XVII FEJEZET

 

Pusztuló kövek nyomdokában…
 

…. Ezzel a zászlóval és ezzel a címmel haladt a csapat  az elkövetkező évek túráin. Amerika után újabb kaland várt ránk. Felfedezni a dél-erdélyi szórványvidékeket, megmászni a Parang hegységet, megcsodálni a Szászföld egy részét és a Mócvilág mohás háztetőit. Nagy sikert aratott az első túra és a második már szinte természetesnek tűnt. Nem tudtuk volna a nyarat elképzelni nélküle. Zárt társaság maradtunk és egy szponzor gyereke meg pár amerikain kívül nem engedtünk másokat közénk hatolni. Az előbbi évben zokogó gyermek, már büszkén ült a biciklijén és már mindkét szülője ott volt a nagy induláskor. Ekkor csatlakozott hozzánk Réka, a földi tanárnő… Aki igazán érzi a túra szellemét, annak egy drog, szenvedély, őrület és nem tud tőle megszakadni.

Sok minden változott már. Nem az ismeretlenbe vágtunk, hiszen már egy élményekkel teli batyut vittünk a hátunkon. Két kocsi, Hyundai meg Corvette. A papúk Dácia szelleme azonban tovább élt. Voltak már amerikai szponzorok, megvolt a saját bringám és hálózsákom, a több pihenő nap.

Így indultunk el Torda fele, majd miután a tüdeinket köptük ki, hiszen a Felek dombjai túl nagy erőfeszítésnek bizonyultak, már a széllel a hátunk mögött haladtunk át Torda központján. Irány Nagyenyed. Betlen Gábor kicsit lerobbant és itt-ott omladozó kollégiuma nyújtott estére szállást. Következő nap már a Dévai vár kellett ránk nézzen. Egy nehéz és ugyanakkor könnyű nap. Hosszú a táv, jó aszfalt, kevés emelkedő és sajnos két sávos út Románia egyik legforgalmasabb vidékén. A libasor kötelező, az öt méter távolság is betartva. A melletted elszáguldó teherautók meg nemegyszer próbára tették idegeidet és bringázó tehetségedet.

És egy ilyen förtelmes nap vége fele, amikor a Nap már csak egy két ujját mutogatta a Dévai vár mögül, mi is fölbukkantunk a város utcáin. Az előre elrendezett szállásunkat egy holland csapat foglalta el. ..35 ember, akik közül 30 kamasz. Este tíz óra és állunk egy idegen város központjában szállás nélkül. ÉS ki nyújt egy segítő kezet. A Ferences rendi barátok. Sokszor jobb lenne az előítéleteket hátra hagyni. Az ők alig tizenöt ágyas vendégháza nyújtotta nekünk az aznapi fedelet. De kit is érdekelt a rekkentő hőség és a szűk hely, addig amíg fedél alatt aludtunk és egy zuhanyzó is került….

A már közismertté vált macskás jelenet, akinek főhőse épp Kászti.,, Vidám a hangulat. Kártyázunk, egyesek henyélünk, mások hátán tapicskál egy-egy lány és Le Ann amerikai szpeo-geo-kráteo-és tudomisénmilyen lógus épp az ágyát veti. Készül lefeküdni, amikor hirtelen egy borzasztó látványban van része. Miaaaúúúúú….egy macska, egy kéz, egy ablak és slussz… Nincs több macska. Mi is történt? Hát két szerencsétlen, ártatlan macska épp felfele szaladgált a lépcsőkön és velünk játszódtak. Nyávogtak, a lányok dédelgették, egy pár fiú viccelődött és viccek közepette Marci elszólta magát, hogy nem hiszi hogy Kászti kidobná a szegény bundást az emeletről. Nem kellett kétszer mondani és máris szabad eső lett a macskából. Nos mi a gond az egészben? Hát, hogy meglátta az amcsi nagyi. Ezért valószínűleg nem épp a halálos injekció, vagy az elektromos szék jár de az R.S.P.C.A. biztos megbüntet.

Sírva szaladt a nagyi a lépcsőkön lefele, hogy milyen borzalmas látványban volt része. Zsolt haragos tekintettel rohant fel és máris tudomására hozta a bűnbaknak, hogy másnap pakoljon és menjen haza. Szüleit felhívta, a vonatjegyet lefoglalta és Kászti össze is pakolt. Közben a kis szőrgombóc is megkerült a kert tövében. Félénken kuksolt a szőlőfák alatt. A macska mégis négy lábra esik.

A következő nap eléggé halkan haladt a csapat, hiszen tudtuk, hogy Kásztitól aznap kell megváljunk. Kalánfürdő. Lerobbant kis üdülőtelep, de fő, hogy van egy védett udvar, egy úszómedence és pihenőnap. Eljött az este. Szürküledett. Aznap hatoltunk a hátszegi medencébe és az egyre jobban pirosló korkodus szilvák díszítették az útszélét. Egy amcsi által még nem látott jelenség. Persze senki sem szólt Le Annek, hogy a túl sok korkodus a belügyminisztériummal hadba keveredik…Tehát amint mondtam. Szürküledik. Nem messze fekvő úszómedencébe ugráló suhancok hangja, balra az akkor készülő vacsora és itt-ott egy-egy izolíron pár horkolás. És amint sátram fele haladok egy iszonyatos látvány. Szegény ártatlan gyermeki lelkemnek életvégig tartó trauma. J. Egy fehér hatalmas nagyi fenék a szürküledő láthatáron, amint dolgát végzi. Gusztustalan kicsit és sokan megkérdenék, hogy mi ütött belém, hogy ilyesmiről írok de a humor nem árt. Elsápadva mentem a  sátram fele, bocsánatot kérve Le Annetől. No problem son. I just had a problem with my stomac. Hát nem ott ért véget az egész. Sátramba bújtam és nem dugtam ki a fejem egy félóráig… Kibújok és a nagyi már sehol. A Hyundai úgyszintén és Zsolt hangját sem hallani. Megbetegedett a mama és sürgősen kórházba kellett szállítani. S akkor mit csinál a tábor? Hát valószínűleg a fele leissza magát. És azt is tette. Szerencsére amikor Zsolt visszajött, csak a sörösüvegeket kellett lássa és nem kellett szemtől szembe beszélnie az emberekkel.

Na de csoda történt. Biztos Kászti sokat imádkozott aznap. Charlie bácsi a Corvettel a legközelebbi vonatállomásig kellett szállítsa. Ugyanis a szavát betartotta az oszi. Elköszöntünk Kásztitól, további kellemes nyarat kívántunk és elindultak. Isteni közbeszólás, vagy balszerencse, vagy jobbszerencse, de a kocsi elromlott és Kászti elveszítette a vonatot. Hogyne adjunk neki még egy esélyt, hiszen a macska élt, a vonatot meg lekéste.

Másnap pihenő nap. Lubickolás, henyélés, frizbi, este egy huncut kis petrozsényi lány. Na és hatalmas ordibálások. Eresszetek el – üvöltötte torka szakadtából Traki. Aznap aki nem akart úszni, hát a vízbe hajították. Zsombival, mint elismert olimpiai úszóbajnokok, szépen a bringákra ültünk és már tervezgettük, hogy bemegyünk Hátszegig, csak ne dobjanak be. Nos Traki hál’ Istennek már akkor is egy jól megtermett egyén volt. ÉS talán hatan kellett lefogják. Így hurcolták, cibálták, néha bele-bele sóztak a szegény áldozatba. A fél strand nézte a jelenetet. Rajta a ruhája, a cipője. Egy. Kettő  és a harmadikra Traki már hatalmasat zuhant a medencébe.

Reggel szedelőzködünk hisz aznap a Hátszegi medence állt előttünk. Híre se, pora se már magyarnak errefelé. Itt-ott egy elhagyatott kúria, Nopcsa báró leomlott kastélya és a nagyi előadása a Puii dinoszaurusz tojásokról. Elég híres dinó kövület lelő központ ez a medence, amit mi nem igazán tudtunk. Haladtunk Petrozsény fele. Előttünk a sík medence, jobb felünkön a Retyezát fala választott el Havasalföldtől. Falvak, kedves emberek akik almával kiszolgáltak. Azonban nem csak laza bringázás egy túra. Egyszer csak a Merisori hágó pottyant elénk és itt gratulálni kell Rékának, az egyedüli nő személynek, aki megbirkózott az emelkedővel.

Izmaid szakadnak. A verejték csordul homlokodon. Kezeiddel mereven markolod a kormányt és fél percente érzed, amint a tejsav forró áradata elönti izmaidat. De egyedi érzés küzdeni, nem feladni, túltenni kicsit magadon. ÉS a legnagyobb ajándék az emelkedőt követő ereszkedő. Így értünk be Petrozsény hegyekkel körülvett főterére. Itt vált el tőlünk Charlie bácsi fia, Carson aki útját már a tengerpart fele folytatta. Ugyanakkor pár évre rá tudtam meg, hogy mekkora fejetlenséget tettem. Zsolt megkért ha nem-e szerzek valakinek valami gyógyszert és erre mit feleltem? Hát szerezzen magának. Sokszor viselkedtem fejetlenül és ennek levét meg is ittam és pár évre rá, miközben Firtosváralja fele haladtunk bortól megpirosodott orral, egy utánfutóban, hallottam tőle, hogy neki kellett a gyógyszer. Elgondolkoztatnak sokszor tetteim és nem mindenre vagyok büszke. Megkaptam mindig a kellő kritikát és az ember el kell fogadja, mert nem csak ő létezik ezen a földön.

…Csak negyven km-t terveztünk a következő napra. Mért?  Hát mert emelkedő volt a Vidra tó fele, majdnem a felhők fölé a Parang hegységbe. Lenyűgöző látvány és felejthetetlen élmény, amikor a tetőről visszatekintettem a kacskaringós völgybe. A nap már lemenőben volt. Tested minden izma ordítani akar, hiszen megtetted. Távol mindentől. Fent egy erdei út végén. Ketten Zsombival tapostuk a pedált. Kászti már rég elhagyott minket. Mire a táborba beértünk, ő már rég aludt. A lányok kocsival, a srácok többi része pedig hátul ettek egy jó pár üveg zakuszkát.

Mindig emberekkel találkozol, bármerre is mennél és így adódott, hogy egy itteni pásztor is utunkba esett. Egyik lábára sánta, apró termetű és fején egy fekete juhászkalap. Ő vitte az aznapi eledelt. Minden nap, több éven keresztül, sántán mászta meg a hegyet. Hol mi hagytuk el őt, hol ő hagyott el minket amikor a szamóca bokrokban legeltünk. Mennyire más élete volt ennek az embernek mint nekünk. ÉS ugyanakkor a mosoly az arcán, hogy valakik a hegyekben rá számítanak az aznapi eledelért.

Újabb pihenő nap a Vidrató partjain. Ki tudja elfelejteni Laci bácsit, amint a fejsze fokával potyolta a húst egy kövön, vagy amint Zsolt egy vasfűrésszel vágta a borjúlábat. Három tűzhely, fa bőségesen hiszen pöttöm pénzért az ottani erdészek egy kocsi fával ajándékoztak meg. Délután épp az aznap főtt levessel és sült húsokkal delegtáltuk hasunkat amikor egy alacsony, erős izomzatú, pár napja borotválatlan bringás vetődött közénk. Biciklijéről lógtak a csomagok, edények, hálózsákja és a sátra. Ki tudja valójában elmagyarázni, hogy egy ilyen ember mit lát ebben az életben. Második kalandja  a világ körül. Első útja Alaszkától Patagóniáig, három éven keresztül egy kerékpáron. Második útja hazájából, Belgiumtól a Kínai Nagy falig. Elgondolkozol és valójában kicsinynek érzed magad egy ilyen ember mellett. Este a tábortűz körül beszélt utazásairól. Egyedül egy kerékpáron a világot bejárni. Emlékek ezrei, könyveket betöltendő oldalak százai és mind egy emberben. Szerény, őszinte és megbékélt.

Hallgattuk némán, amint beszélt mindenről, az életről, a küzdelemről, a megértésről, az erőfeszítésről, az emberszeretetről. Ember volt, egy igazi ember aki más emberek kegyelméből élt sokszor. Egy modern Assisi Szent Ferenc, vagy egy kalandozó Kolumbusz. Amerikai tűzoltók, alaszkai eszkimók, dél-amerikai indiánok nyújtottak neki egy segítőkezet. Nem lehet szavakban elmondani azt az érzést, amikor egy ilyen embernek hallod életét. ÉS a sors úgy hozta össze, hogy két évre e találkozás után Charlie bácsi egy amerikai prérin ugyancsak ezzel az emberrel futott össze. Azóta bringán volt és nem állt meg a Kínai Nagy falnál, hanem átugrotta az óceánt és New Yorkban végezte útját. Egy ilyen ember vissza tud még ülni egy irodába? Vissza tud e még a társadalomba illeszkedni? És mit tud majd gyermekének elmondani mindabból amit átélt?….Neved már elfelejtettem vándor, de folytasd utad.

A kerekek tovább gurultak az utakon. Valcea megye határát értük el és újabb esemény. A brezoi cigányok nem kedvelvén bringázó voltunkat, egy autó utánfutójából dobigáltak. Nekünk nem tűnt valami szokatlannak, hisz nem mindenki örvendett nekünk, de szegény Margo (Charlie bácsi lánya) azonban még nem látott efféle rút magatartást. Szemébe dobták az utánfutóban levő port és pelyvát. Ha ez velünk történik, mi valószínűleg hallgatunk és elfelejtjük.  De nem velünk történt. Egy amerikai állampolgárral. Nos Frájérika Dzsiámántán megyei főrendőrparancsnok annyit kellett halljon, hogy egy amerikai állampolgárnak sérülése esett, máris egész katonai alakulattal indultak a putrik fele. Mi az Olt szűk völgyében kerestünk kényszerszállást. Reggelre egy megszeppent és minden szentre hivatkozó cigány állott előttünk. A föld fenekéből is kikerítették. Egy rendőrkocsival hozták Margo elé, hogy bocsánatot kérjen. Szegény valószínűleg még jobban megijedt, amikor Margo kétméteres termetével találkozott. Egy éjjelen keresztül keresték a szerencsétlent, minden putrit földúltak és valahol az erdőkben találtak rá.

Innen már Szeben és a valamikori Szászföld egyik legszebb városa. ÉS ki tudja elfelejteni a nagycsűri falusi rendőrt, akit nem érdekelt semmi féle rendőrparancsnok. Amikor a két-három légkör azt mondta belőle, hogy félre kell húzzunk, hát akkor félre kell húzzunk és csak szépen libasorban, hiszen hatalmas forgalommal kellett megküzdjünk Nagycsűr forgalmas főutcáján (két tehén, egy szekér és egy részeg rendőr)

Vízakna. Újabb pihenőnap, sóstó, miccs, manele, egy rakás nyaraló és újabb történetek. Először is a falu még álldogáló templomját akartuk megkeresni. Fallal körülvett református templom, ahova mi bepottyantunk és miután Zsolt átmászta a kerítést rájött, hogy van ajtó is J Épp holland vendégek. Egy jól felhizlalt, bajuszos vidéki pap és tanítónő felesége. Elnézést…angoltanárnő. Rendkívül izgalmas előadást tartottak a szegény nyugati szőke kamaszoknak (mi jobban estünk ki unalmunkban a padból, mint ők) amikor hirtelen mindenki elmosolyodik. Ugyanis vidéki tiszteletesünk magyarul beszélt a templomról és a vidék történelméről, miközben a felesége fordította (nem tudom milyen nyelven, de angolnak tűnt). ÉS tudja mindenki, hogy a református templom tornyát egy kakas ékesíti. Nos ezt az újdonságot a pap el is mondta a vendégeknek, de amikor ezt a felesége angolra fordította, akkor jó páran hátraestünk és a padba bújtunk, mert nem tudtuk a kacajt visszafojtani. Ugyanis egy angol nyelvet beszélő lehet megértene minket. There is a big cock on the top of the church mondta a tanárnő. Egyes szavainak nagyon is más konotációja van. Persze ezt arrafele nem tanították angol órán.

Nos még két történet elférne. Ha már szabadnap, fürdés, evés, akkor már az oszi elnézte egy kicsit itt-ott az ivást is. És amint Géza lubickolt a sóstóban, Cöke épp az alsóneműjét lopta el. Semmi gond, ha nem épp egy szórakozó kis diszkó nem terült volna el a sóstó előtt. Mit volt mit tenni. Mit nem. Ott állt a kétméteres kamasz fehér seggével és intimebb részeit takarva jó pár ember láttára a diszkó előtt. Nos mindez nem itt jár le. Aznap este Zsolttal és Charlie bácsival megettük a maradék húst és a megpenészedett húsos bögrét pedig arrább tettük, hogy nehogy valaki belenyúljon. Nehogy valaki belenyúljon !! Persze ha a valakinek épp két légkörnyi alkohol gőz van a fejében, akkor valószínűleg az előbb kétszer is megismételt figyelmeztetésnek már nem volt semmi hatása. Körülbelül így ette meg Géza Lacikával a penészes húst és még milyen büszkék voltak reggel, hogy megették a maradék húst. Sajnos elsárgultak, amikor meglátták, hogy ujjas penész virított csodálatos zöld színnel az  esti eledelen.

 

A csapat halad tovább és a vízaknai meg tövisi dombok nyújtották egyik legkínosabb napunkat. Pókafalvát elhagytuk és Klein urat is, az utolsó félig szász meg félig magyar falubelit. Az Árpádkori templom romokban a vásárhelyi események óta. Kitakarítottuk, a cserjéket kivágtuk, a több száz éves tumbák feliratait leolvastuk majd visszatakartuk. Pusztuló kövek. Sajnos nemegyszer kellett találkozzunk egy valamikor itt élő nép romjaival. Ritka már errefele a magyar szó. Írtó ritka. A pókafalvi dombok után pedig homokvihar kísért a tövisi főútig. Szemből fújt a szél. A homok szemeinket hasogatta és torkunkat szárította. Kopár dombok, kihalt falvak, ahol még egy-egy öregasszony mesélt a valamikor még azelőtt tíz évvel arrafele járó unokájáról. Elfelejtett emberek, tájak, utak. Egy más és már kihalt világ. Így küzdöttünk a lehangoló tájjal, az emelkedőkkel, a göröngyös ereszkedőkkel és a porviharokkal.

De nem volt idő pihenni. A főútra kiérve kellett határozzunk. A lányok előre mennek a kocsikkal és fölhúzzák a sátrakat, a fiúk meg éjjel fogunk betörni a Mócvilág hegyoldalaiba. ÉS így tettük. Újabb kaland…. Éjjel, elhagyatott és göröngyös utakon. Fekete hegyek leselkedtek a hátunk mögött. Bagoly huhogása meresztette a szőrt a hátadon. A patak lopakozó habjainak zaja árasztotta el a levegőt. Haladtunk a tábor fele. Fölhúzott sátrak, készülő étel és felvágott fa. Nagy köszönet a lányoknak mindezért…Haladtunk a Mócvilág belsejébe. Lenyűgöző táj. A zöld hegyoldalakon egy-egy mohás fedelű fakunyhó tekintett ránk. Mesebeli táj, ahol számíthatsz arra, hogy valaki megkínál egy pohár pálinkával.

Aznap este már Verespatakon kellett szállást keressünk. Lehangoló az arrafele vezető út. Jókai óta nem sokat változott a Felső Aranyos mentén elterülő bányavidék. Ellenszenves szemmel követtek és az abrudbányai romos templom már csak híresztelte, hogy valamikor még magyar szó is elhangzott benne. Nem mindennapi érzések és indulatok fognak el, amikor tudod, hogy egy halálra ítélt falu fele haladsz. Verespatak…Azóta számos megmentő kampány, politikai botrányok de a munkálatok nem álltak le. Egy halálra ítélt vidék, falu és táj. Lenyűgöző hegyvidék közepén fekszik ez a kis falu, ahol még három magyar templom áll. A hívek már kettőt teljesen elhagytak. Százéves bányászházak a céhek jelvényeivel. Rajtuk egy sárga tábla. Gold Corporation. Ezt is már megvették és eggyé teszik a földdel…. Egy aranybánya, egy ciántó. Ez lesz ennek a vidéknek a sorsa. A gazdasági oldala túl erős. Ki akarja becsukni Európa legnagyobb arany és ezüst lelő helyét? Melyik kormány tenné ezt meg? Három templomért, tucatnyi házért és emberért, egy érintetlen tájért és a temetőkért. A temetőkért, ahol valaki örök nyugvóhelyére akart találni.

Egy kedves asszony adott nekünk szálláslehetőséget az elhagyatott katolikus papilakon. Töltöttkáposzta volt a meglepetés. Tim-zum szülei vártak minket száz töltött káposztával. Ugyanakkor Charlie bácsitól és Margotól is el kellett búcsúzzunk, hiszen tovább folytatták erdélyi körútjukat. You have tried kicsi pálinka / Gulyás with sör and vinetta énekelte a női, kicsit berekedt kórusunk. Egy pár kézzel megírt oklevél, ölelkezések, könnyek és ők is elmentek.

Az utolsó este már a szolcsvai barlang kapujánál ért utol. Mindenfele emberekkel találkozunk és így adódott, hogy egy ottani görög katolikus pap mutatta az utat a barlang fele és nagylelkűen magyarázta a vidék földrajzát. Több gyülekezet volt az ő kezében és így ingázott minden hétvégén, hogy egy tucatnyi embernek istentiszteletet tartson.

Másnap az újabb kaland a barlang belsejébe. Az árvíz elsodorta a valamikori függőhidat, ezért sok helyen derékig érő vízben haladtunk a föld mélyébe. Hatalmas kövek, bizarr képződmények, csobogó víz és egy jó pár betojt túrázó, hiszen sokunknak egy szokatlan táj volt. (Na meg persze bármikor kitörhettük volna a nyakunkat, vagy itt ott megfulladhattunk volna  :P). De ez kaland. Ehhez hobortos emberek kellenek. ÉS mi azok voltunk. Valószínűleg a harmincéves business man már nem kalandozik a föld mélyébe, de mi még kamasz túrázok voltunk. ….Az estéli tábortűz, az oklevelek, az ének. Egy mély és halk ének, a hegyek között egy elfelejtett vidéken.

Másnap utunk már Kolozsvár fele tartott. Őrjöngő szülők, riporterek (azért nem olyan sok) és újabb kaland eltarisnyált élményei.

Kolozsvár 2007 augusztus 20

A tizenegyedik osztály már nem hozta magával a várva várt bicatúrát. A második félévben többször megromlott az osztály viszonya az oszival és, ha jól emlékszem Amerikába utazott azon nyáron, vagy egyéb gondok miatt már nem terveztünk túrát. A túra szelleme azonban csak nem múlik el és élt bennünk, élt az iskolában. Kapuinkat megnyitottuk végre…

Ballagás után újabb túra következett Észak Erdély fele. A lecsökkent osztály és a már sokakban eltűnt túra vágy miatt és talán a többi kollégista lelkesedése hallatára megnyitottuk a túra kapuit. Pályázatot hirdettünk ki, azonban az eredeti jelentkezők száma rohamosan csökkent a szponzorszerzés kötelességének hallatára. Egy év végi történet miatt, amely a következő fejezet tárgyát is képezni fogja, Zsolt tőlem nem fogadott el szponzor pénzt ezért másokon keresztül jutattam a pénzt a kellő helyre. Rosszul esett, főleg miután egy két mást még megtudtam, de túl tettem már réges-régen rajta.

Új emberek. Ismét harminc feletti létszám és a régiek közül már csak ha tizenketten felültünk még a bringákra. Látszott a többiek szemében, hogy ez nekik már egy legenda, egy olyas valami amiről csak hallottak amikor az iskola kapuit először átlépték. Ezt meg kell osztani, tovább kell adni. Nem mindenkit ragad meg, de ha húsz emberből öt is követni fogja a lánc és pedál útját, akkor megérte a fáradtságot.

Mi voltunk most már a veteránok, akiktől tanácsokat lehetett kérni. Jó volt náladnál fiatalabbak szemében látni az izgalmat, sokszor az aggodalmat, a feladás és a továbbhajtás vágyát.

…..Gurulnak a kerekek Kolozsvár főterén. Harminc bringázó. A város forgalma leállítva. Rendőr kocsi kísér. Walky Talky, három autó, kocsi trailer, mindenkin kötelező sisak és kesztyű. Ez már egyre profibb. Így haladtunk Dés majd Beszterce fele.

Egyre jobban szerveztünk meg mindent. Három csapatra osztottuk a bringázókat. Elől a lányok, hogy ne előzzük őket, középen az új fiúk és a veteránok lazán hajtottunk valahol hátul. Megálltunk, ettünk egy-egy almát, ittunk egy-egy üdítőt, elbeszélgettük Feri ezer mesterünkkel. Mi igazán nem siettünk. JA és persze egy történet is elférne. Az utat Szamosújvár fele hevesen javították már két éve. Az eredménye?! Borzalmas forgalom, ideges sofőrök, két alig járható útsáv és az út mindkét szélén hatalmas méteres gödrök és ez nem túlzás. Na és akkor amint a nagy csapat halad előre az a remek ötlete támad valakinek, hogy a zsalonok és gödör közötti arasznyi sávon haladjunk. Logikus következménye, hogy szempillantás alatt Feri bringája amin ültem (mert az enyém szegény kipurcant) a gödörben én meg valahol az úton kiterülve, jó pár zsalonnal alattam. Hát megtörténik. Fő, hogy nyakamat nem törtem ki (habár a szürkeállomány valószínűleg károsodásokat szenvedett).

Esteledett amikor Beszterce fele haladtunk. Nem jut eszembe pontosan a helység neve ahol megszálltunk, de egy apró sóstó volt egy dombon, ahol nem vettük észre, hogy döglött kis micsodák is úszkáltak mellettünk na meg gorilla nagyságú szúnyogok kóstolták városi vérünket. Új emberek is csatlakoztak a felnőttekhez. Radu, az érettségiztető elnök, a suli orvosnő és persze csak CD-n a Seven együttes.

Másnap már Beszterce főterének forgalmát terrorizáltuk. Na és újabb eset jut eszembe a Beszterce fele vezető útról. Aznap is három ember vezette a túrát. Egy ember elől, egy középen és egy hátul és talki walkin vagy legyen walki talkin keresztül kommunikáltunk. Az orvosnő is csatlakozott a csapathoz. Na és újabb tapintatlan mozdulat a részemről. A kánikula tombolt a vidéken és az aszfalt a délibábbal összemosódva kápráztatta szemeinket. Forgalmas országút, ahol a csapat nem szabad szétszakadjon. Persze szétszakadtunk. Gási merre vagytok, mert nem látunk? Mért nem jösztök már? – hallom az első kocsiból a Zsolt hangját. Előttem az orvosnő, aki sajnos nem bírta a strapát. Hát az orvosnő nem bírja annyira és kicsit lemaradtunk itt hátul. – üzenem vissza. Na ki tudta, hogy az orvosnő férje épp magyar, gyerekei magyar iskolában és ő érti a nyelvet. Megállunk a város első házainál. Egy kút nyújtotta az olyannyira fontos vizet, amikor egyszer csak az oszi hangját hallom, hogy megint mit tettem mert megsértettem az orvosnőt. Először álltam bambán és nem értettem miről van szó, na de eszembe jutatták. Ez van, az ember kell ügyeljen sokszor, mert mindenki más és máshogy érez, máshogy gondolkodik. De azért sokszor jó lenne, ha az emberek nem vennének mindent annyira komolyan😛

Beszterce erdői kezdték utunkat kísérni. A Nagy Szamos egyre szűkült, amint egyre közelítettük forrását. Körös-körül erdők, kaszálok és tevékre emlékeztető besztercei szénaboglyák. Tipikus túra. Szokás szerint elesteledtünk és a szállás még sehol. A folyó partján kezdtünk kellő sátorhelyet keresni, csak sajnos nem találtunk. Előttünk a folyó és a túlsó parton egy legelő. Ideális hely. Bemerészkedtünk az áramló habok közé. Itt-ott derékig ért már a víz. A fiúk láncot álltunk és így jutattuk át a hölgyeket és a csomagokat a folyó másik partjára. A bringák és az autók kicsit nehezek lettek volna. Nos Zsolt is jó szokás szerint elindult egy települést keresni, ahol valami városi élelemre is találjon. Egy gond volt azonban. Arrafele nemrég esett és utak sem igazán léteztek…. Már rég besötétedett, amikor az utolsó adag szalmakrumpli sült. Csend…Alattunk a Szamos habjai csobognak. Páran lemegyünk és megfürdünk. ..Csend… Már az utolsó szalmakrumpli közeledik számhoz, amikor megszólal az egyik adó-vevő. Gond van. Beragadtam. Fiúk gyertek segíteni! – hallottuk Zsolt eléggé nyugodt hangját…Felpattantunk. Lámpákat a kezünkbe. Valahol a mező közepén a piros Audi minden kerekével hadakózott a sáros gödörrel de sehogy sem tudott kimászni. Az estéli torna. Kitéptük a kerítéseket tartó sasfákat, többen megfogtuk és előre hátra. Több mint egy félóra kellett amíg végre a ZZZaudi a tábor fele haladt. Hasra vágódtunk majd felkeltünk felkeltünk. A sár felpriccolt. Igazi disznók lettünk. Szerencse, hogy megfürödtünk azelőtt a Szamosban. Újabb ok adódott, hogy lubickoljunk éjjel.  Másnap reggel a folyó megáradt és már veszélyes lett volna gyalog áthaladni. De hát az ember föltalálja magát és két sörért a nem messze dolgozó munkások egy markoló géppel szállítottak át csomagjainkkal együtt a túlsó partra.

A völgy egyre szűkült, amint mi a Szamos forrása fele haladtunk, azon, ahol az olyannyira ismert Ion regény főhősei valamikor éltek. Egyszerű regény de nem is annyira. Sok érettségizőnek megette az éjjeleit. A Radnai havasok vonulata őrzött Északról. A bükkerdőket a fenyvesek váltották fel és az egy nappal előbbi sodró sebes folyó már csak egy cérnaszálnyi patakként törte meg az erdei földet. A Rotunda hágó aljában sátoroztunk egy ember keze által még kevésbé érintett helyen. A gulyás sistergett, az emberek pihentek. Egy kedves részeg erdész vágta fel a fánkat. ,,Husqvarna uraim…hiiikkkk…ennél jobb druzsba nincs”. Áldomásra már nem volt szükség, hiszen a kocsija rugóit a sörösládák és nem a fák terhelték. Még léteznek ilyen vidékek, ahova a törvény keze nem jut el, ahol a rendőr is sok mindent elnéz, ha egyáltalán létezik és ahol az ukrán cigi átröpül a határon.

A Rotunda hágó egy kisebb Úz-völgyének bizonyult. Az út természetesen le volt zárva. De nem jön senki sem, hogy ellenőrizzen egy csapat bringázót. Mennyi hely ebben az országban, amiről nem hallani a beton falak között. Küszködtünk a több mint ezer méteres hágóval hiszen aznap már Szúcsáva megye nyugati határát érintettük. Vizünk elfogyott, a szamócák nyújtottak édes ínyencséget számunkra. S ha már vizünk elfogyott, a patakok és csermelyek pótolták szomjunkat. Azonban ennek megittuk a levét másnap.

Egy hosszú és göröngyös ereszkedő vezetett az Aranyos Beszterce partjaira. Pár üveg pálinka, a zöld szirénázó kocsitól és foszforeszkáló mellénytől kicsit megijedt erdőpásztor és a miénk volt egy estére a védett erdei terület. A folyó túlsó partján egy gyülekező cigánysereg figyelte minden mozdulatunkat. Őrt kell álljunk. Elhatároztuk, hogy aznap éjjel őrt állunk. Tunkával kerültünk hajnali kettő és négy óra között….A sátor ajtaja nyílik. Valaki fölhúzza a zipzárt. Egy lámpa világit a szemünkbe. Fejed fáj, szemeid még érdesek a fölhalmozódott csipától és nem tudod pontosan milyen világon vagy. Marci dörmögő hangja hallszik. Na fiúk. Itt a váltás ideje. Két lámpa és két tekercs vécé papír. És máris készült lefeküdni. Álmosan és rekedten kérdem, hogy minek annyi vécépapír. Páran rosszul lettek, majd meglátjátok.

Lassan mozdul a sátor zipzárja és kidugom a fejem. A hűvös hegyi levegő megcsípi orromat. Tunka is kimászik. Unottan és csipás szemekkel húzzuk fel a cipőnket. Elővesszük a két lámpát és elindulunk a bicikliket megnézni. …Semmi sehol. Már mindenki alszik, még a folyó túlsó partján tanyázó roma sereg is. Semmi gond…Mi is lenne. Megint mit túlzott Marci? Ki sem tátom jól a számat és Mőce halvány alakja jelenik meg. Van valaki? – kérdi egy sápadt hangon. Rögtön odaszaladtunk, hogy lássuk mi a gond, mire Bleeaaaahhhh és összehányta magát. Nos kezd vicces lenni, de egyáltalán nem volt az. Segítettünk neki. Lefektettük az izolírra, majd az orvosnő segítségét kértem, aki egy pirulát nyomott a kezembe, hogy majd attól elmúlik. Újból rosszul lett. Fejét lábaimra fektettem, mert a hányinger minden percben körözte. Pár perc és Botit látom morcosan amint káromkodva kilép a sátrából, elmegy a folyóig és tudjuk mi következhetett. Kell segítsek Boti? Kérdem egyre aggódva. Nem, ma már harmadszor történik. Kezdett megváltozni az est. Egy felhő sem az égen, a szél sem fújt és a Hold sem figyelt. Síri csend…Gigi alakja jelenik meg. Itt már komolyabb volt a gond hiszen elől hátul ellazultak a csapok. ÉS a következő a soron Géza, aki épp elkezdett fuldoklani. Na ennyi elég. Zsooooolt !! elordítottam magam hiszen már nem lehetett ennyi emberrel boldogulni. Gatyáját felkapva rohant ki Zsolt is, hogy lássa mi a gond. Tizenkilenc ember betegedett meg aznap este. Ijesztő arány.

A reggeli váltás nem jött, hiszen betegen feküdtek a sátorban. A cârlibabai hegyek felől a Nap kezdett fölkúszni a reggeli égboltra. Ketten álltunk Tunkával és támasztottuk a sasfákat. Na, nem jössz ki. Ott maradsz !!! Reggel csatatéri látkép. A zöld pázsitfűből sáros és vécépapíros mocsár. ÉS kezd keresni az okot. Vajon a laska? Pufarin? Vagy netán a Rotunda hágói víz? Az utolsó volt a közös és valószínűleg a bűnbak az egészben, hiszen mindenki ivott a zavaros hegyi vízből.

Egy ilyen éjjel után az én szervezetem is csődöt mondott és aznap lázasan feküdtem a sátorban. Mi maradt ki? A Lala tói kirándulás, amin nem tudtam részt venni. Hogy is meséljem, hiszen nem voltam ott és csak hallottam, de aznap este elindultak vagy tízen felkeresni a gleccsertavat a hegy tetején. A gond? Hogy egy adó-vevő és pár bicikli pislákolón kívül nem voltak túlságosan felszerelve. Így botorkáltak a sötétben és Marcinak a remek ötlete támadt, hogy hagyjanak pár pislákolót az úton, hogyha netán elvesztődnek találjanak vissza. Nem netán, hanem biztos. Mert miután a fenyveseket is elhagyták, már a hegyi legelőkön botorkáltak. Őserdei tájnak írták le, amint Feri elől vágta félméteres késével az ösvényt. Csoda történt. Több mint 15 km-re a tábortól megszólal az egyik adó-vevő. Jöjjön valaki utánunk, mert Ady már fuldoklik. Frédi szegény már idegileg tönkrement”. Géza és István bácsi indult vissza a csapat után. Sötét erdei utakon haladtak előre és párszor a kocsi is elromlott. Pont ami hiányzott. Amint az expedíciós csapat a morál legalsó szintjét érte el, Marci észrevette a hegy túlsó oldalán pislákoló biciklilámpát. Aklokat, kerteket, fákat és liánokat hátrahagyva találtak vissza az útra. ..A tó? Hát nem látta meg senki, de a kaland amit elmeséltek fölülmúlt bármilyen jeges tóval.

Az ország legmagasabb hágója a Priszlop nem is bizonyult akkora megmérettetésnek. A csapat nem volt a legvígabb hisz páran még mindig rosszul voltak és már egy jó napja szapult az eső. A kiszámíthatatlan máramarosi táj és éghajlat. Borsán, a Radnai havasok lábánál szálltunk meg. Másnap irány a Nagy Pietrosz csúcs fele. Inkább irány sehova. Megeredt az eső. ÉS ömlött a víz. Sátrainkat nylon takaróval borítottuk. Reggel azonban arra ébredtünk fel, hogy minden ruhánk úszik, hálózsákjaink átázva. Már több mint két napja vert az eső, hegyek között, sokszor nem annyira barátságos emberek, a fél tábor még most lábalt ki az ételmérgezésből és egy páran most ütött ki. ÉS tovább kellett haladjunk. Rónaszéken már két napja, hogy nem volt tiszta és száraz ruhánk. Már három napja, hogy szapult az eső és talán a Feri rali demonstrációja kicsit feldobta a hangulatot.

Máramarossziget előtt azonban kezdett felmelegedni az idő. Már egy nap késéssel a hátunk mögött és megfordult a fejünkben, ha nem-e lenne okosabb vonatra ülni, hiszen az addigi túrák közül most tolt ki velünk a legjobban a természet. Hajtunk tovább habár feneked sajgott a sok hasmenéstől, az étel nem esett jól és már három napja ugyanaz a büdös ruha lógott rajtad. Augusztus és egy napra rá, ahogy elhagytuk Borsát máris elkezdett hullni a hó.

Máramarossziget, Hosszúmező és a szaploncai Vidám Temető. Kicsit morbid sokaknak, hiszen  nem mindennapi látvány egy színes és furcsa módon életteli temető, ahol a faragott keresztekre az ember arca és halálának humoros története került fel. Az ottani emberek viszonya a halálhoz. Lehet sokszor mégis kacagni kéne és nem gyászolni. Egy öreg ember meghal. Egy fiatal gyermek megszületik…

Utunkat továbbfolytattuk és a vízaknai fürdőtelep igazi mentségként jött. Új erőre kaptunk. Egy pihenőnap, a Nap is melegen árasztotta sugarait. Ruhát moshattunk, tisztálkodhatunk, ehettünk. Mért vállal az ember plusz gondokat, erőfeszítést, fájdalmat, örömöt? Valószínűleg mert érzi egy pár hétig, hogy él és nem mint egy rohadt szardínia ül négy fal között.

A Neteda hágó már iszonyatos erőfeszítésnek bizonyult, de a Felsőbányáig omló ereszkedő mindent fölülmúlt. Higgyünk Urgo sebességmérőjének. 76 km/h-val száguldtunk több mint húsz km-en keresztül. Előtted falvak, házak, lovak, részeg emberek, szemtelen sofőrök, de ugyanakkor hajad a szélben, ruháid lobognak, két kezed a kormányon. Te és az út. Semmi más. Pillanatok alatt leeshetsz és odavagy. De nem esel le, mert bízol magadban. Kit is idézzek? Talán Ábelt, mert bármennyire is undorító de igaz amit mondott. Olyan volt fiúk, hogy taknyom, nyálam, csipám egybefolyt. Fölülmúlt bármilyen más ereszkedőt.

Nagy erőfeszítés várt ránk aznap. Kitartás és akarat hiszen két napot kellett bepótolni és 15O-16O km-nyi máramarosi emelkedők és ereszkedők, dombok és szilágysági völgyek nem épp a legkönnyebb terepet nyújtották…. Koltóra értünk be. Már sötétedett és kicsit elgondoltuk, mint ülhetett ott Petőfi egy szeptember végén csodálván a máramarosi hegyeket. Meglátogattuk az emlékművet és talán Petőfi is megbocsátja Ferit, hiszen pár percre lefeküdt a költő valamikori nászágyába. Hogyne bocsátaná meg… A sisakok a fejünkön. A pislákolók égnek, a lámpák az utat világítják és irány a Szilágyság fele. Kiértünk a főútra. A település neve már nem jut eszembe, de nagyobb község lehettet hiszen egy Orange shop is álldogált a sarkon. Választás? Három kocsi, két utánfutó és 35 ember. Még 60 km a betervezett szálláshelyig és már éjfél fele járt az óra. Semmi gond. Nyolcan hátramaradunk a többiek előremennek.

Ne felejtsük el a számokat amiket előbb leírtam. Szóval ez azt jelenti, hogy huszonegy néhány ember és még egy annyi bicikli három kocsin? Meglehet mindent valósítani, még úgy is ha Traki és Marci lábai majdnem a földet érték az utánfutóból. Kit állítson meg a rendőr ilyenkor….Feri a vezetőnk és heten követjük. Lassan indulunk, nyugodt tempóban. Az utcán elhaladó autók is vigyáznak ránk, hisz látják és nem irigyelik azt amit teszünk. Haladunk. Egy emelkedő? Na ez honnan került ide? Hat a Mestecanis hágóról már nem tudtunk és ezt is meg kellett mászni. De kinek volt még kedve, hisz aznap eleget küszködtünk a máramarosi hegyekkel. Pár papírpénz a Feri zsebében szükség esetére. Hát most szükség volt nyolc zsíros palacsintára…Vajon mit gondolt a szegény kocsmárosné, amikor éjjel kettőkor nyolc borotválatlan és koszos alak beront és nyolc palacsintát kér? Nem sok ideje volt gondolkodni hiszen siettünk és még a haját is el kellett rendezze. Teli a has. Megjött a mászó kedv, csak eltelt az idő és Zsolt indult vissza, hogy autóval kísérjen. Mit hazudunk? Hát, hogy szegény Ábelnek kihasadt a kereke és eltelt az idő a javítással. J Kis füllentés.

Nem messze a tábortól, Zsibó határán és már Kolozs megyét érintve értünk hajnali négy-öt fele a táborba. Egy hatalmas taps, fölhúzott sátrak és friss dinnye. Persze, hogy megérte az erőfeszítést. A máramarosi hegyek közül egy nap alatt és alig még egy napnyi távolságra otthonodtól. Elég jó teljesítmény volt.

Egy pihenőnap a Szamos partján, egy kis Láptyé Grossz na meg egy kipukkadt gumicsónak amivel Zsolték majdnem a vízbe fulladtak. Mi is az a Láptyé Grosz? Hát vastag tej. Más néven egy játék, ahol egyik csapat tagjai a fejüket az előttük levő  lábai közé teszik és a másik csapat tagjai egyenként az így keletkezett emberlánc hátára ugranak, amíg a lánc el nem törik. Érdekes játék, jó szórakozás, kicsit fájdalmas egy 45 kilós Cökének ha a hátára egy mázsányi Radu vagy Traki ugrik.

Az utolsó nap már a honvágy, az aszfalt, a meleg dombvidék és a vistai gulyás meg krémes meglepetés. Váratlanul hamar értünk be és annál váratlanabb volt két év után Charlie bácsit és Margot is látni, amint az iskola kapuja előtt integettek. Újból a riporterek, a beszámolók, az ölelkezések és egy tarisnya emlék a hátunk mögött.

Ez a túra sem volt összetűzés mentes, de az általánosan feszültebb hangulat Zsolt és köztem más események miatt is adódott, de ezt már a következő fejezetben. Talán hiányoztak az estéli tábortüzek, a naiv gyermeki akarat és sok régi bringáson már észrevevődött a kényelem. Az évek telnek és változunk. De új emberekkel barátkoztál meg, velük szenvedtél és örültél és megtanultad tisztelni bennük az embert.

Az idéni  negyedik túra már új csapattal indult. Nehéz volt Mesével nézni az iskola kapuja előtt, amint a forgalomba vág az új csapat. Ketten a régiek közül. Ennyien kívántunk jó utat. Mindenki dolgozik, mindenki egyetemre jár vagy vizsgázik de sokszor kérdem. Akkor én hogy kéreztem el munkából és a gipszbe tett lábbal feldöcögött Mese, hogy tudott eljönni? Arra van az embernek ideje, amire szakít, amit szeret, amihez tart és ami örökre megragadta.

Az utolsó két napra értem el Pestről jövet. Megváltozott sok minden. Négy kocsi, világháló, GPS, kötelező foszforeszkáló mellény és új emberek. De valahol a túra szelleme ott élt. A szesszió, vagy talán a nem biciklizés, a fáradtság, vagy a kor de rájöttem, hogy nem tudtam az iramot az újakkal tartani. De nem is ez számított. Az számított, hogy láttam új arcokat akiket megragadt ez a szenvedély és láttam embereket.

Sokszor kérdezték tőlem  melyik túra tetszett a legjobban. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, a maga varázsa, történetei, kudarcai, emelkedői és ereszkedői, de talán mégis az első nőtt igazán szívemhez. Mért? Mert az ismeretlenbe vágott kéttucat gyerek egy hobortos oszival. És megtettük a lehetetlent. Akkor még a naiv gyermeki hit vezérelt.


                                                                              Kolozsvár 2007 augusztus 21, 23

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s