I. A várva várt pillanat…

 

Már a harmadik hónap is lejárt amióta itt éldegélem harmadik egyetemista évemet. Legyek őszinte az utóbbi időben elment a kedvem az írástól, na meg egy kicsit mindentől, de most újból érzem, hogy kell tevékenykedjek… Valószínűleg az idő az oka. Erről is esik majd két szó, hisz mégis Hollandiában vagyunk. Na de ha már holland naplóról beszélek akkor jó lenne ha néha mesélnék is az itteni életről. Szóval kezdődjön ez a fejezet ott ahol abbahagytam a 2O évemet.

…Augusztus 31-e, az Úr meg mások kettő-ezerhetedik esztendeje…A kolozsvári lakosok javarésze most indul munkába, egy dög egyetemista valószínűleg akkor fordul a másik felére és….hát és egy ’97-es Ford Mondeo 13O-al vágtat a kerekdombi buszállomástól a Monostor fele. Most kicsit a kocsiba is illene betekinteni. A sofőr ülésében egy jól megtermett alak kapcsolja egyik sebességet a másik után (ő lenne a testvérem), háta mögött egy nem annyira izguló Alex nevezetű kolléga az egyetemről, mellette egy kicsit izguló Adela na és a sofőr melletti első ülésen egy telefonon torkaszakadtából ordibáló ipse. Az utóbbi lennék én. Nos mi okozta az adrenalin szint eme hirtelen megemelkedését. Hááát.. Azelőtt pár hete egy telekkönyvi másolat megszerzése cserében egy ingyen buszjegy, vagy minek is nevezzem, Budapestig. Nos a történet szép és jó eddig, meg az is persze, hogy az indulási óra 8.3O az előbb említett kerekdombi (európai standardokat még fényévek után sem el nem érő) buszállomásról. Na de akkor hol a hiba? Hát körülbelül ott lenne, hogy a busz 8 órakor indult. Ahaamm… Most már érti az ember miről van szó. A mobil telefonom másik végén pedig egy öt perce ágyából felzavart asszonyság (a cég menedzsere, vagy valami efféle), aki ezer bocsánat kéréssel próbált megvigasztalni. Egy pár liter benzin, pár káromkodás (mondjuk egy jó néhány a magam és a magyar sofőr részéről) után a monostori út közepén termettünk csomagjainkkal… Épp, hogy elértük a buszt. Egy pár gyors puszi, egy pár könny hiszen a csemete egy évig nem teszi vissza lábát (az ördög tudja ki nevelte belém ezt a makacsságot)… ÉS elindult a vidám csapat. A háttérben a monostori zöldülő fák, a komcsi blokkok, a síró anyám, az integető testvér és Alex és a reggeli forgalom java. Megkönnyebbülve felszusszanunk mindketten. Sajnos csak a leghátsó ülés volt szabad és anyám jókora nagy ipsének nevelt fel, tehát tegyük rá, hogy az utazás kényelmes volt.

Na de a kaland nem kaland ha csak ennyiből áll. Amint tudjuk hál’Istennek Gyuri bátyám Alsóbödöcsönfalváról 2OO7 óta “bulletinjével” (személyazonossági) is meglátogatja az őt már régóta elfelejtő frankó unokáját a pesti nagyvilágban. Tehát gondmentesen át kéne lépjük a határt. Nem épp… Hiszen a kis busz jobbik felén egy hatalmas horpadás és persze, hogy a határőrök belekötnek mindenbe. Szóval papírok fel s le, egy minden két percben cigarettázó ideges sofőr, na meg 2O utas ácsorog az út szélén. Közben megismerkedek egy norvégiai afrikai származásúval, aki épp Szovátán vett részt valami konferencián. Laza egy alak, mégis kezdenek nyugati szelek fújni. Miután a fenekünk találkozott az útszéli járdával és miután végig néztem amint a magyar határőrök a szerencsétlen spanyolországi munkásnak feldúlták a zakuszkás üveges és szalonnás kocsiját (na ennyi a diszkriminációról) készen álltunk az induláshoz.

Halad a keleti karaván a magyar rónaságon és eléri a pesti Ferihegyet. Elég olcsó fapados várt ránk, ami nem is annyira rossz mint egyesek hinnék. Pillanat. Túl előre ugortam. Hiszen három az Isten igaza és még valami közbe kellett jöjjön. Vajon mi lehetett? Az útlevél nálam, a repülőjegy úgyszintén, a meghívó levél úgyszintén. Hm… Ja, persze. Kinek is jutott volna eszébe reggel 3 órakor miközben bőröndjét tömte, hogy azt le is kéne mérje. 24 kiló mondja nekem a sovány alak a repülőtéren. Sajnálom de csak 2O kilót szabad fölvinni az utasszállító járműbe (Hogy ezek, hogy találják ezt ki). Semmi gond, tévedés. Kérdés mennyit kell fizetni? Azt majd megmondják a kasszánál. Kissé irritáltan megyek a kassza fele, na de épp, hogy le nem esik a fejem teteje amikor egy 33 euros számlát ad nekem a szőke kebles hölgyike. Hogy mi? Nem teccik gondolni, hogy egy kicsit sok? – kérdem tőle, miközben a vér átfutotta halántékomat. Hát igen. Nyolc euró minden kilóra és egy euró a kezelés. És bájosan mosolyog miközben én azon töröm a fejem, hogy legszívesebben mit vágnék hozzá. Még az sem győzte meg, hogy egy évig megyek ki és szükségem van mindenre.

Az ember áthalad a check-inen vagy bejelentkezésen, majd a vasdetektor mütyühöz halad és felmutatja az orvosi kilépőt, hogy a bal kezében egy darab vas tartózkodik. Erre az illemszabályokat jól ismerő ellenőr is bólint és megszólal. Te Jóska, az úrnak egy protézis van a kezében. Ügyelj mert megszólal a gép. – és jó erős bariton hangja visszhangzott a fél repülőtéren. Te körülnézel és teszed magad, hogy nem vagy ott… Az ember vár, és vár és vár. Na és az Isten negyedik akarata szerint a repülőgép is több, mint egy félórát késik…

Lassan fölmászok a nagy légi bálna belsejébe, elhelyezem a csomagot, mosolygunk Adelával, hogy végre itt vagyunk és most már csak a szakállas arabot kell figyeljük. ÉS a repülő elindult. Képek sokasága töltötte meg a fényképező memóriáját. Közben a légkisasszonyok 7 euros szeletelt burgonya (legyen az chips) tasakokat kínáltak, amit persze a csóró egyetemisták illedelmesen visszautasítottak. Elképesztően gyönyörű felhők sorakoztak fel az égen. Valahol Németország felett egy vihar fölött haladtunk el. Csend és nyugalom, alattad meg egy omladozó hullámhoz hasonló felhőréteg zúdul a földre. Elképesztő, főleg egy olyannak aki nem mindennap repül…Na de elég ennyi az irodalomból.

Valami két órába került az egész utazás és mégis valami kellemesen furcsa jelenség zavarta meg szemünket. Hollandia. A magyar, cseh, német táj mind megszokott dombok, falvak, városok és hegyek. Hollandia már más tál tészta. Alattad egy ceruzával és vonalzóval megrajzolt ország. Elámított. Minden egyenes, szögletes, csatornák sokasága hasította föl a tájat. Az amszterdami negyedek leginkább egy makettre emlékeztettek, mintsem egy valódi városra. Be kell valljam, hogy mint a bornyú az új kaput, úgy csodáltuk ezt a mesebelinek tűnő tájat.

Please fasten your seatbelts. Hallszódott a vezető hangja, miközben egy jó húsos légkisasszony mindezt elmutatta. A repülő lassan ereszkedik, az épületek egyre közelebb kerülnek, egy jó hosszú fék és Welkom op de luchthaven Schiphol mondja a pilóta a sikeres leszállás után. Hogy mit láttunk ezután? Azt majd a következő alkalomra hagyjuk.

Utrecht 2OO7 december 5

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s