VI. FEJEZET

Az utolsó évek, amikor még négyen voltunk

  A négy gyermek közben épp a mennyországot érte meg a földön. Hogy egy kicsit lássátok, hogyan is nézett ki ez a hely meghívlak egy kis körútra… Most épp Bonyha központját hagyjuk el és innen arra vége az aszfaltozott útnak. A kis Dányánig még jó 1O kilométert meg kell tegyünk, tehát ügyeljünk csak azokra a rúgókra, mert nem mindig a legkellemesebbek a hátsófelűnknek ezek a gödrök. Bal és jobb felülről is dombok vesznek körül, ezek még félig legelőkkel félig erdőkkel borítottak… Leppend (Lepindea) ezt írja a következő tábla. Szép lassan előre haladunk. Ügyeljetek csak mert jön egy kanyar balra, majd a patak mellett jobbra kell venni és az útkereszteződésnél, a kocsma mellett szintén a balirányt kell választani. Épp egy kereszt mellett haladtunk el. Aki kell keresztet vessen az nyugodtan megteheti. Apró sárgás-barna házak, kékes kapuk és már félig szétesett kerítések. Egy mára már kiöregedett kis román falú ahol egy két fiatal ha még megfordul. Elhagytuk az utolsó házat is a jobboldali dombon. Két sor hatalmas jegenyefa őrzi a Dányán felé vezető utat, hűs lombjukkal megvédvén a kimelegedett utasokat. Balra épp a Rétet láthatjátok és az a kis zöld nyelv az erdőben,  az Ördögágya. Ha tekinteteteket jobbra vetítek a Leppendi határon túl, az erdő alján fekszik a Szőlős és nem messze tőle az a kicsit kopár és műveletlen föld pedig a Hideg. Fentebb az úton már a Pétervég is látható és habár az erdő eltakarja, elmondom, hogy ott nem messze fekszik a Várútja… Elértük a Bonyha dombot. Egy már elhagyott és félig leomlott régi S.M.T. épület őrzi a falú kapuját. Fehér tábla fekete betűkkel: Dányán/Daia . Ügyeljetek meg ne szúrjanak a falúba vezető akácfák, mert kicsit fájdalmas lehet. ÉS tovább haladunk a falú fele a poros és göröngyös úton. Épp a Dézsi Pityu házát hagytuk el. Amint látom már a csűrét is félig meddig eladta és lebontották, hogy a napi decijét megigya. Már meghaladta az ötvenet de talán hetvenet is mutat és ha valaha meglátjátok az úton a piros nagy orrával, akkor kérdezzétek meg tőle, hogy is hívják a Szilágyi kisebbik unokáját. Ezt fogja válaszolni –,Szilárdka, Szilárdka… látjátok nem felejtettem el. Egyszer felejtettem el, de most Pityu már észbe’ tartotta. A narancssárga és eléggé feltöredezett falú épület a falú ,,kulturális” találkozó helye, a kocsma, de ugyanakkor a Bolt, vagy mondjam kicsit ittenies kiejtéssel, a ..Bót”. Megállunk egy csöppet, hogy szóljak Tibinek, hogy megérkeztem… Na vissza is jöttem, tovább mehetünk. A balfelőli nagy szürke ház a Csíki Laci alsó udvarához tartózik, unokatestvéreim másik nagyszüleihez. Apró és talpraesett emberek mindketten, Laci bácsi és Piri néni. Elértük az első elágazást. Előre kell menni a Felszeg fele, a letérő pedig a Kisutca fele vezet. Folytassuk csak utunkat felfele. Az a kék kis ház, amin 1896-ot ír a Taviutza otthona. Lányát iskoláztatta, minden nap fogadott szekérrel vitette iskolába és még zongorázni is taníttatta. Férjét hamar elvesztette és egyedül kellett megküzdjön az élettel, azért, hogy lánya egyszer se látogassa meg többé. Emberi sorsok, emberi életek. Ha ezek a falak mind beszélni tudnának hány történet törne ki a téglák közül? Elértük a második elágazást és az utunkat csakis felfele folytatjuk. Ott a letérő végén látható a román templom, tornya kicsit megdőlve, a falak itt ott megrepedezve. A jobb felünkön a református templom fekszik. 1897-ben emelték mostani helyére. Valamikor a Felszeg végén feküdt. A száz éves évfordulóján Csiha Kálmán püspök is ellátogatott, de akkoriban 1O évesen ki tudta, hogy kis és mi ő. Hát egy mosolygó, ősz pap bácsi. Innen felfele kezdődik a Felszeg. Szegény Hulikundi lakott itt jobbra. Valamikor talán Vasgárdista volt, de mindenki megöregszik és ezek a múltbéli események a feledésbe merülnek. Furcsa egy becenév és egyszer meg is kérdeztem nagyapámat, hogy mért neveztek  így Bacel bácsit. Kell tudni, hogy erre fele az Erzsébet fele vezető dombokat ,,húláknak” nevezik. Medgyesre mentek a falubeliek, hogy árújukat értékesíteni tudják. Nos a már megöregedett Bacel bácsi, azt akarta tudósítani Sofőr Sanyival, hogy majd miután Kundból kiérnek, a legelső húlán álljanak meg. Mivel egy régi rossz teherkocsival mentek, szegény Sanyi nem értette  pontosan, hogy hol kell megálljon, mire Bacel bácsi elordította magát. ,,Hát a hulikundin, ott állj meg.” ÉS halála végéig rajta ragadt ez a név… Itt megszakad a házak sora. A malom idők által megrongált fehér falai ácsorognak egyedül, talán reménykedvén, hogy még majd egyszer emberi tömegek fogják arra vinni a mindennapi búzát. Egy sor akácos választja el az utat az Udvari Kerttől. Itt volt a Potsa kúria de sajnos én már nem láthattam, ugyanis a rendszerváltás előtti években az emberek ledöntötték. A valamikori jegenye és rózsabokrokat, most krumpli és töröbúza (városiak kedvéért kukorica) váltja fel. A Ford kocsinak, a vadászkutyáknak a hatalmas csűröknek híre se pora se. Egy gazzal beborított dombocska híreszteli, hogy ott valamikor emberi életek zajlottak le…. Elértük az Ilária bácsiék házát és már a mamáék Nagyházát is látom. Most megállunk egy percre, mert Vidikó barátommal kell kezet fogjak. ,, Szervusz barát, csé máj fácsj” –mindig is így köszön. A harmincat már meghaladta pár éve. Egyedül gazdálkodik abban a kis házikóban. Édesapja korán elhagyta családját, anyja Ténzi néni pedig bolondok házában végezte. Kisebbik leánytestvére, akivel valamikor még csuszavárakat építettünk a kemence előtti padlón valamilyen árvaházban kötött ki. Ő maradt itt egyedül, borzos hajjal, hosszú szakállal és egy mindig mosolygós arccal. A ,,barát”…. Amint látjátok legközelebbi szomszédjaink, Sanyi bá és Feri bá is integetnek a pajta ajtajából. Szegény Erzsi mama nemrég hagyta el a két gyermekét. Két agglegény maradt mindig, most meg itt kell egymást eltartsák… Megnyomom a dudát és épp mamát látom lerohanni a kapu fele. Megérkeztünk. Nagy utca 31-es szám. Itt laknak Szilágyiék.

Elsős lehettem, amikor Emő már az ötödik osztályt járhatta és egyik barátját elhozta egy pár napra felénk. Nos ez a barát egyedülálló szorakozási lehetőséget tárt fel előttünk. Ha a Gabonást elhagyjuk és kinyítjuk az udvari kertbe vezető kaput akkor épp az Újcsűr fekszik el előttünk. Nagyon kicsi lehettem, amikor az emberek a rendszer váltás után lebontották a kollektív épületeit, a csűröket és istállókat szétszedvén ujjakat emeltek udvaraikon. Kalákában dolgozik a falusi ember és Nelutzu, Batran Feri meg nagyapám hordták traktorjaikkal a Gátertől nem messze fekvő csűr gerendáit az Udvari Kertbe. Hatalmas kövekre fektették a gerendákat és szempillantás alatt növekedett a csűr. Hetek teltek még el, amig nagyapám kifaragta a csűr befejezéséhez szűkséges darabokat. Élvezet volt nézni az öreget. Ha valaki még nem látta, hogyan készítenek egy gerendát, akkor elmagyarázom. A kiszárított nagy farönköt megvonalazzák. Egy szurokkal átitatott zsínort a fa két végén levő ember a fához szorítja, hogy jó feszes legyen és ,,megcsapják” a fát vele. Egy fekete vonal marad a zsínor után és ilyenkor jön a tata kézügyessége. Fejszével lehasítja a gerenda nagyját majd a szaluval és a bárddal simítja le. Miután a henger alakú fa rönkünkből egy szép szögletes gerenda lett, megmérik, hogy hol lesznek a csatlakozások és vésővel kifaragják őket… Elkészült a gerendánk, amit majd a csűr többi gerendájához hozzá toldunk. …. ÉS, hogy folytassam az elkezdett kis történetet, az új bűnbak barátunk megmutatta nekünk a bungy jumping kis testvérét. Ugyanis a ,,kakasülőre” kellett felmásszunk, ami valahol hét méter magasban fekszik a cserepek alatt és onnan ugortunk le az alattunk elterülő szénára. Remek szórakozási lehetőség amit sajnos a felnőttes eszem ma már nem próbálna ki. Akkor kit érdekelte mindez. Annyira profik lettünk egy idő után, hogy már a levegőben bukfenceztünk is, átvetettük magunkat, különböző kéz és láb mozdulatokkal próbáltunk jobbak lenni, mint az előttünk levők. Felkészültem a nagy szőkésre, szívem mellkasomat próbálta áttörni és elengedtem a gerendát. Laci hirtelen arca…egy fehér fény…és ömlött a vér a számból. Átharaptam a nyelvemet. Unokatestvérem a szénába bújt miközben a kakasülő fele másztam és pont szökésem közben elém ugrott. Megijedtem, az államat pedig térdeimmel felcsaptam és átharaptam a nyelvemet. Szaladtunk szélsebesen az udvar fele, miközben két kezemmel próbáltam a számból egyre jobban ömlő vért megállítani. Meg is jelent mama, ijedten rohanva ki a konyhából ,,Basszam az anyátok Úristenét a gyermekeinek, há mi a csudát csináltatok megint”. De nem volt idő káromkodásokra hanem meg kellett orvosoljanak. Két hétig teába mártott kenyeret és krumplipürét ettem. Szúrt és minden nyelésnél éreztem, hogy ezerbe szakad a fájdalomtól.

Közben nem volt elég, hogy a nyelvemet átharaptam, két hétre rá már elkezdődött az őszi idő is beállni. Ez az időszak arról híres, hogy ilyenkor érnek a tökök és a gyerekek töklámpásokkal próbálták megijeszteni az éjjeli járókelőket. El is jött ez a nap. Idejében beszereztük a szép sárga tököket és nekifogtunk a faricskálásnak. Először is egy fedelet kell kivágni, hogy a nyálkás magvakat eltávolítsuk belőle. Pont erre készültem a fémnyelű késemmel, amikor véletlenül félreütöttem és a kés nyele három ujjamba vágódott. … Megállok egy percre, hogy mefigyeljem a jobb kezemet. Hát igen még mindig ott van a három forradás. Nagyanyámék épp a szőlőtöket kötözték. Villámgyorsan rohant utánuk a testvérem és nagyapám ért le legelőször, hogy megállítsa a  vérzést….Sok  ,,boldog” percet okoztunk így nagyszüleimnek és főleg anyáméknak, akik mikor a vakáció végén utánam jöttek bekötött kézzel és félig selypítve találtak J

Egyéb történet jutott eszembe ebből a korból. Nagyanyámék Medgyesre utaztak, hogy a piacon elértékesítsék az, az évi terméket. Nehéz és kínos körülmények között tudtak az emberek közlekedési eszközökhöz jutni ebben a kis eldugott falúban. Kiadták a napi teendőinket. Reggel ,,kúráljunk”, az-az etessük meg a majorságokat, a disznókat és szénát tegyünk a jászolba, hogy este amikor a csorda hazajön, akkor a teheneknek legyen ennivalójuk. EL is kezdett szűrküledni és ideje volt az állatokat bezárni. Azonban ez nem annyira könnyű feladat, mert habár a tyúkok nem annyira, de a libák azok csökönyös állatok. ÉS akkor a négy gyermek elkezdett fel és le rohangálni az udvaron az átkozott szárnyasok után. Épp a kicsi ház mögött rohantam utánuk, amikor egy jó nagy követ közéjük hajítottam, hogy moccanjanak már meg. Azonban megtörtént a szerencsétlenség. Épp az egyik serdülő félig pihés pípét nyakon találtam és a nyaka hátratörött. Elkezdett vergődni a vállú előtti homokozóban és úgy nézett ki, hogy az utolsókat rúgja. Ilyenkor mit tegyen az ember, mert a drága állat elvész, mama majd megöl. Testvérem azonban nem tétovázott, megfogta a nyakát és visszatörte. ÉS láss csodát. Nem, hogy járt, de még jobban szaladt, mint azelőtt.

,,Kukubika” – mi az ördög lehet ez, sokan kérdik. Hát elmesélem, egy nagyon kedves kis játszószer. Kell hozzá agyag, víz, meg nyál. Igenis nyál. A malom melletti agyag lyukakhoz mentünk délutánonként, miközben fai eperrel tömtük a hasunkat. Egy vedernyi agyagot ástunk, amit hazavittünk és vízzel meggyúrtunk. Miután egy fánk nagyságnyi darabot kivettünk a vederből, hüvelykujjunkkal egy kis lyukat fúrtunk és beleköptünk. Majd teljes erővel a lyukas felével a földhöz csaptuk. Ha a kukubika kihasadt akkor biztosan nagyot szólt… Egyéb szórakozási lehetőség a lickán és a pickán kívül, ami az amerikai baseball valamelyik őse, maga a béjzball volt. Ehhez a játékhoz már több emberre volt szükség, és Bálint és Robi (az alszegi ikrek) is csatlakoztak hozzánk. Az új csűr mellett hoztuk létre a terepet, akác fából faragtunk ütőket és két zöld teniszlabda kipótolta a fehér varrott amerikai labdát. Egy gond volt. A labda mindig a pityókásba került, abban az időszakban amikor még nagy kövér zöld indák díszítik a krumpliföldet és a földalattii eledelnek még szüksége van a Nap által nyújtott táplálékra. Két hét játszma után sajnos a kövér indáknak még nyoma sem akadt. Körülbelül öt ári krumpliföldet teljesen tönkrevertünk. Mondtam azonban, hogy nem voltunk mi annyira ,,jól nevelt” gyerekek J

Egy utolsó történetet engedjetek még meg ebből az időszakból….. A kicsi ház előtti homokozóban, a szőlők hűs árnyéka alatt gyász van. Négy bús arcú gyermek, könnyeiket törölve és szipogva állnak a homokozó szélén. Nagy tragédia az ők gyermeki életükben. Gondozott apró sír áll a homokozó közepén, virágokkal borítva és egy sírkővel ékesítve. Valójában nagy gyász nap. Megdöglött egy egér. Megsirattuk, tisztességesen eltemettük. Másnap pedig sajnos a macska kiásta. De ilyen megtisztelő temetést egy rágcsálónak még e földön nem láttak.

Ez a fejezet és ez a korszak itt lezárult. Mire ötödikes lettem Emő már a líceumba való felvételivel volt elfoglalva. Felbomlott a négyes csapat és változások következtek, új ember jelent meg. De ezt majd később….

 

                                                      Kolozsvár 2007 június 30

Advertisements

One response to “VI. FEJEZET

  1. a mai anp nagyon szomoru voltam,de elolvastam ezt a cikket es eszembe juttot az en gyerek kori emlekeim,amig mostanar teljesen emghozztak a kedvem,amugy nekem is lenne egy par jo nagymamas storrym :p

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s