erdő eltakarja, elmondom, hogy ott nem messze fekszik a Várútja… Elértük a Bonyha dombot. Egy már elhagyott és félig leomlott régi S.M.T. épület őrzi a falú kapuját. Fehér tábla fekete betűkkel: Dányán/Daia . Ügyeljetek meg ne szúrjanak a falúba vezető akácfák, mert kicsit fájdalmas lehet. ÉS tovább haladunk a falú fele a poros és göröngyös úton. Épp a Dézsi Pityu házát hagytuk el. Amint látom már a csűrét is félig meddig eladta és lebontották, hogy a napi decijét megigya. Már meghaladta az ötvenet de talán hetvenet is mutat és ha valaha meglátjátok az úton a piros nagy orrával, akkor kérdezzétek meg tőle, hogy is hívják a Szilágyi kisebbik unokáját. Ezt fogja válaszolni –,Szilárdka, Szilárdka… látjátok nem felejtettem el. Egyszer felejtettem el, de most Pityu már észbe’ tartotta. A narancssárga és eléggé feltöredezett falú épület a falú ,,kulturális” találkozó helye, a kocsma, de ugyanakkor a Bolt, vagy mondjam kicsit ittenies kiejtéssel, a ..Bót”. Megállunk egy csöppet, hogy szóljak Tibinek, hogy megérkeztem… Na vissza is jöttem, tovább mehetünk. A balfelőli nagy szürke ház a Csíki Laci alsó udvarához tartózik, unokatestvéreim másik nagyszüleihez. Apró és talpraesett emberek mindketten, Laci bácsi és Piri néni. Elértük az első elágazást. Előre kell menni a Felszeg fele, a letérő pedig a Kisutca fele vezet. Folytassuk csak utunkat felfele. Az a kék kis ház, amin 1896-ot ír a Taviutza otthona. Lányát iskoláztatta, minden nap fogadott szekérrel vitette iskolába és még zongorázni is taníttatta. Férjét hamar elvesztette és egyedül kellett megküzdjön az élettel, azért, hogy lánya egyszer se látogassa meg többé. Emberi sorsok, emberi életek. Ha ezek a falak mind beszélni tudnának hány történet törne ki a téglák közül? Elértük a második elágazást és az utunkat csakis felfele folytatjuk. Ott a letérő végén látható a román templom, tornya kicsit megdőlve, a falak itt ott megrepedezve. A jobb felünkön a református templom fekszik. 1897-ben emelték mostani helyére. Valamikor a Felszeg végén feküdt. A száz éves évfordulóján Csiha Kálmán püspök is ellátogatott, de akkoriban 1O évesen ki tudta, hogy kis és mi ő. Hát egy mosolygó, ősz pap bácsi. Innen felfele kezdődik a Felszeg. Szegény Hulikundi lakott itt jobbra. Valamikor talán Vasgárdista volt, de mindenki megöregszik és ezek a múltbéli események a feledésbe merülnek. Furcsa egy becenév és egyszer meg is kérdeztem nagyapámat, hogy mért neveztek  így Bacel bácsit. Kell tudni, hogy erre fele az Erzsébet fele vezető dombokat ,,húláknak” nevezik. Medgyesre mentek a falubeliek, hogy árújukat értékesíteni tudják. Nos a már megöregedett Bacel bácsi, azt akarta tudósítani Sofőr Sanyival, hogy majd miután Kundból kiérnek, a legelső húlán álljanak meg. Mivel egy régi rossz teherkocsival mentek, szegény Sanyi nem értette  pontosan, hogy hol kell megálljon, mire Bacel bácsi elordította magát. ,,Hát a hulikundin, ott állj meg.” ÉS halála végéig rajta ragadt ez a név… Itt megszakad a házak sora. A malom idők által megrongált fehér falai ácsorognak egyedül, talán reménykedvén, hogy még majd egyszer emberi tömegek fogják arra vinni a mindennapi búzát. Egy sor akácos választja el az utat az Udvari Kerttől. Itt volt a Potsa kúria de sajnos én már nem láthattam, ugyanis a rendszerváltás előtti években az emberek ledöntötték. A valamikori jegenye és rózsabokrokat, most krumpli és töröbúza (városiak kedvéért kukorica) váltja fel. A Ford kocsinak, a vadászkutyáknak a hatalmas csűröknek híre se pora se. Egy gazzal beborított dombocska híreszteli, hogy ott valamikor emberi életek zajlottak le…. Elértük az Ilária bácsiék házát és már a mamáék Nagyházát is látom. Most megállunk egy percre, mert Vidikó barátommal kell kezet fogjak. ,, Szervusz barát, csé máj fácsj” –mindig is így köszön. A harmincat már meghaladta pár éve. Egyedül gazdálkodik abban a kis házikóban. Édesapja korán elhagyta családját, anyja Ténzi néni pedig bolondok házában végezte. Kisebbik leánytestvére, akivel valamikor még csuszavárakat építettünk a kemence előtti padlón valamilyen árvaházban kötött ki. Ő maradt itt egyedül, borzos hajjal, hosszú szakállal és egy mindig mosolygós arccal. A ,,barát”…. Amint látjátok legközelebbi szomszédjaink, Sanyi bá és Feri bá is integetnek a pajta ajtajából. Szegény Erzsi mama nemrég hagyta el a két gyermekét. Két agglegény maradt mindig, most meg itt kell egymást eltartsák… Megnyomom a dudát és épp mamát látom lerohanni a kapu fele. Megérkeztünk. Nagy utca 31-es szám. Itt laknak Szilágyiék.

Elsős lehettem, amikor Emő már az ötödik osztályt járhatta és egyik barátját elhozta egy pár napra felénk. Nos ez a barát egyedülálló szorakozási lehetőséget tárt fel előttünk. Ha a Gabonást elhagyjuk és kinyítjuk az udvari kertbe vezető kaput akkor épp az Újcsűr fekszik el előttünk. Nagyon kicsi lehettem, amikor az emberek a rendszer váltás után lebontották a kollektív épületeit, a csűröket és istállókat szétszedvén ujjakat emeltek udvaraikon. Kalákában dolgozik a falusi ember és Nelutzu, Batran Feri meg nagyapám hordták traktorjaikkal a Gátertől nem messze fekvő csűr gerendáit az Udvari Kertbe. Hatalmas kövekre fektették a gerendákat és szempillantás alatt növekedett a csűr. Hetek teltek még el, amig nagyapám kifaragta a csűr befejezéséhez szűkséges darabokat. Élvezet volt nézni az öreget. Ha valaki még nem látta, hogyan készítenek egy gerendát, akkor elmagyarázom. A kiszárított nagy farönköt megvonalazzák. Egy szurokkal átitatott zsínort a fa két végén levő ember a fához szorítja, hogy jó feszes legyen és ,,megcsapják” a fát vele. Egy fekete vonal marad a zsínor után és ilyenkor jön a tata kézügyessége. Fejszével lehasítja a gerenda nagyját majd a szaluval és a bárddal simítja le. Miután a henger alakú fa rönkünkből egy szép szögletes gerenda lett, megmérik, hogy hol lesznek a csatlakozások és vésővel kifaragják őket… Elkészült a gerendánk, amit majd a csűr többi gerendájához hozzá toldunk. …. ÉS, hogy folytassam az elkezdett kis történetet, az új bűnbak barátunk megmutatta nekünk a bungy jumping kis testvérét. Ugyanis a ,,kakasülőre” kellett felmásszunk, ami valahol hét méter magasban fekszik a cserepek alatt és onnan ugortunk le az alattunk elterülő szénára. Remek szórakozási lehetőség amit sajnos a felnőttes eszem ma már nem próbálna ki. Akkor kit érdekelte mindez. Annyira profik lettünk egy idő után, hogy már a levegőben bukfenceztünk is, átvetettük magunkat, különböző kéz és láb mozdulatokkal próbáltunk jobbak lenni, mint az előttünk levők. Felkészültem a nagy szőkésre, szívem mellkasomat próbálta áttörni és elengedtem a gerendát. Laci hirtelen arca…egy fehér fény…és ömlött a vér a számból. Átharaptam a nyelvemet. Unokatestvérem a szénába bújt miközben a kakasülő fele másztam és pont szökésem közben elém ugrott. Megijedtem, az államat pedig térdeimmel felcsaptam és átharaptam a nyelvemet. Szaladtunk szélsebesen az udvar fele, miközben két kezemmel próbáltam a számból egyre jobban ömlő vért megállítani. Meg is jelent mama, ijedten rohanva ki a konyhából ,,Basszam az anyátok Úristenét a gyermekeinek, há mi a csudát csináltatok megint”. De nem volt idő káromkodásokra hanem meg kellett orvosoljanak. Két hétig teába mártott kenyeret és krumplipürét ettem. Szúrt és minden nyelésnél éreztem, hogy ezerbe szakad a fájdalomtól.

Közben nem volt elég, hogy a nyelvemet átharaptam, két hétre rá már elkezdődött az őszi idő is beállni. Ez az időszak arról híres, hogy ilyenkor érnek a tökök és a gyerekek töklámpásokkal próbálták megijeszteni az éjjeli járókelőket. El is jött ez a nap. Idejében beszereztük a szép sárga tököket és nekifogtunk a faricskálásnak. Először is egy fedelet kell kivágni, hogy a nyálkás magvakat eltávolítsuk belőle. Pont erre készültem a fémnyelű késemmel, amikor véletlenül félreütöttem és a kés nyele három ujjamba vágódott. … Megállok egy percre, hogy mefigyeljem a jobb kezemet. Hát igen még mindig ott van a három forradás. Nagyanyámék épp a szőlőtöket kötözték. Villámgyorsan rohant utánuk a testvérem és nagyapám ért le legelőször, hogy megállítsa a  vérzést….Sok  ,,boldog” percet okoztunk így nagyszüleimnek és főleg anyáméknak, akik mikor a vakáció végén utánam jöttek bekötött kézzel és félig selypítve találtak J

Egyéb történet jutott eszembe ebből a korból. Nagyanyámék Medgyesre utaztak, hogy a piacon elértékesítsék az, az évi terméket. Nehéz és kínos körülmények között tudtak az emberek közlekedési eszközökhöz jutni ebben a kis eldugott falúban. Kiadták a napi teendőinket. Reggel ,,kúráljunk”, az-az etessük meg a majorságokat, a disznókat és szénát tegyünk a jászolba, hogy este amikor a csorda hazajön, akkor a teheneknek legyen ennivalójuk. EL is kezdett szűrküledni és ideje volt az állatokat bezárni. Azonban ez nem annyira könnyű feladat, mert habár a tyúkok nem annyira, de a libák azok csökönyös állatok. ÉS akkor a négy gyermek elkezdett fel és le rohangálni az udvaron az átkozott szárnyasok után. Épp a kicsi ház mögött rohantam utánuk, amikor egy jó nagy követ közéjük hajítottam, hogy moccanjanak már meg. Azonban megtörtént a szerencsétlenség. Épp az egyik serdülő félig pihés pípét nyakon találtam és a nyaka hátratörött. Elkezdett vergődni a vállú előtti homokozóban és úgy nézett ki, hogy az utolsókat rúgja. Ilyenkor mit tegyen az ember, mert a drága állat elvész, mama majd megöl. Testvérem azonban nem tétovázott, megfogta a nyakát és visszatörte. ÉS láss csodát. Nem, hogy járt, de még jobban szaladt, mint azelőtt.

,,Kukubika” – mi az ördög lehet ez, sokan kérdik. Hát elmesélem, egy nagyon kedves kis játszószer. Kell hozzá agyag, víz, meg nyál. Igenis nyál. A malom melletti agyag lyukakhoz mentünk délutánonként, miközben fai eperrel tömtük a hasunkat. Egy vedernyi agyagot ástunk, amit hazavittünk és vízzel meggyúrtunk. Miután egy fánk nagyságnyi darabot kivettünk a vederből, hüvelykujjunkkal egy kis lyukat fúrtunk és beleköptünk. Majd teljes erővel a lyukas felével a földhöz csaptuk. Ha a kukubika kihasadt akkor biztosan nagyot szólt… Egyéb szórakozási lehetőség a lickán és a pickán kívül, ami az amerikai baseball valamelyik őse, maga a béjzball volt. Ehhez a játékhoz már több emberre volt szükség, és Bálint és Robi (az alszegi ikrek) is csatlakoztak hozzánk. Az új csűr mellett hoztuk létre a terepet, akác fából faragtunk ütőket és két zöld teniszlabda kipótolta a fehér varrott amerikai labdát. Egy gond volt. A labda mindig a pityókásba került, abban az időszakban amikor még nagy kövér zöld indák díszítik a krumpliföldet és a földalattii eledelnek még szüksége van a Nap által nyújtott táplálékra. Két hét játszma után sajnos a kövér indáknak még nyoma sem akadt. Körülbelül öt ári krumpliföldet teljesen tönkrevertünk. Mondtam azonban, hogy nem voltunk mi annyira ,,jól nevelt” gyerekek J

Egy utolsó történetet engedjetek még meg ebből az időszakból….. A kicsi ház előtti homokozóban, a szőlők hűs árnyéka alatt gyász van. Négy bús arcú gyermek, könnyeiket törölve és szipogva állnak a homokozó szélén. Nagy tragédia az ők gyermeki életükben. Gondozott apró sír áll a homokozó közepén, virágokkal borítva és egy sírkővel ékesítve. Valójában nagy gyász nap. Megdöglött egy egér. Megsirattuk, tisztességesen eltemettük. Másnap pedig sajnos a macska kiásta. De ilyen megtisztelő temetést egy rágcsálónak még e földön nem láttak.

Ez a fejezet és ez a korszak itt lezárult. Mire ötödikes lettem Emő már a líceumba való felvételivel volt elfoglalva. Felbomlott a négyes csapat és változások következtek, új ember jelent meg. De ezt majd később….

 

                                                      Kolozsvár 2007 június 30