XVIII FEJEZET

,,Ballag már a vén diák”

Szomorú, de valóság…

Sziasztok!

Én is örvendek, h írtál Gási, s annak is, hogy még vannak, akik olvassák és gyorsan lereagálják az új eseményeket a levelező listán: )

Az elmúlt hetekben én is készültem írni egy levelet, hogy elpanaszoljam, hogy mennyire elszakadtunk egymástól, s hogy milyen üres a levelezőlista, hogy mennyire el van mindenki a saját életével. Mi, akik mindig azzal büszkélkedtünk, hogy a legjobb osztály vagyunk/voltunk. ..Ma kik a tehenek?… Aztán azt mondtam magamnak, hogy mégsem teszem, talán nem is éri meg a fáradtságot. Akik fontosak, vagy akiknek fontos vagyok azok úgyis írnak és megkérdezik néha, hogy hogy vagyok vagy mi van velem. Már nem vagyunk osztálytársak, s akikkel tartjuk a kapcsolatot, azokkal sem azért tartjuk, mert osztálytársak voltunk, hanem mert barátok lettünk. Az osztálytársi viszony csak egy jó alkalom volt, jó 4 év, hogy megismerjük egymást (valamennyire) . A további kapcsolatot, viszonyt pedig már nem lehet kötelezni… Remélem jól vagytok ti is, akikről hónapok óta egy hírt se hallok, vagy akik még soha nem írtatok a listára. Tudom az emberek változnak, hibáznak, szeretnek, bánkódnak és megbocsátanak, na meg persze mindenki nagyon elfoglalt, meg szerelmes, meg dolgozik, vagy kirándul, hisz nyár van, de levelek már hónapok óta nem érkeznek a listára. Számomra szomorú valóság…

Csak azt akartam elmondani, hogy ha valaki épp vidám vagy csalódott vagy megbántották vagy nagy útra készül (ugye Gási?:)) vagy kisebb nagyobb kudarcot élt meg vagy marslakót látott vagy hullócsillagot vagy jó filmet nézett vagy talált egy új jó kocsmát vagy leszokott a cigirõl vagy épp mosolygós kedvében van vagy jó helyen kirándult vagy épp unatkozik vagy titkos szerelme van vagy csokit szeretne enni vagy levágatta a haját vagy álmodozik már az esküvőjéről vagy egy új kedvenc dala van vagy megöntözte a virágait vagy rosszat/gyönyörűt álmodott vagy sétálni támadt kedve vagy örül és őrül hogy tanul vezetni vagy nyert a lottón vagy régi szép emlékeket él újra vagy gyűlöl vagy munkahelyet cserélt vagy elköltözött vagy csak egyszerűen szeretne írni pár sort magáról vagy bármiről, csak szeretném ha tudnátok, hogy szívesen olvasom

Gási, neked kívánok egy élményteli, gazdag, csodálatos évet az otthontól távol! S a többit majd élőben, ugyanis remélem, hogy találkozunk még mielőtt elmész!

Próbálok az utolsó osziórára gondolni, hogy tudjam azt írni, hogy ölelek mindenkit!

eMese.

Körülbelül így szól egy levelező listára feltett levél, több, mint két évvel a ballagás után. Hónapok teltek el, amíg újból megtört a jég a levelezőlistánkon és kérdés mikor fog újra befagyni ez a most ilyen hirtelen keletkezett keskeny rés.

Hogyan kezdi az ember a tizenkettedik osztályt? Talán, mint bármilyen más iskolaévet csak a háttérben valahol már él benne a tudat, hogy 12 év iskola nemsokára véget ér. Lesz majd ballagás, érettségi, oklevelek, egyetemre való felvételik, ölelkezések, sírások, búcsúk és viharok. És ezt mi is mind átéltük. Mért idéztem Mesének e levelét? Mert sokszor az a fontos, hogy írsz és megszólítasz valakit, akivel négy éven keresztül örültél, szenvedtél, veszekedtél és kibékültél és az a fontos, hogy írsz. Lehet az aznapi finom csokiról, a zöld marslakóról vagy az új munkahelyről. Bármiről. Életjelet adsz magadról.

Sok mindenen átmentünk iskolánk utolsó évében és valahol el is kéne kezdjem. Lesz humor, lesz öröm, lesz bánat, lesz összetartás és lesz szétesés.

…Pár hónappal ezelőtt ballagott el a tesó és most már mi maradtunk az iskola veteránjai. A legöregebbek, a legtapasztaltabbak, azok akikre a még félénk kilencedikes felnéz és akinek már a tanárok is elnéznek egyet és mást.

Az első félévben már kezdtük érezni a közeledő érettségi szelét, de még inkább csak egy szellő ami néha-néha megérinti bőrödet. Még körülbelül mindenből tanítanak a tanárok, de már kezded észrevenni, hogy az érettségi tantárgyak kerülnek előtérbe. Nem várt ránk könnyű harc hiszen az első teljesen reál osztályként indultunk és a vallás meg történelem helyett a matekkel és fizikával, vagy netán infóval kellett megbirkózni. Egyúttal nehéz és ugyanakkor laza az utolsó iskola éved.

Tizenegyediktől arrafele már az osztály javarésze átlépte a 18 éves határt és a bulik továbbfolytatódtak. Amikor nem épp Tunka, Géza, vagy Mőce ünnepelte a születésnapját, akkor valami más ürüggyel mégis elmentünk bulizni. Ha netán lyukasóra boldogította a napunkat, akkor a Bravó, Cin-Cin vagy Tequila nyitotta ki nekünk ajtait. És persze a kirándulások sem maradhattak ki.

Alighogy elkezdődött az iskolaév és máris egy vonaton ültünk Sztána fele. Drága volt sajnos a vonatjegy. Ejtett áron 6 ezer régi lej, vagyis körülbelül egy fél tasak Orbit rágógumit vehettél rá. Van még hely a világon, ahol ilyen pöttöm áron is lehet utazni. Kalotaszeg szívébe hatoltunk, amint egyszer csak a bal felünkön egy rozoga kis kulipintyó jelezte, hogy ez a sztánai állomás. Azóta már uniós kétnyelvű tábla jelzi Sztána/Stana. Bakancsok a lábunkon, idétlen kabátok, krumpli, olaj, fűszer és egy hatalmas üst. A pár hét iskola túlságosan megterhelte az agyunkat ezért az orvos is ajánlotta ezt a hétvégi kiruccanást. Semmi nagy dolog. Kimegyünk, alszunk egyet a domboldalon, megfőzzük a bográcsgulyást, még iszunk egyet is rá és hazaindulunk. Neki is álltunk a tűzrakáshoz, azonban nem volt vizünk. Géza, Magdi és Botász vállalkoztak, hogy hoznak majd egy üstnyi vizet…Jó fél óra után kicsit feltűnt, hogy szegény Magdi erre-arra tántorogva és széles mosollyal jön vissza. Egy félliternyi pálinka is elment velük, aminek javarésze a Magdi szervezetében végezte. Mondjuk azt, hogy kicsit kitoltak és csak színlelték a pálinka kortyolgatást, de Magdi jó isteniesen meghúzta az üveget. No de semmi baj, hisz a friss gulyással majd helyrejön.

Eddigre már valahogy megszoktuk, hogyha Zsolttal megyünk el kirándulni, az sosem terveink szerint végződik. Na akkor most mért lenne kivételes eset. Amint lustán, egy jó tányérnyi gulyás után, hevertünk a Sztánai domboldalon, a láthatáron megpillantottunk egy várromot. Vajon melyik vár lehet? ÉS vajon mennyire távol? Pár kilométerre saccoltuk. (Elárulom jó 15 km távolságra feküdt az Almási vár). A bográcsot hamar összeszedtük, hátunkra kaptuk és máris elindultunk a várat felkeresni. Közben Kós Károly varjú vagy netán csóka vára is utunkba került. Átlépünk a vonatsíneken és gyalog neki vágtunk a kalotaszegi falvaknak. Árkok, bokrok, kaszálók és tarlósok, házak, falvak és göröngyös utak, de a vár még mindig írtó távolinak tűnt.

Az óra már a kései délutánt mutatta, amikor fölfele másztunk a vár fele. Sáros erdei út. Mögöttünk körös-körül vörös és sárga színben fürdő őszi erdők. A távoli völgyekben, kis zöld foltok közepéből fehér tornyok emelkedtek. Fölmásztunk a várig. Vadregényes egy hely. Omladozó kövek, több százéves falak ahol már rég nem járt ember. Liánok, cserjék és bokrok nehezítették utunkat. A hosszú és fárasztó mászás azonban az étvágyunkat is meghozta. De mit együnk, hiszen semmink sem volt. Jó tucatnyian lehettünk, étel és ital nélkül. Vagy nem? Nézzünk csak a Traki táskájába. Mint a mágus csoda tarisznyájából, előkerült két szendvics és két sör. Sokan vagyunk de egy harapás és egy korty sör mindenkinek jut.

Hát kicsit ettünk, de már szürküledett és mi még írtó távol voltunk a vasúttól. Hát lássunk hozzá. Induljunk vissza. Már teljesen elsötétedtünk, amikor az egyik faluban ételre és italra találtunk. Közben a bogrács unottan váltotta egyik gazdáját a másikkal. Mindenki kellett vigye egy darabig és nem volt igazán könnyű… Azt is elárulom, hogy ez a nap volt az, amikor Szeben megyében az évszázad egyik leghevesebb vihara tombolt. Persze mi erről honnan tudnánk. El sem telt sok idő és ismeretlen mezőkön barangolva rájöttünk, hogy eltévedtünk. Nem hogy eltévedtünk, de még egy vihar is utolért. Tombolt a szél, villámok cikáztak az égbolton és a vitorlaként viselkedő bográccsal Tunka a sáncba esett. Megáztunk, a szél szapult minden felülről és egy távoli fényt, vagy vonatfüttyöt kerestünk, hogy valahogyan a vágányra érjünk. Pontosan nem tudom hol, de emlékszem, hogy egy gazda gyümölcsösén kellett átmásszunk és kiértünk a vasútra. Kérdés, hogy most jobbra, vagy balra? Az intuíció mégis balra vezetett. Így botorkáltunk a síneken, míg csak elértük az állomást… Fölültünk a vonatra. A jegy ára nem változott…Belépek a lakásba és anyámék már nem is csodálkoztak, hogy derékig sárosan állítottam be. Hiszen Zsolttal mentek egyet gulyásozni….

Nos a végzősök nemcsak dorbézolnak és kirándulnak, hanem kezdik lecsapni a feneküket és hozzálátnak tanulni. Magyar, román és matek órára jártunk a legtöbben délutánonként. Gézával mentünk román órára, Rebi és Emese kísért matek órára és egyedül másztam a grujai dombot a magyartanárnő fele.

Tegnap este jöttem haza egy hétvégi kiruccanásból. Torockószentgyörgy régi kúriájának udvara nyújtott a Szamóca néptánccsoportnak sátorozó helyet. Váratlanul jól sikerült hétvége…. Sült miccs, kolbász, szalmakrumpli, mellettünk egy esküvő zenéje, kicsit felszabadult régi barátok, egy kis vár mászás és az emlékek. Alig egy rövid hétvége és százasával ömlöttek az emlékek. Kollégium, osztály, néptánc, Amerika és minden ami összekötött minket. Nevetsz, sokszor hasad fogod a kacajtól, megfogod havered vállát és felidézed az emlékeket. És sokszor kicsit elhallgatsz, mert próbálod újból átélni őket. Már elmúltak azok az idők, már felnőttünk, de mégis pár napig ugyanazok a lüke kamaszok voltunk.

…Egyik végzős történet most jön elő valahonnan, melynek főhőse épp Marci. Legyen mondjuk azt két történet, mindkettő a magyar órához fűződik. Azt kell tudni, hogy valami okból kifolyólag a magyar tanárnő ez évben egyre gyakrabban elhagyta az osztályt óra közben. Először Zsolt még bejött, hogy kicsit megdorgáljon minket, de azután látta, hogy már nincs értelme és olyankor már ,,nem is volt ott a tanáriban”, hogy meghallgassa a tanárnő panaszait…. Óra kezdete. A tanárnő kiszedi írószer tartóját (híressé vált írószertartó), egy halom könyvet a katedrára tesz. Hirtelen fejére csap. Jaj, de hülye vagyok. Hiszen az egyik könyvet otthon hagytam. Nem egy szokatlan kijelentés egy ember részéről és nem egy tanár részéről. De a válasz az már kicsit spontán és hirtelen volt. …Ahaahhhaaa – hallszódott Marci hangja a hátam mögül – Szerintem is tanárnő. A tanárnő szeme lángba borult, mi épphogy minden erőnkkel szorítottuk a padokat, hogy ne törjünk ki egy hatalmas kacagásba. Hogy-hogy ilyeeenn szemteelenséget!!! – reszketett a tanárnő hangja, miközben kezeivel idegesen próbálta a gólyostollakat a tartójukba helyretenni. Nem ment. Odavágta a katedrához és kiment. Visszaszólt rám. Hozd a könyveket.!!! Mosollyal az arcomon elveszem a könyveit, kimegyek a tanári fele és már az oszi közömbös arcát látom. Mit csináltatok megint? – kérdezte. Mindjárt elmeséli a tanárnő. Pár perc elteltével az osztályba nyitott az oszi. Következő alkalommal ha keres mondjátok meg, hogy elutaztam.

A második történet protagonistái nem változnak. Tizenkettedikre az osztály padsorait megváltoztattuk. Kevesen voltunk, ezért négyes padsorokat alakítottunk ki. Kivételes képen ez évben az első pad bal sarkában ültem. Mellettem Zsombi, Botász, Géza, hátam mögött Lacika és Marci. A kan részleg. Nemegyszer tűnt fel a tanároknak is. NE felejtsük el, hogy első pad és Zsombi épp egy keresztrejtvényt oldogatott, az előtte levő táska pedig az aktivitását kivételesen jól eltakarta. Psszttt…Zsombi, adj nekem is egy lapot ­– hallom megint Marci hangját. Mint egy igazi kisegítő társ egy kicsit unalmas órán, nem egyet hanem két lapot adott Marciéknak. Eltelik pár perc, a tanárnő hátrafordul a katedrától. Mi az ott? Ejéssze ti rejtvényeztek az órán?!! – förmedt rájuk a tanárnő. Hát kicsit untuk magunkat tanárnő – felelte Marci. Kifelééé, de most. Mind a ketten… Még párszor kiment óráról a tanárnő ez évben. Egyszer Botiék miatt, egyszer Mese és Zumm miatt na és persze én hogy maradjak ki a sorból. Ha jól emlékszem miattam kétszer hagyta el a termet.

Nem annyira tiszta, hogy második alkalommal mért is ment ki a tanárnő, de az első alkalom talán a kristály tisztaságával vetélkedik. Tizenkettedikre megváltoztam. Úgy fizikailag, mint néha agyilag is. Már elmúltak az idők, amikor nem segítetted ki társadat egy jól megoldott házi feladattal. Úgymond megférfiasodtam és a nyolcvankilós kategória fele haladtam. Egyre kevesebbet civakodtam a tanárokkal. A versenyekről lemondtam végleg ebben az évben, hiszen hallgattam Neli néni szavára és beláttam, hogy egy fenekem van és egy lovat kell megüljek. Az érettségit. Nem volt könnyű választás, hisz utazásokról, új ismerősökről, sikerekről és egy két diplomáról mondtam le, de helyesebb volt így. Valami okból kifolyólag úgy adódott, hogy a testvérem még amikor a tizenkettediket elkezdte, a karnagy kidobatta a kórusból. El sem telik egy jó év és én is kirepültem a kórusból. Lehet kacagsz, színleled, hogy örülsz de igazából nagyon fájt mindez. És a különös az egészben, hogy sokkal kevesebbért repültem ki végleg a kórusból, mint azelőtti éveimben. Szerettem a zenét, az éneket. Mért? Mert valami más, mint a megszokott. Ennyire egyszerű. Nehéz volt nézni osztálytársaidat a karácsonyi és nemzeti ünnepségekkor, tudván azt, hogy te már nem vagy közöttük. Sok mindenhez hozzászoksz és sok mindent megkedvelsz. ÉS ez így volt a zenével. Tyutyukáim, nem értem és nem az iskoláért csináljátok mindezt. Hanem magatokért és mennyire igaza volt I Leónak.

De térjünk vissza a magyarórára… Már két hónapja, hogy Józse’Fffatilla verseit nyúztuk. Mire mindenki kezdte megunni én akkora kezdtem megkedvelni, mert átéreztem, azt amit mondott. Reménytelenül – ez volt az aznapi vers. A semmi ágán ül szivem,/
kis teste hangtalan vacog,/köréje gyűlnek szelíden/s nézik, nézik a csillagok…
Az utolsó szakasz elemzéséhez értünk. Az utolsó szakaszban fellelhető a madár és szív közötti hasonlat – magyarázza nekünk a tanárnő. Most egy két agytekervény megmozdult a fejemben és kereste a versben a madarat. Persze, hogy tudtam, hogy a szív úgy ül az ágon, mint egy szárnyas, de azért a madár szót nem találtam a versben. Most elnézést tanárnő, de én nem tudom ön milyen madarakat lát a versben, mert én egyet sem találok – feleltem szemtelenül. Az osztály nekifogott röhögni, a tanárnő vérnyomása szempillantás alatt kétszázra ugrott és kezdődött a rituálé. A tollak sehogy sem kerültek a tolltartóba, az asztalra csapot és dühösen kiment. Egy gond volt. Másnap Péntek délután őhozzá kellett magánórára menjek… Újabb ok adódott arra, hogy egy szép csokor rózsával, ezer bocsánattal és egy nagy mosollyal jelenjek meg Péntek délután 5-kor a kapuja előtt.

Nem volt egy könnyű esztendő. Kedd délutánonként román órára jártam Gézával, a györgyfalvi Bizusa kis utcára. Hosszú gyaloglások és az élet titkainak elemzésével eltelő kedd délutánok. Csütörtökön már Rebivel és Mesével másztuk a Pata utca fele vezető dombot és JAM tanárnő kis Ákoskáját néztük, amint a bölcsőből kimászott, lábra állott és beszélni kezdett. Innen futottunk néptánc próbára és valójában ebben az évben nőtt igazán hozzám a tánc. Megkedveltem minden szempontból és a Csütörtök esténk szükséges orvosságává vált… Péntek délutánonként a Gruja negyed meredek útcáit másztam és nem egyszer káromkodtam, amikor mások ilyenkor aludtak. Hazafele mindig betoppantam a Kollégiumba, és most már mind veterán kollégista meséltem a fiatalabb bentlakóknak erről arról, miközben egy két darab szendvics a belügyminisztériumba került.

Sokszor elgondoltam, hogy megérte-e az érettségi az egész fáradtságot. Minden tételemet kidolgoztam és iszonyatos mennyiségű időbe került, amíg minden tantárgyból egy-egy tételes dosszié duzzadt az asztalomon… Megérte, még akkor is ha sokszor amikor lecsüggedett, azt próbálom magamnak bebeszélni, hogy nem érte meg. Nehezebb út volt ez, de szebb és eseménydúsabb.

Az egészségemre próbáltam minél jobban vigyázni, de ez évben főleg az érettségi miatt ügyeltem arra, hogy kellő képen egyek, mozogjak és hetente jó párszor Mesével szaladtunk a tó körül. Életünk eddigi legnagyobb vizsgájára készültünk és a feszültséget minden felől éreztük.

Nem maradhatott el a hagyományos kántálás sem, hisz minden évben felkerestük tanárainkat és osztálytársnőinket… Betlehem kis falujában és szólt a mezőségi dal. Akkor hallotta ezt a dalt Zsolt. A karácsonyi istentiszteletről visszarohanva tanította meg nekünk az új dalt. Hegedűs kísérettel mentünk. ÉS ki a hegedűs? Egy idepottyant brazil ifjú. Leó. Pittoreszk alak. Hosszú haj, kopott hegedű a vállán és Erdély falvait járta, hogy minél több dalt összegyűjtsön. Sokszor tengerentúlról kell valaki eljöjjön tehozzád, hogy felhozza figyelmed egy pusztuló értékre.

A firtosváraljai szilveszterezés sem maradhatott ki. Az átok tovább követett, mert ismét hó nélkül szilvesztereztünk. De nem volt gond. Új barátunk akadt, a Fecske. Mi is a fecske? Hát Énlakán találkoztunk vele először. Csontig fagytunk és dideregtünk a kocsma ajtajánál és itt találkoztunk az Ausbruch vörösborral, ami Galurszág nemzeti italává vált. Sokan kérdezték később, hogy a tablónkon a fecske mit jelképez. Azt csak mi tudtuk.

Új tiszteletbeli taggal bővült az osztály, Gigivel. Sajnos a matek vizsgája nem sikerült és nem tudott átiratkozni az osztályunkba de bárhova is mentünk velünk tartott. Szokatlan volt neki a tábortűz, a bringa, a fecske, a dal és egy olyan közösségbe pottyant, mint amilyennel saját osztályában nem találkozott.

Kecske is tiszteletbeli tagja lett a teheneknek. Laza egy tordai biker gyerek, aki az osztály felejthetetlen barátjává vált. Kis hóbort és bolondság. Ez volt Kecske….ZZZ..ZZZZZZ…valaki iszonyatosan horkol a sarokban. A kályhában már csak két szén pislákol és mindenki az igazak álmát alussza. De valaki mégis horkol. Felemelem fejemet. Látom Kecskét amint füleit fogja. Te sem tudsz aludni? – kérdem suttogva. Ki tud ilyen horkolás között aludni. Gási vedd azt a bakancsot és vágd hozzá. A sarokban épp Marci zenélt egy iszonyatos orr és garat hangon. Puff!!! Mi az istennyila – hallom Boti hangját. Sajnos a bakancs nem Marcit találta el, hanem Boti fején állott meg. Felkeltünk Kecskével. Kint legalább mínusz 15 fok. Mi egy szál boxerben, egy kabáttal, bakancsban és két tál hússal meg kenyérrel. Ott ültünk a tornácon, két karosszékben és lábainkkal a korláton egy kicsit elbeszélgettünk mindenről ami valakit emberré tesz.

A második félévben már a tanárok is lazábban bántak velünk. A nem érettségi tantárgyakra már nem volt kötelező elmenni és sokszor megbarátkoztunk a város kocsmáival egy-egy ilyen lyukasórán. Készülődések. Tabló megszerkesztése, ballagási kártyák, ruhák, zakók, bankett. Ezzel teltek el az oszi órák, mert hiszen már arra is kellett gondoljunk, hogy nemsokára végzünk. Szemmel láthatóan komolyodtak az emberek és már a tanárok is kezdték dicsérni az osztályt, hogy komolyan vesszük a tanulást. Ki tudná elfelejteni Zsombit és Adat, amint éjjeleket ültek az osztályban és matek feladatokat oldottak. Reggel két párna, a leghátsó asztalon a lekváros és zakuszkás üveg, meg pár szelet kenyér és a párna mellett a félig megívott kávé.

Habár a gyertya már kezdett a körmünkre égni, azért találtunk arra lehetőséget, hogy a szórakozást ne hagyjuk ki. A húsvéti öntözést követte a május 1. Hova menjünk ünnepelni? Épp Botiék rákosi nyaralóháza vált az ideális hellyé. Eldugott kis aranyos menti falú legvégén. Egy patak választott el a falu többi részétől. Körös-körül gyümölcsösök, hegyek ormai a távolban és erdők lombjai. A sok tanulás megkövetelte a pihenést is. Amint így degedtünk egy remek ötlete támadt az oszinak. Mért ne barangoljunk át Torockóig. Át a hegyen, 15-20 km gyaloglás és máris ott vagyunk. Ügyeltünk, hogy legyen nálunk pár szendvics és elegendő sör, hogy netán a szervezetünk túlságosan kiszáradjon a nagy erőfeszítés során. Erdők, bokrok, árkok választottak el a Székelykő északi oldalától, de még sok mennivaló volt. Egyszerű nadrágban, sportos cipőkben indultunk el a túrára. Pár óra múlva feltűrt rövid ujjúink alatt piroslott a Naptól megégetett bőr, nadrágjaink térden felül föltűrve és mindenki kezében egy mogyorófa bot…Ha eljutsz a Székelykő tetejére pillanatra megállsz és körülnézel, mert nem mindennapi látványban van részed. Tenyérnyi nagyságú falú terjed el a sziklafal lábainál. Torockó. Háta mögött az Ordas kő tornyosul és a háttérben a Torockói havasok tömbjei zöldeknek az erdőktől. Elámító egy kép… Megpihentünk és maradék ételünket is elfogyasztottuk… A távolban a Nap is nyugovóra készült. Elindultunk a hegyen lefele. Egy két bokaficam, fenékre pottyanás, karcolások, horzsolások, de leértünk az aljába. Torockóra már, mint hegyi pásztorok hatoltunk be. A magyarországi turisták ámultak, bámultak minket, amint szakadt holmikkal, leégett arccal és kezekkel, botokkal és koszosan a falu üzlete fele haladtunk. Hát megérkeztünk. Kérdés, hogyan megyünk vissza, hiszen gyalog másnap reggelig sem értünk volna be Rákosra. Három kocsi, három sofőr. Tunka, Géza és Zsolt. Koszosan, mint az ördögök. Előttünk egy magyarországi nagymamikat és nagypapikat szállító luxus busz, amiből épp a Jacuzzi hiányzott. ÉS kivételes módon segítettek az ,,erdélyi” nyomorult testvéreken és a várfalvi letérőig vitték el őket, hogy majd kocsival jöjjenek utánunk. Késő estére értünk vissza a rákosi házhoz. Egy megérdemelt vacsora és alvás… Másnap irány vissza Kolozsvár és érettségi készülődések.

Ha már ennyit beszéltem a suliról essen két szó a politikáról is. Ez idő tájt figyelemmel követtük a választásokat, hiszen nagy esély volt arra, hogy a 12 évig tomboló Funar korszak véget ér. Angolórákon Neli nénivel a politikai fejleményeket tárgyaltuk. ÉS láss csodát. Megbukott az örökkévalóságig tartónak tűnő korszak is, és egy új alacsony, kicsit gyorsan beszélő tag pottyant a polgármesteri székbe. Azóta mondjuk azt, hogy sokszor a városra sem lehet ismerni, tehát kicsit fejlődésnek indult.

December 5. Választanak a magyarországi testvérek. Már tervezgettük, hogy a nyáron európai kocsitúrára indulunk. Vakon álmodoztunk. Dupla állampolgárság. Majd szabadon utazunk és csak irigykednek majd a többségiek. Megjönnek az eredmények és elámulva nézzük. Visszautasítottak. Visszautasított a nemzeted nagy része. Nem kellünk nekik. Mit váltott mindez ki? A többségiek markukba hunyorítottak, hogyha nem kellünk a sajátjainknak, akkor mit ugrálunk nekik. Nehéz lenyelni mindezt és még nehezebb volt látni amint a székely településeken a magyar himnuszt és zászlódat egy fekete vonallal áthúzták. Dühösek voltunk, hónapokig lázongtunk.,, Szép lassan lecsendesedett a helyzet, az idő el is mos egy két nézeteltérést de ez minden határontúliban ott él.

A négyéves idill nem végződhetett ugyanígy. Május végén mindenki (mármint nem épp) a naplóírással, kártyaosztogatással és tanulással foglalkozott. Mindenki a maga gondjaival, néha elfelejtvén, hogy mégis nem egy megszokott közösség vagyunk. Vagy netán?

Szállj, szállj sólyom szárnyán…zengtek a dalok a Kollégium folyosóin, miközben tanárjainkat ballagtattuk el… Csütörtök este a szerenád. Megegyeztünk, hogy egyszerűbb lesz, ha Enikő matektanárnőnél tartjuk meg a kis mulatságot. Ilyenkor elmosódnak a határok tanár és diák között. Történetek, csíntevések, puskázások és egyéb eseményekkel szórakoztattuk oktatóinkat. Ki-ki becsípett, ki-ki jókedvű volt. Este a fiatalabb tanárokkal az After 8 clubot látogattunk meg. Gondoltuk, hogy pár órát eltöltünk. Sajnos reggel 6-ra vánszorogtunk haza. Fél nyolctól már a péntek reggeli préces várt ránk….Fél nyolc… Tucatnyi tizenkettedikes a padokban. Mindenki mosolyog. Mi hulla fáradtan, gyűrött ingekkel és nadrággal, sokan kicsit alkoholszagúan. Kinek volt ideje annyit készülődni. Még hét tanár hátramaradt. Most jött a kín. A társaság felében még a C2H5OH dühöngött. Marci borotválatlan, gyűrött inggel jelent meg a bentlakásból. Szegény Korondi Lacikát nyomorította meg aznap este az egyszemélyes ágyában. Botinak a magyartanárnő szolgáltatott egy gyönyörű hasonlatot Jaj Boti fiam, úgy nézel ki mint egy feltörlő rongy… Erre a felelet Köszönöm tanárnő, ennél jobbat nem mondhatott volna nekem? Indult a ballagtató menet. Elől én a józan és még egy páran akik ezen a földön voltak. Hátul azok akik nem tudták még pontosan, hogy milyen világon vannak. Nem tudom, mennyire volt falcs vagy nem, de hátul még hallszódott egy két beköpés meg hikkk, hukkk.

Mikor az utolsó száz méter fele értek, akkor sokan nekikezdenek rohanni és már nem figyelnek a másikra. ÉS körülbelül így sikerült velünk is. Rohamosan kezdtünk széthullani a végére és felébredtünk, hogy a bankettre mi még egy ajándékot sem készítettünk Zsoltnak. Ismétlem készítettünk, mert neki nem kellett sohasem vett ajándék. Sok kommentár jöhet most és hibáztatások, de nem ez a célom. Így jött össze és szégyenletre méltó.

Elballagott már a vén diák…Nagy ceremónia. Hagyományos zászló alatt, ünnepi ruhában, ünnepi beszédek, oklevelek, Gaudeaumus meg a hozzátartozók.

Az utolsó oszi óra…. 21 lángoló gyertya egy körben. A háttérben Somos el barco. Behúzott függönyök, egy pohár meleg tea mindenki kezében. Újra összekötjük a fonalat. Négy év alatt volt aki elveszítette, volt aki megtartotta, volt aki megfeledkezett róla. Már nem akkora a háló, de újra fölvágjuk… Ott áll a darab fehér cérna a pénztárcámban. Azóta is őrzöm. Hosszú út állt előttünk. Nem mindenki vészelte át. Nehézségekkel, örömmel, bánattal, csalódással, fecskével, bringával ….. Két szót mond mindenkiről. Benned Gási az arhaikus falusi képet látom élni. Mennyire arhaikus? Talán átéltem és nekem valami termesztésnek tűnt… Emlékek, ölelések, könnyek és valami miatt nem tudtam sírni. Volt aki zokogott, volt aki hallgatott. Az útnak nincs itt vége. Csak újabb fejezet kezdődik életünkben. ÉS ha mindez itt lejár, akkor azt mondhatjuk, hogy tökéletes négy évben volt részünk. De mindez nem így járt le.

Az osztály ajándéka hiányzott. Pár nappal az érettségi előtt pedig a szétesés fenyegetett mindent. Nehéz erről írni, mert én voltam a botrány egyik főszereplője. Kenhetnénk a hibát mindenkire, de 15 új lejért kezdtek a felszínre törni olyan események, emberek akikről nem tudott mindenki. Nem tudom ha valaki el tudja képzelni, hogy milyen érzés egy ilyen oszióra után valakinek a szülőjével és egyik példaképeddel szinte sátoros cigányokhoz illő szavakat váltani. Sok minden megtörtént aznap. Az indulatok törtek a felszínre és éreztem, hogy társaim is cserben hagytak. Napokig tengődtem az utcákon, nem szólván senkinek semmiről. Megalázkodtam. A bocsánatkérést kerestem. Eljött az érettségi és mindez úgy tűnt, hogy lejárt. Sikeres érettségi, senki sem bukott meg… Elutaztam falúra, talán, hogy magamra találjak…Visszajövet olvasom a levelezőlistámat… Birdyt kiközösítették az osztályból. Sikkasztás meg egyéb történetek sora amiről sokan nem tudtunk a négy év alatt. Elcsüggedtem. Kezdett tönkre menni mindaz amiben páran hittünk. Ugyanakkor düh fogott el, hogy minderről sokan tudtak és páran meg nem. Az intrikák csak tovább mélyültek minden felülről és ezekbe már nem bújok bele. Jobb ha szépen elfelejtjük őket és nem is ez a célom ebben az írásban. Lehet majd valamikor valaki egy-egy szenzációs fejezetet fog írni mindezekről egy későbbi memoárban, de az események még túl frissek, ahhoz, hogy felelevenítsem őket. ÉS érdekes módon senkire sem haragszom.

A fejezet kezdetén levő rövid levelet újból átolvasom. Osztályról már nem lehet beszélni. Lehet barátokról. Számos barátság fölbomlott az elkövetkező két évben, de ezekről majd talán egyszer azok az emberek fognak beszélni. Néha még összegyűlünk egy páran. Húsvétkor megöntözzük egymást és egy jót szórakozunk. Egy sör mellett újból felelevenítjük emlékeinket. Ilyen az élet. Mi is felnőttük és remélem minél többen megmaradtunk barátoknak.

Talán ezt a fejezetet Zsolt útravalójával zárnám, mert ez mindenkinek szól, nemcsak nekünk.

Útravaló

Úgy éreztem, ezzel még tartozom. Szavakban, el nem szálló gondolatokban megfogalmazni azt, amit veletek való négy évemről megéltem.

Kölyökként, és tapasztalat nélkül, sorszerűen találtam rátok. Nekem adtak titeket. Milyen nagy súlya volt ennek a tettnek!

Tudom, hogy komolyan vettem a feladatomat. Ma már azt is tudom, hogy nekünk találkoznunk kellett. Az ismeretlenből szőttünk együtt erős barátságot és számtalan közös emléket. Igen, felépítettük Galurszágot. Van egy különbejáratú világunk.

Emlékszem, egyszer citromot kellett ennetek egy osziórán. Tudatos játék volt, jelzés arra, hogy nem lesz minden édes és kívánatos az életben. Együtt mégis legyőztünk sok akadályt. A szemeim előtt alakultatok, formálódtatok, csiszolódtatok.

Kitörölhetetlenül megmarad az Úz völgyi tó hajnala, a tekintetetek, valahányszor beléptem az osztályba, a közös terveink és a hangotok. Megmarad a tévedéseink sora is, az érzés, hogy a világunk soha nem lesz tökéletes, de belenyugodtam: ez így van jól…

Mi marad meg hát lányok és fiúk?

Félek. Felelősnek érzem magam értetek. Most jobban, mint bármikor a négy év alatt. Mire sikerült megtanítanom titeket, mi az, amit elvisztek magatokkal??? Hisz minden csak most kezdődik igazából!

Íme, leírom most az útravalóm, mindenem, amit adni akartam, megmutattam és szívem szerint akartam, hogy a tiétek legyen, és azoké akiket szerettek. Galurszág hitvallása, tízparancsolata is lehetne:

1. Hinni abban, hogy mindent el lehet érni, ha az utolsó erőnkkel is harcolunk érte. Nem feladni félúton, nem tétlenül és közömbösen legyinteni vagy várni. Minden követ megmozgatni azért, hogy valóra váljon tervünk.

2. Megtalálni azt, amiben jók és tehetségesek vagyunk, és adottságainkat felhasználni életünk során. Megtalálni a saját hangunkat.

3. Egészséges tudásszomj és tudásvágy, a világról és dolgairól egy átfogó, összefüggő ismeret megszerzése, amelyben helye lehet egy szép versnek, egy-két elméleti kérdésnek, vagy akár politikai állásfoglalásnak is.

4. Edzett és kipróbált életmód, amely nem tűr meg nyafogást és kényeskedést.

5. Humor, amely nélkül gépies és sivár marad a naponkénti menetelésünk.

6. Megtalálni közvetlen közelünkbe tartozó társainkat, barátainkat, párunkat. Mivel ez a szövetség köt, az már biztos, hogy egymásért felelősek vagyunk. Tudnunk kell mindarról, ami történik velünk a jövőben, és függetlenül attól, hogy mi hogyan alakul, és mennyire távol szakadunk egymástól, segítenünk kell egymást!

7. Annak a nyugtató érzésnek a ténye, hogy naponta bátran szembenézhetünk önmagunkkal a tükörben.

8. Tudjuk már milyen keserű érzés amikor szembefordulunk emberekkel, összeveszünk, vagy haragot érzünk irányukba. Keressük a megbocsátás lehetőségeit., és mindig higyjünk újabb esélyekben. Ez akkor is érvényes, ha bennünket bántanak, amely valószínűbb is.

9. Felfedezni a világot, a természet varázsát, megcsodálni a hajnalokat és a naplementéket.

1O. És az, akiről még egy szót sem szóltam:Isten. Őt felfedezni újabb és újabb erőt adó forrásként. Ha minden széthull ez marad egyedüli megtartó biztonságnak.

Ki tartja majd be, mint belső akaratot?…

Üdv,

Zsolt

One response to “XVIII FEJEZET

  1. ez enegem is elgondolkoztattot,eskuszom a sajat eletemet lattom es az osztalyom akikel a napokban epp veszekedtunk minta ciganyok, hogy lehet vki elete epp ilyen hasonlatos a z enyemhez ?Nem ertem,komolyan,lehet unnod de en elvezem olvasni elgondolkozat ugyanakkor fel is dob,jobb mint egy jokai vagy orkeny konyv:p.Puszika es ha unnod a kommenteket szolj

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s