XVI FEJEZET

Angyal

…. Egy lanyha augusztusi est. A vidéki kocsma falait a leesett vakolat nyomai csipkézik. A háttérben, a bezárt ajtók mögött vigadó tömeg. A Kolozsváron annyiszor nem látott csillagok árasztják el az égboltot és a távolban a Hold lassan kúszik a csillagok fele. Az omladozó tégla párkányon ülök. Előttem egy 13 éves félénk lány. Tizenhat éves kamasz, aki nemrég került haza egy újabb kalandból… Szőke haja vállain szalad a még most fejlődő keblére. Megszeppent kék szemeit nézem hosszasan, miközben jobbra-balra rohangálnak és egy-egy pillanatra rám néznek. Még annyira gyermek és én ezt látom…. Egy rohanó est egy petrozsényi lánnyal és egy pár csók A-val. Itt álltam a nyár vége fele. Kéne egy barátnő talán mondom magamban mikor szemeim Angyalon akadtak meg. Megváltozott amióta nem láttam. Nőies vonulatai kezdték átformálni alkatát….Még kicsi vagy? Még félsz? – kérdem tőle halkan és szemeit nem hagyom nyugodni. Nem felel. Fejét lesújtja és elindul… A sarok melletti fa alatt átölelem. Fél….remeg… Rám néz Kérlek eressz el…­ ijedt hangon kérlel. Elengedem. Visszamegyek….. Tovább folyik a mulatság. És valami bennem mégsem akarta elhagyni. Talán a kamasz önteltség, vagy a gondolat, hogy valaki visszautasított, vagy lehet éreztem, hogy van valami más benne. Követtem miközben hazaindult. Lassan ballagtam a Nagyutcán fölfele… Majdnem a kapujukhoz értem. Az udvarról a vén fenyő tekintett ránk, miközben a Holddal hadakozott. Egy hirtelen mozdulat. Ölemben remegett. Egész teste ellazult és karjaimba bomlott. Rég nem éreztem, hogy ellágyulnak térdeim. Ez lesz az első csókja ennek a lánynak?! Hirtelen átfutott a fejemen a gondolat. Megsimogatom arcát. Gyermekes szemeibe nézek és megérintem gyöngéd haját. Ne félj suttogom neki. Rám néz. Szívének sebes ütései átrohannak rajtam. Elérintem ajkát és átölelem….A fenyő őrködik. A Hold még nem tekintett ránk. A távolban hangok és egyre-közeledő léptek… Elköszönök tőle…

Miért ő az egyedüli lány, de motsmár mondhatom, hogy nő, akiről egy fejezetet elnevezek? Mert talán ő az első személy, akinek gyermeki voltát megtörtem egy Karácsony estén; mert talán ő az, akiben két év után is amióta elhagytam megbízok; mert talán ő nyújtott nekem menedéket, amikor a világ mindenfelől préselt és mert talán ő volt eddig az egyedüli személy, aki mellett életemet el tudtam volna képzelni.

Egy idill, egy mese, egy álom, felejthetetlen nyári esték……bárminek nevezhetném a vele töltött időt. Sosem tudom ha szerettem-e vagy nem. Este amikor kapuja előtt vártam….Újból 16 éves vagyok írtam pár nappal ezelőtt…mert feltámadtak bennem a régi idők emlékei. Egy kapu előtt várni, lesve minden lépését és várván, hogy gyermekes mosolyával a nyakadba szökjön.

Talán a sors iróniája, hogy valaki más tetszett neki és én váltam létének központjává. Valakinek te válsz a legfontosabb személyévé a világon. Ez felelősséggel jár e személy iránt, felelősség, ami én talán még nem tudtam és még nem tudok elvállalni.

Kevesen tudtak rólunk, hiszen a hírek hamar terjednek és egy 13 éves lány pillanatok alatt a pletykák és intrikák áldozatává válhat. Dicsői származású, csak nyaranta látogattak el szülei a vidéki házba. Ekkor volt alkalmam vele találkozni. Bujdostunk sokáig és pár megbízható ember őrizte titkunkat.

Esténként kapuja előtt ácsorogtam. Hallottam, amint gyermekes nevetése elárasztotta a levegőt. Öreg barátom, a fenyő tekintett rám mosolygós arccal. Gyermeki szerelem – suttogta sokszor, miközben egy-egy vézna szellő ágai közé lopakozott. Megjelenik az udvaron….Selymes haja a szélben lobog és rám tekint. Tudtam, hogy mindjárt elkészült. Szüleitől elköszön, majd óvatos léptekkel a kapuig jön. Körülnézünk. Senki. Nyakamba ugrik és átölel. Végig szalad a mosoly az arcán és hosszasan néz. Tüzes csókjai égetik ajkam. Megfogom piciny kezeit és elindulunk. Bújtunk, bujdostunk. Amikor már az emberek vacsorás tányérjukkal csörömpöltek, akkor járkáltunk a göröngyös utcákon…. A kocsma hangja már hallszik a távolban és elengedem a kezét. Menj előre én majd később jövök. Így mentünk az emberi tömegbe. Leülök az útszéli farönkre és távolodó lépteit figyelem. Fölöttem a Hold őrködik. Elég jó cimbora. Sok szerelmes titkait őrzi. Pár perc után én is lassan elindulok. Kinyitom az ajtót és a cimboráknak köszönök. Mosolygok, viccelek és álcázom a velük való újabb találkozás örömét, miközben szemeim Angyalt követik. Tőled pár lépésnyire és mégsem tudod átölelni, megcsókolni, hajának illatával nem tudsz takarózni.  Biztos feltűnt az embereknek, hogy néha eltűntünk, vagy talán az öt-hatodik sör után már nem is igazán figyeltek.

…Hamar letelt a maradék két hét vakációm. Tudtam, hogy rám Kolozsvár vár ő meg valahol egy távoli dicsői paplan alatt gondol rám. Két év, három nyár. Ennyit tartott az idill…

A sofőr Sanyi háza előtt vártam újból. Néztem a kocsma fényeit, amint az út porát fürösztötték és lestem az ő alakját. Karcsú termete halk léptekkel szakította meg az útra áradó fényt. Hallgattam minden lépését, figyeltem minden mozdulatát. Megfogta kezemet és fejét vállamra helyezte…..Pillanatra meg kell álljak… .túl erősek ezek az emlékek és egyre nehezebb, hogy írjak róluk. Félek, hogy szavakban nem tudom kifejezni, mindazt amit az ő gyermekes voltával átéltem… Itt állok és nézem némán a billentyűzetet és nem jönnek a kellő szavak. Nehéz minderről írni…. Egy útszéli elhagyatott ház nyújtott menedéket. Fürge mozdulattal kioldottam a kapukat összekötő láncot. A kamasz izgalom, véred forr. Belópakoztok az udvarra. Két gyermek, két kis hóbortos, akiken a Hold és egy öreg fenyő őrködik. A falon elterülő szőlőfák indáikkal már bevonták a tornácot. Lassan haladunk a lépcsőkön felfele. Egy rozoga és félig korhadt ajtócska. A tornác párkányára ülünk. Szemeit figyelem, amint mozdulataimat követi.  Gyöngéden simogatom. Gyermekes mosolya még évekig követni fog. Teste remeg. Fehér bőrének illata mámorítja minden érzékszervemet. Lassan simul kezed vállaihoz. Nézed. Szemeid végigjárják fejlődő testét. Figyeled, hiszen ez a gyermekes lélek terül most teeléd. A Hold a távolban ködös fényével takarja a dányáni völgyet. Még túl tiszta ez a lány neked. Ez is lesz az egyik ok amiért később ott hagyod.

Talán az ideális gyermeki szerelmet éltem meg vele…. Megtanultam az estnek élni és  napjaim azzal teltek, hogy vártam az éjjelt, amikor gyermeki mosolyával kiszedett az egyre épülő falaim közül. Félig román, félig magyar, román névvel és neveltetéssel. ÉS kit érdekelt? Az álmok, az est, a Hold volt az a része az életemnek ahova nem hatoltak a mindennapi előítéletek. Mindig mosolygott arca amikor látott. Tanítottam az anyja nyelvére és mint az elsős iskolás minden szavamat magába szippantotta. Tiszteltem vallását, lényét, az embert benne. Mikor a kolozsvári fergetegből kiszabadultam ő nyújtotta nekem az álmot, az egyedit, a szépet…Hajnali 3 óra. Alig két napra szabadultam meg Kolozsvártól. Az utazás körülményes mint mindig. Két óra és a buszom indul Dicső fele. Haját simogatom. Hűvös tavaszi est a Mákföldön. Alattunk a falu fekszik szürke homályban. Az ég tiszta és csillagos mennyezete követi a két gyermeket. Újból gyermek, újból álmodozó. Száraz szénaboglya nyújtja a menedéket. Figyelem arcát. Ujjaimmal hajával játszok. Megcsókolom. Távol mindentől, mindenkitől, a magunk kis világában. A távolban a fenyő őrködő alakja szakítja meg a homályt. Ránk mosolyog. Pillanatra a csillagok megállnak, a levelek már nem zörrennek. A szél is elbújt a fák mögé és csak két gyermek halk csókja töri meg a csendet. Élsz ennek a pillanatnak, élsz ennek a percnek és őrzöd magadban hisz tudod, hogy pár óra és már menned kell. Ilyen nyarak, ilyen esték, ilyen hétvégek.

 Savanyú torokkal és fölkavart gyomorral hagyod el ezt a helyet hisz gondolataid újból a város szürke falai közé zárkóznak…Megtanultam az estnek élni, az álomnak, a rejtélynek, a szerelemnek, a csillagoknak, a Holdnak, a homályos völgynek, a mosolygó arcnak, a tüzes csóknak, a szabadságnak…Órámra tekintek. Fél öt. Lassan szedelőzködünk. Kezét megfogom és haladunk a kertek tövében. Átmásszuk a kerítést. Halk léptekkel tapossuk a harmatos füvet. Két szellem, két árny, két gyermek, egy érzés…Arcát kezeimbe veszem. Forró és hirtelen csókkal hagyom kapuja előtt….Hány óra fiam?! Mindjárt elkésed a buszt. – hallom nagyanyám hangját amint a homályban az alakja a kapuban áll. Tíz perc és készen vagyo – batyumat a hátamra veszem, fájó szívvel elköszönök a két öregtől. Mindig a kapuból integetnek, amíg eltűnik alakom. Így hagyom itt megint ezt a völgyet, a fenyőt, a Holdat, a csókot, a mosolyt. Fejemet a poros busz ablakára fektetem. Egyre távolabb haladsz…..Fél tíz és már a Felek aljában szállsz a járdára. A batyud a hátadon, a beton út előtted….

Egy idill, egy álom, valóság, vagy talán mindkettő. ÉS ennek véget vetettem egy Karácsonyi éjszakán. Sok minden nyomasztott. Az év nyarán I-vel töltöttem el egy estét és ezt sohasem tudtam neki elmondani. De sok minden változott, változtam én is. Hónapok óta elhatároztam, hogy elutazok hozzá és szakítok. De nem volt erőm. Szeretsz?! írja nekem az egyik üzenetében. Percre megállok. Körülnézek. Emlékek özönlik el szemeimet, de nem tudok hazudni. A dolgok nem annyira egyszerűek és elkezdődött a lassú és fájdalmas szív hasítás, mert a törés az nem megfelelő. Mért?! Talán mert valami azt mondta bennem, hogy tovább kell menjek, más személyeket kell megismerjek. Vagy egyszerűen valami eltűnt, vagy az egyre növekvő testi szenvedélyt már nem tudtam fékezni. Nem tudtam már e kapcsolat felelősségét vállalni. Karácsonyi ajándék interneten keresztül. Pont ahogyan nem akartam. Hát akkor hagylak barát és többet nem írt. Tartottuk a kapcsolatot, mint barátok, de éreztem a fájdalmat minden mondatában. Megtörtem valakit, de ez az élet. Folyik és megy tovább. Vádoltam magam. Fél évre a szakítás után találkoztam vele, azon a helyen ahol most két napja elköszöntem tőle. A kocsma előtti farakás. Ölembe vettem és egy utolsó csókkal elköszöntem tőle. Nyomasztott és arra késztetett, hogy még aznap este egy rongyos csomagoló papírra pár sort vessek.

Így teltek ezek a dányáni nyári esték. A négyes csapat már felbomlott és már ritka volt pár olyan nap amikor ketten összefutottunk a poros dányáni utcákon. Az idő telik és az ember lassan felnő. Már mindenki járja a maga sors által világított és még mostan taposodó ösvényét. Innen arra már csak hébe-hóba szalad valaki haza. Lehet épp egy prédikációt kell megtartson Emő, Laci néz át miközben a munkahelyén szabad napot kap, Jancsi ugrik át egy napra a vizsgák között, vagy én kóborlok a batyummal a hátamon egy hétvégén. És egyszer egy évben még látod mozdulatait, lebegő haját… gyermekes szemeit.

 

                                                                              Kolozsvár 2007 Augusztus 14, 2O

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s