Óda az otthonomnak

 

Egy jó óra még és a karácsonyi nap fölbukkan a kolozsvári láthatáron. Karácsony éjjel. Megjött az angyal… Hazajöttem. Végre először életemben azok akikhez tartok fontosabbak voltak személyes célkitűzéseimnél. Hazajönni és örömöt okozni azoknak akik ragaszkodnak hozzám és akiket már négy hónapja nem láttam.

Nehezen jött el a pénteki délután. Délelőtt még Danival kóboroltuk az utrechti utcákat, hogy az utolsó ajándékokat is megvegyük, majd Ludivinet kísértem ki a busz megállóig. Pár nap alatt kiürült a Parnassos. Mindenki hazakészült. Már csak hárman voltunk pénteken. A konyhában ebédelt Alex, Danival pedig néztük az óév utolsó holland TV adását. Elköszöntem, Dani segített a csomagjaimmal. A laptop a vállamon, a törpe holland rózsák a karomon és a szürke táskám a lábaimnál. Blattoltam a busz megállóig. Jarbeursplein és három órakor már indult a buszom. Hazamegyek. Először fogtam fel igazán a súlyát. Haza. Egy világba amit hátrahagytam. Egy új világból megyek haza a régibe. A plein-t emberek sokasága keltette életre. Egy pár sportcipő, egy kék sapka és egy őszi kabát. A csokor rózsa pedig a kezemben…Felnézek az egyik táblára. Budapest, 1735 km. És még onnan keletre az én otthonom… Már feszülten vártam a buszt, amikor nagy késéssel megérkezett. Where are you heading to? – kérdem az egyik útszéli fiatal asszonyt. Romania – feleli. ÉS így akadtam útitársra.

A hűvös holland szél tombolva fagyasztotta le az elmúlt hónapok esős őszét. Dideregve vártuk, hogy szálljunk fel a járműbe és induljunk. Megyek haza. Csak ennyit mondtam a fejemben. Oly távolinak tűnt még ez a gondolat, hogy újból a kolozsvári járdákat tapossa majd a lábam. A hátsó ülésen foglaltunk helyet. Rózsáimat elhelyeztem és reménykedtem, hogy majd kibírják a harminc órás utat. Elindultunk…És elkezdtünk beszélgetni. 22 éves tordai lány aki három éve hagyta el az országot, de most ő is hazaindult. Végleg hazamész? – kérdeztem tőle. Lehet. – feleli – de nem biztos. Lehet még adódik esélyem majd dolgozni. De ugyanakkor a saját életemre is kell most őszpontosítsak. Előszedi pénztárcáját és két szőke holland kislányra mutat. Rájuk vigyáztam és őket neveltem fel ez idő alatt. Nem volt könnyű otthagyni őket a vonatállomáson – és egy ezüst színű nyakláncra mutat melyet egy hatalmas csillag ékesített. Ezzel ajándékoztak meg… Ilyen egyszerűen megismersz valakit és egy pillantást vetsz életébe. A holland tájat egy áthatolatlan köd fátyol takarta el szemeinktől. Ez a fátyol kísért végig. A háttérben a ködtakaró által elnyelt utrechti épületek. Hamar sötétedett és már sötétben léptük át a német határt. Nemsokára német határőrök állítottak meg. Amikor Hollandiába mész furán nézik a piros romániai útleveled, amikor az Alsó Országokból indulsz hazafele, akkor pedig kábítószer után kutatnak. De a szúró próba is véget ért és a csomagjaink is megúszták. Lábaim zsibbadtak, a mellettem levők pesti kiejtése néha sérti fülemet, a nyakam már elállt de minden percben próbálom elképzelni a családom reakcióját, amikor a házba toppanok… Pár percre megállunk Frankfurtban majd egy pár órás alvás után egy ausztriai benzinkútnál ébredek föl. Kint szibériai hideg tombol, de már megjelentek a hegyek, a dombok, a hó és kissé közelebb kerültem az otthonhoz. Pár óra és átlépjük a magyar határt. Hazainduló spanyolországi eperszedők százai lépik át a határt… Hölgyeim és uraim megérkeztünk Budapestre. További Kellemes Ünnepeket kívánunk mindenkinek! – és elköszönnek tőlünk a vezetők. A pesti Népligeten még egy órát várni és máris indulhatunk Kolozsvár fele.

Most arról írhatnék (hogy közben kissé szórakoztassam az olvasót) hogy miképp bukkant rám egy hatvanas éveiben járó szegedi (még magyar királyságban hivő ember), aki azzal büszkélkedett, hogy miképpen szerzett magának erdélyi, széki tizenéves élettársat. De a karácsonyi hangulatot nem rontjuk el.

13 óra tájt a várva-várt buszunk is megérkezett. Pestig autópályán haladtunk, de innen arra már a keleti élet tárul eléd. Sokat romlottak a kelet magyarországi utak a nyár óta. Egyre közelebb érünk Erdély határához. Egyre furcsább érzés bénítja agyamat és talán még most sem észlelem, hogy négy hónap után hazafele tartok. Sokan sokkal többet hiányoznak otthonról, de négy hónap is megérezteti súlyát. A magyar-román határhoz értünk hat óra tájt. Végig köd kísérte utunkat és most sem változott semmi. A határőr felszáll, átnézi az útleveleket és máris indulunk. A határ utáni benzinkútnál állunk meg és fölváltok egy pár eurót, hogy legalább a buszjegyemet tudjam kellő képen kifizetni. Alig lépem át a határt és már érzem, hogy ez mégis más világ. Egy gábor felém jön. Cojocu’ domnu’. Nu vreţi cojocu’? (Bunda uram. Nem kér egy bundát?) és háromszor kellett mondjam, hogy nem érdekel. Kissé szorongva néztem körül, hogy sehol semmi hó. Mégsem lesz egy fehér Karácsony… Az utak már rosszak, az útszéli járdák is gondozatlanok, a telefon és egyéb szálak lógnak az oszlopokon és mégis valami bennem azt mondta, hogy hazaértem. ÉS haladtunk Kolozsvár fele.

I’m dreaming of a white Christmas…jut eszembe a sokszor olyannyira elcsépelt dal. ÉS mégis teljesült a kívánságom. A Király-hágót átlépve mesebeli fehér táj terült elénk, amilyent már évek óta nem láttam. Az öreg erdélyi hegyek őrizték a hideget és újból megleptek. Négy hónap síkság után újból látni az erdélyi óriásokat… Nemsokára Bánffyhunyad is hátunk mögött feküdt és már számoltuk Ralucaval a maradék kilométereket. Húsz, tizenöt, öt… ÉS már látni a Monostor fényeit, a vadonatúj bevásárló központokat, a forgalmat…az otthont. Egy egyre nehezebben elérhető gondolatnak tűnt és most megint itt termettem. A központ fele haladva figyelmet mindent ami új és régi. Új utak, felújított régi épületek és egy csodásan kivilágított központ. A Mátyás szobornál leszállva percekig csak a karácsonyi fényjátékokat figyeltem. Végre érzem a Karácsony szellemét… Egy taxiba ülök és vágtatok haza. Fejemben csak a meglepődő családom arcai villannak fel. Megérkeztem… A csomagot a kezembe veszem, a rózsákat a karomra, fölmászok a lépcsőkön és csöngetek. Az ajtó túlsó feléről léptek közelednek. Táskámon ülve hallgatom és egyszer csak kinyílik az ajtó. Fölnézek testvéremre aki másodpercekig állva nézett és csak azután mert megszólalni. Te vagy? – és egymás nyakába ugortunk. Ez az a pillanat, amikor bármekkora férfinak is tartanád magad egy pillanatra elérzékenyülsz és két könny elhagyja szemedet. Siess Enikő – hallom testvérem hangját és máris szalad, hogy ébressze fel apámat. A meglepődés mindenki arcán, hiszen júliusig senki sem várt haza. Hazaérkeztem. Pár perc még eltelt amíg mindenki rájött, hogy nem csak egy látomás vagyok. Édesanyám munkában… Fölhívják. Ne vicceljetek na…. hallom anyám hangját és leteszi a telefonfülkét. Pár perc után visszahív. Tényleg hazajött? – és hangom hallatára elkezdett szipogni. Fölszaladtunk a munkahelyére és megint ellágyulnak térdeid amint anyádat átkarolod. Látni egy anya arcán az örömöt, hogy hazaérkezett fia…Hát ezért jöttem haza.

Hó, egy gyönyörű város, családom öröme. Felejthetetlen Karácsonynak ígérkezett. A rózsák átvészelték az utat, egy pár könny kicsordult szemeinkből és mint egy farkas ettem az otthoni ételt. Így kezdődött 2OO7 Karácsonya. Most már jöhetett Kis Jézus, az angyal vagy netán a télapó is.

Csak öt napig jöttem haza, de elég volt, hogy új erővel kezdjem az Új Évet… Valakivel mégis kellett találkozzak. Picurral. Már oly távolinak tűntek az augusztusi esték és sok minden történt már azóta. Este 9-kor a Matyi téren? – küldök egy üzenetet. Még pár üzenetet kellett váltsunk amíg meggyőződött, hogy igenis hazajöttem. Végül is a mellettem levő bevásárló központ előtti térben egyeztünk meg. Arrafele menet föltámadtak a késő nyári esték. Nem tudtam mire számítsak. A város halkuló zaját figyeltem, amikor megjelent… Átöleltem, de tartózkodtunk. Most hol kéne megcsókoljalak? – kérdem kissé bambán. Azt te tudod – és rám mosolyog. Mégis tartózkodtam. Lassan a központ fele indultunk és a sokszor távolinak tűnő útszakasz alig pár pillanatnak tűnt. Az Angyalkához értünk… Pár pohár forralt bor, miközben mozdulatait figyeltem. Beszéltem a holland élményekről, de valahogy mégis melletted akarod érezni melegségét. Nézed és bármennyire is tudod, hogy mással van és lehet ami volt, az már csak a múlté, mégis valami benned ölelését akarta érezni. Elindultunk A Deák Ferenc fele… Mennyire megváltozott minden. Fehér és kék fényekben fürdött minden, jobb kezemet Picur fogja és talpaink alatt recseg a hó. Egy új helyre mentünk, ha jól emlékszem a nevére: Janis. És különös módon úgy határoztuk, hogy mégis itt maradunk még pár órát. Magas székeken foglaltunk helyet, egy kerek asztal mellett. Két korsó Heineken az asztalon. Ha már Hollandiából jöttem haza, maradjunk a holland sörnél. Minden úgy zajlik, mint az angyalkánál, de talán a háttérben lengő zene fokozni kezdte a feszültséget. Nézem arcát. Beszélünk mindenről. Az új kapcsolatokról, az országról, az elmúlt hónapok eseményeiről és mégis valami hiányzott. Talán két csésze forralt bor és egy jó korsó sör mégis elgondolkoztatott. Lassan kezdem nézni szemeit, miközben apró lábára teszem a kezem. Megsimogatom sima arcát és látom amint elmosolyodik. Na? – kérdi ugyanazokkal a szemekkel, mint amikor először megcsókoltam a Fellegváron… Fürtjeivel játszok még… Még nézem hosszasan szemeit. Feléje közeledek, lágy lehelete eléri ajkamat. Pár másodpercig játszmába keverednek leheleteink és a mosoly átveszi arcának uralmát. A nyári mosoly, akit azóta nem láttak sokan. Elérintem gyöngéden ajkát. Puhán csókol és a nyári tüzes szenvedélyt fölváltotta egy fehér nyugodtság. Megváltoztál kissé. – szól felém mosolyogva. Átölelem és kezeimbe veszem apró arcát. Nézzük egymást pár másodpercig, majd tüzes csókba keveredünk. És újból a nyári hangulat. Nem érdekel, hogy ki néz és ki nem, ki suttog és ki blamál hisz az a pillanat a miénk. Így teltek el az elkövetkező órák. Hiányzott melegsége, ölelése, gyöngéd csókja és láttam, hogy újból boldog, újból mosolyog, újból merész és újból él.

… Haza indultunk. Az utca hava recsegett lábunk alatt, lábujjhegyeink a fagyás pontot elérték és mégis egy meleg mosoly áradt ki mindkettőnkből. Kicsiny ujjait fogva haladtunk. Néha-néha megálltunk. Sima arcát kezeimbe vettem, piciny piros orrát kissé megcsíptem, amit csak egy meleg csók tetőzhetett. Jó volt látni, hogy föltámadt benne az, aki a nyáron tüzesen markolt hajamba, még akkor is, ha most téli nyugodtsággal néztük egymást. A hazafele vezető út rövidnek tűnt, de házához érve föltámadtak a régi emlékek. Mindent már hó borított. A kis ház, a kapu alatti csók, az elszáguldó vonat, a vasút.

Ilyen estékben volt részem az elkövetkező napokban. Mindketten éreztük, hogy életre kaptunk, és nem voltak könnycseppes elvállások, szerelmi vallomások, hanem csak örültünk a pillanatnak és annak a pár órának, amit együtt tölthettünk. Újból nem érdekelte egyikünket sem, hogy mit szól a világ. Hogy mi lesz majd amikor végleg hazajövök? Az még túl távoli gondolat és nem érdemes tervezgetni, de ha majd a pillanatnak tudunk megint örülni, akkor azt fogjuk tenni.

Hazajössz. Családod, egy meleg ölelés, egy fehér és fényes város és ezek után már csak a régi cimborák hiányoztak. Mikor mennek kántálni? Hol találkoznak, kik lesznek? Ezt nehéz lett volna megtudni, ha valakit föl nem hívok és el nem mondom neki, hogy hazajöttem. Szili ledöbbent hanggal felelte, hogy a vonat állomástól nem messze találkozzak vele. Fölültem a 4-esre. Este tíz óra, blattolok hiszen a jegyárus már bezárt. A régi út, amelyen annyiszor végig mentem már. Leszállok és fölhívom. Az egyik balkonból integető kezét látom. Pár perc alatt a tömbház ajtajánál termett. Drusszzzaaa!!! Ordítjuk egymásnak miközben egymás nyakába szökünk. A többiek még mindig nem tudták, hogy hazaérkeztem. Fölmegyek a lakásba, köszönök a házigazdának és a fiatalok szobája fele haladok. Szili előttem, én a háta mögött. Kinyílik az ajtó. Adjon Isten Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! – megszólalok. Körülnéznek és pár pillanatig csak figyelnek. Te ez Gási – hallom több felülről… Őket is felkerestem. Pár percig még mindenki csak figyel, megkérdezik, hogy-hogy hazajöttem és azután már egy pohár borral is megkínáltak. Habár nem teljes létszámban, de a régi csapat egy része összegyűlt és új emberek is csatlakoztak hozzánk. Nem sok helyet látogattunk meg, nem is énekeltünk annyit, de a fő, hogy együtt voltunk. Hagyományosan Szili lakása nyújtotta a kántálás végső állomását, a szalma krumplit és a kolbászt. Marci, Varuj, Gigi, Boti és Szili a régiek közül. Jó volt látni mindenkit. Feleleveníteni régi emlékeket és megtudni, hogy ki mit tett az elmúlt hónapokban.

Reggel 7-kor indult tegnap a kocsi nagyanyámék fele. Anyám, testvérem és én. Néha-néha a civakodás nyomai is már látszottak. De a holland hónapok lenyugtattak. A régi temperamentumon már lehet uralkodni és próbáltam a szűk pár óra alatt, amit ott töltöttünk, minél többet felszippantani a kis faluból. A régi dombok, az ezüstre fagyott erdők, a falusi fagyott út… minden ami nem Hollandia… Sokat vénültek öregeim. Nagyapám lábáról nemrég jött le a gipsz és nagyanyám válla pedig most várta a fáslizást. És sohasem szólnak semmiről, hogy ne zavarják a távoli gyermekeiket. Néha idegeskedsz, de elfogadod úgy, ahogy vannak és örülsz hogy még közötted vannak és megtudod ölelni mamust. Hisz ezek az emberek adtak sok követ életem alapjához és ennyivel tartózom nekik. Ugyanakkor a két párhuzamos világ tárult elém. Távol a civilizációtól és orvosi lehetőségektől kell az én nagyszüleim nyomorogjanak, amíg valahol a nyolcvanéves nagyi ép szaunázik. ÉS mégis a mama képe mindig az előbbié lesz. Hiszen én csak így tudom őket elképzelni. Pár pillanatig körülnéztem az Udvari Kertben és próbáltam minél többet az ottani nyugalomból magamba szippantani. Ugyanakkor láttam, hogy mennyire egy elfelejtett és halálra ítélt vidék. Beköszöntem Feri és Sanyi bácsiékhoz, hisz amikor a rokon nincs ott, a szomszéd pótolja. Mama már nem tudott kikísérni a kapuig. Tata sántító lábbal kísért, és végig intett amíg eltűnt az autó. Az úton még pár emberrel találkoztunk. Elhagyva a Bonyha Dombot anyámhoz szólok. Mi van ebben a helyben? Mi az ami midig visszahív? – kérdem tőle. Egy része nekünk. Életed egy része – feleli könnyes szemekkel. ÉS ez a helyes válasz. Egy része annak aki vagyok és habár fényévekre van a nyugati világtól mégis sok mindent raktam tarisnyámba, amit nyugaton már rég elfelejtettek. Mindig visszahív.

Az indulás előtti estén Mesétől kapok üzenetet. A szomszédban levő pizzázóban találkoztam vele és Gézával. Mindig jó érzés régiekkel találkozni hisz mindenkihez emlékek, kacajok, történetek fűznek. Kellemes pár órában volt részem, amíg egy-egy Carlsberget elfogyasztottunk. Mindenki saját gondjaival és mégis újból licista kamaszokká váltunk. Elköszöntem tőlük, hazamentem. Az utolsó dolgokat is becsomagoltuk és pár óráig lefeküdtem.

Hajnalban kellett elbúcsúzzak mindenkitől. Az öt órai indulásra végül ha tórakor került sor. De nem volt gond. Hisz még egy órát tölthettem anyámmal… A csomagok feltevődnek, a busz elindul és újból elhagyod a kincses várost, a családod, az öleléseket, a barátokat, az otthont.

…És körülbelül így indulok vissza az új otthonomhoz. Most épp a pesti Népligeten üldögélek és várom amíg három óra le fog telni. A táskáim mellettem, a katona mintás kínai hátizsáknak már egy zsebe elszakadt, a számítógép táska füle is eltört, de nem gond… Mellettem egy krémszín kabátú negyvenes éveiben járó hölgy, aki épp egy újságot olvas. A jobb felemen levő idősebb hölgy most épp felkelt és csomagjait egy fiatal, mostan kopaszodó férfira bízta. Lehet a fia, vagy veje, vagy netán egy jó barát. Egy pár új utas érkezett, tizenéves suhancok és előttem egy anya állt meg lányával. Az erdélyi hideg már nem érződik. Az idő errefele lágyabb, a havat fölváltotta a sár, a kevert román és magyar beszédet pedig a pesti beszéd.

Most így visszatekintve talán a legjobb választás volt hazamenni, hisz még mindig örvendező családom gondolata villan fel. Először életemben úgy érzem, hogy össze tudtam kovácsolni pár napra a családot. Földíszítettük a fát, megettük a karácsonyi töltött káposztát, elmentem a régi haverokkal kántálni, öregeimet is meglátogattam egy kis eldugott, meséhez illő lefagyott faluban és Picur öleléseit is újból érezhettem. A jobb felemen ülő idős hölgy fölvette csomagjait és tovább ment. Mindenki jön és megy. Sokan megállnak, körülnéznek, leülnek. Egyesek pár pillanatra, mások több percre és egyesek több órán keresztül figyelik a szemük alatt lezajló életet.

Most már az Új Év hangulata buzdít mindenkit. Új tervek, álmok, örömök és letörések, új ismerősök és régiek elvesztése, új utak és régi ösvények. Hátranézek az elmúlt évre és végre érzem, hogy fogadalmamat be tudom tartani. Érzem, hogy többet éltem egy évnél. Nehéz és fáradtságos év, életem eddigi legnehezebbike, amely emlékeim tarisznyáját újból megpakolta. És valahogy jó így élni. Megragadni mindent amit csak lehet és kihasználni minden esélyt amit az élet nyújt, még akkor is ha ezeket az esélyeket nehéz megtalálni. Mit hoz majd az Új Év? Biztos sok örömöt és bánatot, falakat és hidakat, de érzem, hogy már megerősödve fogok mindennel szembe nézni. Tanácsom az Új Évre? Próbáljatok legalább egy évet és egy napot élni, ne kevesebbet, mint egy évet. Itt elbúcsúzok január kezdetéig. Még vissza kell érjek, reménykedem, hogy a csomagjaim kibírják az extra súlyt és majd az amszterdami Új Év fölülmúlja a múltkorit. Boldog Új Évet mindenkinek !!! Gelukkige Nieuwe Jaar voor iedereen.

És itt lett volna a vége, de amint egyesek már tudják, ez most ismét Kolozsváron íródik. Hogy mért? Mondjuk úgy, hogy balfék voltam és nem néztem meg kellő képen az indulásom idejét és lekéstem a járatot. Új járat csak Új Év után, 4O kiló csomaggal a busz megállóban, miután reggel már egyszer vérnyomásom fölment a pesti járat cserélése miatt. Pár káromkodás Pest közepén, elszakadt táska fülek, Prágába elmenő szándék, amiről lemondtam… Nem volt mit tenni. Haza kellett jöjjek. És most kacagok, habár száz euróm elúszott figyelmetlenségem miatt, de a jó oldalát nézem a dolgoknak, még pár napot itthon töltök. Mindennek van egy oka és majd meglátom mi volt az oka annak, hogy valaki mégis úgy döntötte el, hogy túl hamar akartam visszamenni. Remélem nevettek ti is majd rajta… J

Kolozsvár, Budapest 2OO7 december 24-29

 

4 responses to “Óda az otthonomnak

  1. Jo a stilusod…es most nem az iroi tehetsegedre ertem. Inkabb arra, hogy megelegszel masnak a “mentsege” lenni. Ugy latszik legalabb igy, ha nem is a tiedet, bar a mas baratnojet elvezheted…konkretan az enyemet.

    Nem irsz kerlek egy kis “elmeletet” errol is? Hogyan kell en is ilyen legyek, hogy haladjak…

    Legyen kis onbecsulesed neked is, ha nem hallottal a ferfi szolidaritasrol meg…

    Tisztelettel, ferfi “kollegad”.

  2. volt oka annak h nem mentel el uj ev elott,en hiszem,csak annyit banok h rolunk nem emlitettel egy arva mukot se de ertheto valahogy es tudom h mire vissza jossz mar azt se fogod tudni kik voltunk es mikor leteztunk:p de tudom h az h egyutt unnepeltunk okkal volt

  3. tamadnak a nok, vigyazz, Gasi!!!😉

  4. nem tamadtam csak kifejtettem amit erzek:P

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s