Best memorial and best oralist and we still didn’t get into the finals?!

Just to make it clear to everyone, four master students from our University busted our asses since the end of October onwards to compete in the Dutch Rounds of the ILSA-JESSUP Moot Court Competition. It is the biggest moot court competition in the world, but this info you can find on their website.

Yesterday the Dutch rounds were held in The Hague, Indira and me pleading for the Applicant side and Kristina and Arnaud for the Respondent side. Let me just tell everyone that it was a complex case of international public law including sovereignty, self-determination, international investment, company law and diplomatic protection. We, as I presume each of the four competing teams, spent a great amount of time not just submitting the two written memorials but also preparing to plead in front of a bench. I was lucky enough to have Justice Keith from the International Court of Justice sitting on my bench.

First two teams would qualify for the finals which were held yesterday as well and the winning team would go to Washington to compete in the international rounds. Strangely enough I didn’t have the patience to watch the finals anymore. How could we have the best Memorial, I also won best oralist and adding up the total points we were definitely not on last place…And still we did not qualify for the final?!

I left with a bitter sweet taste, as the points, the memorials and best oralist show that we were a pretty damn good team…But it looks like the finals weren’t meant for us…We move on and now I turn to the sweat part…I enjoyed these last months of preparations, although it meant that weekends were not weekends anymore, holidays weren’t holidays anymore and besides other school activities we had to bust our asses on the competition as well.

I am greatly thankful for Phyllis (our coach) who dedicated a great amount of her time to us and never missed a training session. I am also thankful to anyone who listened to our oral preparations and gave us vital feedback.

Most of all I am thankful for the team. We did a great job out there yesterday. We did get the best Memorials, we did kick ass in Court and I got the best oralist (just to brag about it .

It was an amazing experience, we held our stuff together, we showed that we can plead in front of an international bench of judges and we came out with heads up. Well done to all of us!!!

Febr 7^th 2010

Mi az, hogy csavargó….és mért érzem úgy, hogy az utóbbi időben elfelejtettem az lenni…

Nem fogok most Hobó – A csavargó tíz parancsolatára hivatkozni. Inkább pár szóban elszeretném mondani, hogy mi az amitől valaki csavargóvá válik… Nincs erre pontos meghatározás… Kezdjem azzal, hogy már hetek óta elleptek a mindennapi gondok. Fejemre másztak a teendőim és szoros présük alól nem igazán tudtam kinézni….Újabb ilyen nap után bringáztam hazafele. Már sötét…Szokásos bicikli lakat kioldás, kesztyű a kézen, elemlámpa a bal felső zsebedben. Jobb kezeddel fogod az elemlámpát, lábaid hajtják a pedált…Kint már sötét, a levegő hűvös és nedves, de már enyhébb. Hátadon táska, amit nehéz könyvek szorítanak a válladra. Agyad nem tiszta. Egyetem, munkahely, a hágai verseny, számlák, banki papírok, állami levelek, kázusok, törvények rakodtak agytekervényeidre és mint vaskos réteg .bénítják szemeidet. Kelsz és fekszel, eszel és jársz, de nem igazán nézel. Nem igazán látsz.

Lábaid hajtják a pedálokat. Nem látsz, nem hallasz, csak méssz. Fölérsz a hídra, de már nem a következő kanyaron áll az eszed. A hídon vagy. Valami miatt megállsz…Alattam halkan álldogál a Maas jeges vize. Hirtelen minden fölébred. A sötétkék égen az elmúló telihold. A folyó partjain pislákoló ablakok, a hídon pislákoló bicikli lámpák… Pillanatra megállok. Körülnézek. Fölszusszanok. Hol voltam ezekben a hetekben? Nem tudom…

Egy csavargó mindig megáll és néz. És nemcsak megáll de mindig néz és lát. Túllát a mindennapokon, szemléli az egyszerűt, látja a Holdat, hallja a vizet, érzi a levegőt… Egy csavargó nem fél saját magától, nem fél álmaitól, nem fél az újtól és nem tudja pontosan hova megy, vagy mért megy oda…De megy, mert ez a dolga. Mindig egy új állomás, egy kis pihenő, majd egy újabb állomás. Közben örül az égnek, megköszöni a segítő kezet, keresi az embert, keresi a gyermeket, köszön az idegennek és beszél a koldussal. Örvend, hogy csak egy batyu nehezíti vállát, de annál nehezebb batyut hordoz magában… Nem érdekli mit mond más, nem hajlandó meghajolni, előtte nincs szegény és gazdag csak ember.

Fölkapja a batyuját és megy. Nem tudja mikor áll meg, vagy ha megáll. Ha megáll elméje mindig az utakon fog kószálni. Megszokta az újat, megszokta az utat, várja a következő kalandot. Tanul és élettől, tanul az újtól, tanul az embertől és növeszti batyuját… Szereti a zenét, hallja azt is amit csak kevesen hallanak. Táncol és fütyörész. Kezeit zsebére vágja….

Idézzek egy női személyt, ki nem rég ezt mondta…”Olyan vagy, mint egy kóbor kutya…Mindenhova beszimatolsz, mindenhol megállsz”. Ez egy csavargó….mindenhova beszimatol, mindenhol megáll…

U.I. Most érkezett meg az egyetemi jóváhagyás. Szeptembertől Hamburg, Jövő Februártól Dél Afrika…

Maastricht, február 3, 2010

A lengyel csávó….

Nevezzük őt a lengyel csávónak. Nevét nem ismerem, nem tudom pontosan milyen városból származik, de minden alkalommal megállok vele két szót váltani…Ő Utrecht egyik új, mondhatnám már « itthoni », személyisége. A nyáron láttam először, amikor teljes gőzzel nyomtam a napi robotot…

Mindig az üzlet bejáratánál ácsórog és árulja az újságot….Átlagnál magasabb, szláv vonású fiatal ember. Talán a 25 és 3O-as évei között tévelyeg….Pár napos szakáll ékesíti állát és egy hatalmas piros szőtt púlover védi a hidegtől. Ő az-az illető, akivel kezdődnek a ledolgozandó óráim. Mindig a bejárat jobb sarkában mosolyog és nyújtja a kezét…Első kérdését már megszokták füleim  « Are you okei my brada ? » Ezt mindig a legnagyobb őszinteséggel kérdezi. A pár perces beszélgetés egy megszokott holland-angol keverékkel zajlik. Egyszerű mondatok, egyszerű kérdések, amiket mindig feltesz. Jól vagyok-e? Jól megy az egyetem? És nem-e untam már meg a két órányi ingázásokat?… Az emberek javarésze számba se veszi, habár mindenkinek ugyanazzal az őszinte mosollyal köszön. Arca nem álcáz semmit. What you see is what you get…Nehéz elmondani, hogy mi van arcára írva. Szemeiben a remény és bánat ült le egymás mellé…Nem sokat tudok róla. Lengyel kisvárosból származik, állítólag apja is külföldön dolgozik. Otthon nem volt munka lehetőség és nem akart a helyi maffia (vagy nevezzük bármilyen bűn csoportosulásnak) tagja lenni….Holland életének monoton részét látom…Minden nap ácsorog az üzlet előtt. Nyári melegben, őszi esőben és téli fagyban. Mindig ugyanaz a mosoly és kézfogás…Szemei, arca, több napos szakálla, bőre, csontja és bánata alatt valami elégedettséget érzek…Megtartotta önbecsületét…Inkább ácsorog hóban, esőben és fagyban, közömbös emberek tömege között, minthogy átálljon a másik oldalra… Ő az akiben a bánat és remény némi megnyúgvássá alakult és, aki mindig kezét nyújtja….Sok sikert lengyel csávó.

Maastricht 2010 január 26

Canzonetta sull’aria…just something for the soul ;)

I’ve somewhat neglected my blog lately. The reasons are quite simple. Each day I have French courses, we started the preparations for the Moot Court oral rounds and just finished the written part. Besides this I have an extra exam, work in Utrecht and you know social life. So I am once again sitting with one ass on multiple horses (as Neli-neni would say…”Mount only one horse with one ass, kid!!”….But while doing all this,  I remembered a short little canzonetta I want to share with you…I came across it some years ago when watching one of the best movies ever made, Shawshank Redemption. It’s part of Mozart’s Le nozze di Figaro (Figaro’s wedding) and sang by two sopranos. Here it is. Canzonetta sull’aria, Song about the air.

What are the Maastricht authorities doing?

Hmmm…It was approx. -5 C when I went to the gym some hours ago, but it felt like -10 C because of the never ending wind. Of course I cannot blame the Maastricht authorities for the bad weather but I can blame them for almost falling ten times of my bike. Why? Because the city is covered in 10-15 cm snow. Literally everything is covered in snow, roads, cars, sidewalks and it stopped snowing before dawn. I would’ve at least expected some snowplows cleaning the streets or whatever. But noooo….The city is under snow, cars are drifting, people are falling from the bikes and even the highway is covered in snow!!!

If this were back home, I wouldn’t have said anything. But comparing the local authorities from back home with the Maastricht ones, I do have to admit that the former were better prepared. There were snowplows, all sort of materials were thrown on the roads and I didn’t feel like in Lapland, waiting for Santa Clause and Rudolf to arrive by the corner.

I read in the news that there is a shortage of road salt in the Netherlands, and I would presume that this is the problem in Maastricht as well? Well, I’m not an expert in road cleaning but for 15 cm snow you need more than salt. You need machines to do the job. And there aren’t any.

Can the authorities say that they were ill-prepared and didn’t expect such heavy snowfall? No, because the more than usual snowy winter started at least three weeks ago!

So please mayor of Maastricht and local officials, get some freacking snowplows and start cleaning the streets because they are really dangerous!!! If I break my leg, you’re gonna pay the bills!!

Maastircht, 9^th of Jan, 2010

Otthon-itthon, itthon-otthon….

Az elmúlt két hetet talán hátulról kezdve fogom összefoglalni….Kanapémon pötyögtetek a maastrichti szobámban. A mai nap is futkározással telt el. Mindannak, amit itt hagytam újból nekivágni.

Irtó hosszúra sikeredett a tegnapi út. Szüleim és testvérem vittek be Budapestre, majd öt óra késés után a repülő is nagy nehezen felszállt. Közben alkalmam adódott egy elég hires személlyel is szót váltani. Annyit elárulok, hogy a Standard Liege edzője, Románia válogatottjának is edzője volt, Portugáliában is edzőként tevékenykedett és távoli rokonom (belegondolva, nem is annyira távoli). Mit csinálsz, ha egy ilyen személlyel találkozol? Megkérded, ha az edző úrnak nem-e van egy Nokia töltője mivel az öt órás késés miatt lehet elkésed utolsó vonatod is, telefonod pedig lemerült. Pár szót váltottunk, elmondtam neki, hogy közösek a gyökereink és sikeres évet kívántam neki és csapatának.

Útbaigazítottam két pesti lányt, akikkel utaztam és segítő kezet nyújtottam egy otthoni fiatal család apának. Doktor fizikában, feleségével és kislányával él Belgiumban. Még nem tudják ha igazán boldogok. Haza akarnak már menni, mert megunták a nyugatot, de ugyanakkor milyen esélyeik vannak otthon….Végig ez volt az érzés, ami otthon követett a két hét alatt.

A családnak sem könnyű a távollétem, testvéremnek sem könnyű karrierjét epíteni, baráti körömből sokan panaszkodtak. Rossz a kormány, nagy a krízis. Elmondtam én is panaszaimat (volt elég). Nehéz mindenkinek, főleg a velem egykorúaknak hisz most már rajtuk áll, hogy miként fogják megkeresni a mindennapi betevőt. És egy gazdasági krízis alatti országban nem könnyű dolog. Néha vádolod magad, hogy te kihúztál, néha mások mondják, hogy jól tetted, vagy mások, hogy neked könnyű mert már elmentél. Hátra hagysz sok mindent, de tudod, hogy üres lappal kezdtél valamit máshol és ahhoz is éppúgy ragaszkodsz. Már azt mondod, hogy majd amikor hazaérek, és már nem az otthoni otthonra mondod. Az itteni is már az, még akkor is ha félév múlva újból pakolok. Egyik részed menne, másik maradna….Testvéreddel megjárod magad a belvárosi utcákon. Néhol már elhidegült az utca, néhol érzed, hogy kissé elhidegültetek, néhol nem tudod, hogyan viselkedj hisz te sem vagy már az aki elment….

Aki ezt most olvassa, az valószínűleg gondolja, hogy így kezdtem az Új Évet. Így kezdhettem volna, kavart érzésekkel. De nem….Két kis történet miatt…Beléptem nagyanyámék házába. Mamán lábán gipszet vettem észre. – Mi történt mamus? – kérdem aggódva. A válasz pedig nem az volt amire vártam. – Hozott nekem fehér csizmát a karácsonyi angyal. – mosolygott rám nagyanyám. Felnevettünk. Nem panaszkodott, nem mesélte el, hogy történt, hanem egyszerűen neki az angyal hozott egy „fehér csizmát”.

Vonaton jövet pedig elbeszélgettem a fiatal családdal. Mesélt az apa amerikai tanulmányairól, arról, hogy már 11 éve elhagyta az országot és mégis haza akar menni. Beszélt a feleség is, beszéltem én is. Jött a kalauz is. Neki is kissé aggodó arca volt. Beszéltek a felnőttek. Ezalatt valaki nem beszélt. Ő csak hancurozott. A kis barna szemű, gesztenye hajú, két és fél éves leányka. Ő mikor tejes üvegét verte le, mikor apjától kunyerált valamit, mikor a széken ugrált. Majd elment. Minden utasra ránézett és kuncogva leszaladt. Majd rám nézett és nevetett. Egy kis védőburában kacagott, ugra-bugrált, nem hallotta a kinti zajt. Ő jó volt. Ő nem panaszkódott. Közben éreztem, amint már nem követem a felnőttek beszédét és egyre jobban követtem a leányka játékát.  Éreztem amint már nem igazán érdekelnek a gondok….

Leszedtem bőröndjeimet. 1O percet vártam a busz után. Kint hideg, a böröndök nehezek, a jegy drága, holnap már egyetem és mégis mosolyogtam. A kis két és fél éves leánka okosabb volt egészünknél. Ő is leesett néha, néha anyja suprált a seggére, néha fejével koccintotta meg az vonatajtót, de egy dolgot nem felejtett el. Mindig nevetni. Mindig ott volt a kis kuncogás arcán. Ő volt a karácsonyi és újévi angyal…És okosabb volt mindnyájunknál.

Maastricht, január 6, 2010

My New Year’s Resolution

Honestly, I don’t remember whether tonight at 12 o’clock I made any new resolution. I know it is gonna be a tough year for me, in every sense of the word. Going back to the Netherlands my January is going to be as hectic as possible. Finish the Memorials for the Jessup, start the oral preparations, give an extra exam because of the changing of my masters, start French courses, work in Utrecht and let’s not forget the ongoing Dutch bureaucracy. Besides this in February we are going to have the Dutch rounds of the Jessup in The Hague. New courses, work and all that.

Everything is still uncertain for my second hall of 2010. I will have to decide these days which partner university/ies will I go to in my second year. I would like to move to the Southern Hemisphere from September, but the exam for the European Commission is probably going to prevent me from doing that. So most possibly Spain/Italy will suffice for next fall and if everything goes ok, then South Africa from 2011. These are still bold plans besides numerous others I don’t want to enumerate right now.

A late New Year’s resolution would most probably be: I hope to have the strength to carry out all these plans of mine. I wish for an easier year than the previous one, as 2009 was one of my most frustrating, nerve wrecking years up till now. I wish health and prosperity for my family as I do know that in times of need, they are the ones to fall back on. To all the rest, I wish you a New Year of ambition, self knowledge and patience with others. Dare to dream, dare to push the envelope but always be with your feet on the ground.

Karàcsonyi magyarok….Inkàbb emberek….kis adalék

Ma olvastam Czika Tihamér egyik cikkét…A karácsonyi magyarokról, székelyekről, erdélyiekről szól….De épp-úgy szólhat a karácsonyi bárkiről akik már csak Karácsonykor és Húsvétkor néznek haza…Mért toldom meg ez a cikket? Mert már én is a karácsonyi bárki kategóriába tartózok és pár évig (vagy ki tudja meddig) ez így fog maradni.

Hazafiság vagy nem

Hogy mifféle hazafiak vagyunk azok, akik innen elmentünk? Nem tudom ezt megmondani, nem is keresek választ rá. Épp olyan kérdés, hogy ki a hazafi vagy nem, hogyan határozzuk meg a hazafit? Egyik üknagyapám Amerikába ment a 2O század elei kivándorlási hullámmal. Sajnos már csak történetekből hallottam róla. Több évig élt kint, hajón vergődött oda, vasút építéssel kereste kenyerét és spórolta pénzét. Végülis hazajött. Csak szülőföldjén kötött ki. Ő talán nem volt hazafi?

Erre a kérdésre a válasz nem a hazafiság, hanem az egyéni felépítésünk. Alapvető emberi tulajdonságunk, hogy sosem elégszünk meg azzal amink van és mindig a jobbra vágyunk. Mindenki más okokból megy ki. Jobb élet, odahaza semmittevő lenne, nincs munkahely lehetősége, kalandra vágyik stb. Én jómagam kalandra vágyok és nem voltam megelégedve az itteni egyetemi éveimmel. Saját döntésem vitt Nyugatra, mert, mint egyén akartam magam fejleszteni szakmámban. És erre ott jobb lehetőségeim vannak. Amúgy sem várhatjuk el senkitől, hogy otthon maradjon, főleg ha ezzel kompromitálná saját egyénét.

Társadalmilag pedig mondhatám „We are the generation who wanted and could”. Amerikai filmeken nőttünk fel, ott láttuk a Nyugatot és ott láttuk mindazt, ami itthon nem volt meg. És egyesek ezt megakarják látni, át akarják élni, mert erre mi már képesek vagyunk.

Tökésíti az itthoni gazdaságot

A népmozgás mindig is volt és mindig is lesz. És ez nem csak itt gyorsult fel az elmúlt 10 évben, hanem Kelet Európa más tagállamai is úgyszintén ezen mennek keresztül. Az ötvenes évek végén olaszok lepték el Németországot és Belgiumot, a nyolcvanas években portugálok özönlöttek Luxemburgba és spanyolok Svájcba. Mai napig több százezres tömegek élnek ott ezen népcsoportokból. Elitélendők? Ha otthon maradtak volna mégis mit tehettek volna? Valószínűleg ez a folyamat majd nálunk is leáll, de egyelőre még nem értük el azt a gazdasági szintet. De ezek az emberek nem elitélendők.

Ha haza tudja csalni a karácsonyi magyart.

Ez megint személytől függ. Az ottani világ kényelme nem mindig létezik. Sokan tévednek, ha még kolbászos kertű országokat képzelnek el. Szeretném látni hány ember vállalná el azokat a munkákat, amiket én 4 év egyetem után elvállalok. Szeretném látni hány ember vergődne hónapokig szoba nélkül, bérlet nélkül, esőben biciklizve. Szeretném látni hány ember örül annak, hogy végre van fedél a feje fölött, nem vágják le e-miatt egyetemista segélyét és örvend egy busz bérletnek, mintha az épp az Isten lábát fogta volna meg. Szeretném látni hány ember ingázna kétszer hetente 400-400 km-t azért, hogy egy szar munkahellyel biztosítsa állami segélyét, egyetemét, betevőjét és bérét. E-mellett egyetem, a mindennapi teendők, a rendszerrel való folytonos küzdelem, mert senki sem vár odakint tárt karokkal.

Sokan elfelejtik, hogy ahhoz, hogy leszállj 3O kiló csomaggal egy idegen országba, semmi segítség nélkül, ahhoz bátorság kell, ahhoz gyors emberismeret és sok küzdelem. Ott már nincs anyád és apád akire rászorulj, nincsen ott a megértő barát. Síma lappal kezded az egészet. Sokan elfelejtik, hogy az, aki kimegy üres zsebbel megy ki…Saját példám. Nem ösztöndíjjal mentem ki, mert senki sem adott. Kétkezem munkájával élek kint. Új oldallal kezded az életed, a társadalmi ranglétre aljára jutsz és küzdesz. Nem egy spanyol munkással beszéltem utazásaim alatt, akik megalázkodtak, azért, hogy mindennapi betevőjüket megkeressék.

Lehet a mentalitás

Lehet ezért is vannak, akik ott akarnak maradni. Mert a szomszédod első kérdése nem az, hogy mennyit keresel. Lehet az egyetemre egy bringával kocognak és nem kalimpálnak otthon, hogy nekik is kell kocsi. Lehet a tanár egyenrangúként kezel és nem lekezel. Sok minden van, ami ott tarthatja az embert.

Nettó kivándorló-termelők vagyunk

Lehetséges, netán biztos, de nem tehetek arról, hogy ilyen országba születtem. Egy ország jelenlegi helyzete sok mindentől függ. Politika, gazdaság, történelem, társadalom. Egy itt született egyénnek mégis milyen befolyása lehet? Kihez megy el ugrálni és „fölkelni”, hogy ő majd megváltó lesz? Ez egy ilyen rendszer és már elég sokan elpusztultak azért, hogy megváltoztassák. Ha tehet valaki a jelenlegi helyzetről, azok a felmenőim és a történelem. I am trying to make the best of what I have.

Nem itélek el senkit. Mindenkinek saját jogában áll sorsát megválasztani. Hogy Románia mikor lesz Írország, vagy a mostan feljövő Szlovénia….Nem akarok pesszimista lenni. De nem egyhamar.

Amúgy most a szerzőhoz szólok. Értékelem a cikket. Valós amit leírtál, de ez ennél bonyolultabb jelenség. Némi megvetést éreztem a cikkben a kimentek iránt. Persze kéne, persze jó lenne, de Tihamér ne feledd, hogy te is két évig külföldön éltél. Te tudod, hogy mért jöttél vissza és csak te tudod, hogy visszaméssz-e még, de szerintem ha neked is alkalmad adódik még rá, te is kihúzol.

Kolozsvár 31 dec 2009

Eredeti cikk itt található – http://manna.ro/bedaralo/karacsonyi_magyarok_erdelyi_kivandorlas_2009_12_30.html

A gugli és jáhú harca a gépemen…Avagy be meg utáltam a technológiát….

Körülbelül Karácsony előtt egy héttel alkalmam adódott laptomomat „lehúzni”. Nem gatya lehúzásról van itt szó, hisz nem áltam át e-pedónak, hanem nagy maflán fölkeltem a kanapéról, lábam a kábelbe akadt, laptop a földre pottyant. Ezt követte az megszokott káromkodás, majd a lenyugvás, majd a hirtelen beszarás, hogy jaj Istenem mi lesz most a gépemmel.

Ez még mind Maastrichtban történt. Közben vizsga. Közben a vizsga anyag egy része a gépen. Merevlemezt kiszedni. A haver gépje nem ismerte fel és jött is a tesóm telefonon keresztüli következtetése. „You’re hard is fucked ma’ brada’”.

Nos le nem irhatatlan következményei lettek volna annak, ha a három éve összegyűlt információ eltűnk róla (és persze, hogy semmiről sem volt egy back-upom). Amúgy a laptop merevlemezeket nem szabad szétbontani csak légüres térben. Tehát elvittük egy profihoz (tényleg az), efféle 25 ezer euros labor felszerelés, légüres teres mütyük, mikroszkópok. Bottom line, hogy hál Istennek az információt vissza lehetett szerezni. Persze, hogy a merevlemez úszott. A tag rendkívül profin megtett mindent, kicserélt ott ezt-azt, kevlár krémet és istók tudja még mit nem tett a megkarcolt, olvasó fejes letört merevlemezre. A számla is jött. 4OO euró (egy új laptopot símán vehettem volna érte) de sajnos az információ volt a legfontosabb. Tehát a büdzsé megcsappant.

Most, miután újból megy minden, és egy félnapi instalálás után végre működőképes a szerkentyű, elkezdtem dolgozni megint a gépen. Egy gond csak. A jobb sarokban a gúgli verekszik a jáhúval. Hol egyik írja, hogy az ővé a főkereső hol a másik. Mindegyiknek okét nyomok de csak folytatódik a végtelennek tűnő harc. Én a gúglit akarom, de a jáhú nem engedi. Mire a gúglinak van egy kis előnye, a jáhú fölülkerekedik és mind így. Végkövetkeztetés….Nagyon megutáltam a technológiát. Méghogy megkönnyebbíti az életemet (e mellett a kedves Holland állam új chipes utazó kártyát vezetett be, csak elfelejtett róla idejében értesíteni).

Weather, November, December and a general mood….

I always remember how during literature classes in high-school I had my opinions about poets in general. I recall as we once studied about Byron’s poetry and the general “spleen” feeling of helplessness. I also recall numerous other, turn of century, poets who could write amazing poetry. In my head there were to simple answers for this, besides poetic genius. Byron probably felt his “spleen” because of good old British weather. The latter guys most probably frequented brothels, slept with hookers and drank a cognac topped of with opium…What better source of inspiration than that?

Why weather? Quite simple….British, Dutch and in general North-Western European Atlantic weather just kills your soul. And this isn’t some crazy conclusion of my November affected brain. It gets darker sooner than in more southern countries. At 16.30 p.m. it is already dark, the day break is way after 7 a.m. and you start having proper daylight after 8 a.m.

Looking outside the window I have only one plan in my mind. Staying home all day, but of course it is not possible because modern society requires us to do things that are just against basic physiology. The weather has been like this for over a month and a half now, and this was my greatest fear materialized. It is the heaviest, greyest, soul-sucking weather you can imagine. There are no clouds, no sunlight. It is a constant mass of pale grey light that people here have to call sky. Rain is ever present. Almost each day you end up wet. Nothing really happens basically. It is a dull, pointless, shapeless mood without any true feelings. Days merge together, your notion of days and weeks become a big mass of something. A something that right now I have to call everyday life.

You get up in the morning without the will to do anything. You know the sky didn’t change, you know daylight is almost over in a couple of hours and most probably the rain and wind will make you think twice before leaving your house. But of course even in such conditions you have to ignore it. Go to the university, go to work, do your daily duties in complete weather ignorance. I know the Dutch are good at it, I know I am not. I just cannot ignore the weather. It is a ruthless soul-sucking device, taking away your basic will of getting up in the morning. When your body says no to everything, you still have to go ahead, and act like everything is just fine. It just doesn’t work for me.

If Byron would have been drinking a nice mojito on a South American beach, next to the company of a gorgeous woman, I think he would’ve given rise to the “splash” and not “spleen” feeling. Man, Byron, why didn’t you get on a boat and at least sail to Spain?

Maastricht – 10^th dec 2009