XV FEJEZET

Singing the Dream
 

Este 10 körül a Kollégiumi kapuk előtt. Két mikrobusz, 30 diák és 5 tanár és még egy annyi csomag. Szülők, nagyszülők, testvérek. Bukarest fele vezet utunk. Hajnali öt körül már az Otopeni repülőtéren ácsorgunk. Valamikor délben kéne a repülőnk induljon. Addig ülünk a csomagjainkon. Felkelünk, megjárjuk magunkat és egy-egy leszálló repülőt figyelünk. Mi is majd pár óra múlva ilyennel fogunk utazni. Eljött a dél, a check-in, a csomagok átvizsgálása és felébredtünk egy Airbusban. Air France. Körülbelül ezt írja rajta. Következő állomás épp Párizs. Egy estét a csodás világvárosban tölteni. Mindenki szorongva várta a pillanatot.

Egyedi érzés volt repülővel felszállni. Fél óra is eltelik, amíg megkapja a felszálláshoz szükséges engedélyt. Addig figyeled a légkisasszonyt, a melletted ülőt, vagy netán épp a széked felszerelését bizgerálod. Egyszer csak megindul. A felszálló pályára áll és azon ébredsz fel, hogy bedugult fülekkel már 300 km/h-al száguldasz és veled együtt felszáll a repülő. Fent valahol tíz km magasban ülsz egy gépezetben, ami lehet le is zuhan.

Megérkeztünk a párizsi Charles de Gaulle repülőtérre. Gondoltuk sokan, hogy a meseország vár ránk. Nem épp. Egy eléggé koszos repülőtér, ahol a hamuzót a sarokban díszlő fikusz szolgáltatta. Bámultunk jobbra és balra. Marokkói kereskedő, afrikai talán gyémánt csempész és amerikai bámészkodó turista. Mennyi ember egy helyen. És jött a hír nemsokára. A francia közlekedés rendszer sztrájkol. Tehát vagy a Mercédeszt vezető koreai taxi sofőrrel egy halom pénzért a központba menni, vagy ott tölteni egy napot a röptéren. Gondolhatjuk melyik volt a mi választásunk. Hát ott-rekedtünk. A repülőtér akkora mint a fél Kolozsvár, tehát azért valószínű lesz min csodálkozni és bámészkodni. Mennek a Kelet európaiak nyugatra.

Ki látott még akkor önműködő vécét meg kézszárítót. Egy napot ott tölteni, koszosan és fáradtan. Meg is kellett valahol mosakodni. Ezért a fürdőszobát kerestük. Ja, javítsam ki magam, a minden ötven méterben levő fürdőszobákat. Egy rakás kagyló, fülke, piszoár meg kézszárító. Elvégezvén kis dolgunkat kerestük a kis gombot ami elindítja a vizet. Hm, nem találtuk. Na akkor, hogy húzzuk le? ÉS láss csodát, hátralépünk és magától lehúzódik. Hú mekkora találmány. Nos a kézszárítónak is új funkciót találtunk ki. Ruhaszárító. Ugyanis az aznapi büdös zoknit kimostuk a kagylóban, a folyékony szappannal habosítottuk a vizet és a készszárítóval szárítottuk. Találékony kis kelet európaiak. Erre-arra kószáltunk. Öt Euró egy hamburger, nem kell járjál, hanem egy mozgó izé-mizére ráállsz és lazán haladsz előre. Hát igen. Más világ.

Ha valaki azt gondolja, hogy harminc pizsamában levő kamasz és egy  kórustanárnő pokrócokon ülve és énekelve, fura látvány, akkor nem látott minket aznap este. Valószínű, hogy a Mogadishu-i diplomata is egyetértene. A kórus bemelegítőt nem lehet kihagyni, ezért  éjjel tájt, pokrócokra ülve (ennyit azért mégis adott a légitársaság, egy pokrócot) énekeltünk egy idegen repülőtéren, ahol mindenki bámult és egy-egy ember már nézte is, hogy merre van a kalap, hogy egy fillért bele dobjon.

Nem volt egy túlságosan kényelmes est, hiszen ruháinkon és egy vékony pokróccal alattunk aludtunk a hideg betonon. A tanárok óránként felköltöttek, hogy járjunk egyet, ne hogy felfázzunk. ÉS egy ilyen este után másnap már készen álltunk a nagy repüléshez. Átugorni a kis pocsolyát. Más néven ,,The pond” vagy talán ismertebb nevén az Atlanti Óceán. 777 Boeing és majdnem ezer km per órával száguldunk az Atlanti Óceán felett. Kint – 50 fok, egy félig angol és francia keveréket beszélő lüke pilóta, egy nem annyira vonzó francia légkisasszony na meg egy kopasz, hát legyen ő már lég úrfi. Több mint hat órát az óceán felett. Ingyen üdítő, kaja (ami épp egy eléggé büdös párolt hal volt… szegény disznóhús odahaza).

Egy hirtelen kanyar a levegőben. Ereszkedünk és hatalmas fékek… Washington D.C. Megérkeztünk. A szabadság földje, Bush bácsi hazája, felhőkarcolók meg minden. Szegény Majó néninek elvették a Párizsból oly drágán megvett almáit, ugyanis étellel nem szabad amerikai földre belépni. Még egy bizonyítéka az amerikai stupiditásnak. Ne hogy talán Ebolát, vagy E. Coli-t szállítana magával egy kelet európai tanárnő. A váróterminálon már ismerős amerikai arcok. Közöttük Grant és lány testvére.

Az első és elkövetkező három estét már náluk kellett elölteni. Mi az első benyomás? Nem tudod valójában felfogni, hiszen annyira új minden. Hatalmas kocsik nyolcsávos utakon, 15O kilós emberek, Star Bucks, Mall, Circuit City, GMC. Teljesen más világ, amit eddig csak a TV-ben láttál. Az átlag család  nem egy tömbházban lakik és egy Dáciát vezet, hanem egy jól gondozott ,,suburb”-ban, három kocsival az udvaron és ráhozzá az anya egy egyszerű aszisztenső, elvált szülők. Egy fizetés. Sok minden nem az övéké. Harminc éves havi rátával tied a ház. De ez náluk müködik. Van hol lakjál, amit egyél, a jó lét. Most nem a gettókról, a slumokról és az egyéb más nyomornegyedekről beszélek. Hiszen nálunk is megvannak, sőt az ottaniak sokszor nem is annyira ijjesztők, mint egy itteni cigány mahala egy falú végén. Talán ez az egész az elején egy sokk volt. Hozzászokni egy új időzónához, egy addig csak iskolában és TV-ben tanult nyelven beszélni, más asztalánál enni. És érdekes módon beilleszkedtünk. A nyelvüket vágtuk, az ingyen világhálóhoz ki nem szokik hozzá, meg a minden vágyaidat kielégtő kocsival való járáshoz.

Így kezdődött el Singing the Dream kórus turné az amerikai keleti parton. 17 város, 17 koncert és  négy hét. Egy álom, valóság vagy nevezze ki aminek akarja. Washington, Philadelphia, New York és Boston mind utunkba esett. A városok körüli külnegyedekben szállásoltak el és javarészt az itteni egyházgyülekezeteknél énekeltünk. Annyira más itt minden. Az emberek nyugodtak, nem a mindennapi betevőről kell gondolkodjanak. Egy új-zélandi vagy talán dél afrikai nyaralás.

A kórus repertoár felduzzadt a turné előtti hónapokban. Nyolc nyelven énekeltünk közel nyolcvan művet. Minden délután kétórás próba és egy és fél órás koncert. Sokszor elámítnak az adatok és a számok. ÉS hozzászoktunk ehhez az élethez. Majdnem minden nap új család. Új emberek, városok, arcok és mindenkinek elmondod, hogy honnan jössz, merre van országod és, hogy azért nem épp az afrikai szavanna vagy az ausztráliai aborigén tanya.

Így ismerkedtünk meg a Jernigan családdal és Willel. Egyszerű emberek, mondhatnánk kicsit lükék, de kedvelték az életet. Évekig tartó barátság alakult ki és néha még ellátogatnak felénk. Viccesen mesélte willike (aki kb kettő méter), hogy ősei még a Mayfloweron jöttek a legelső puritánokkal. És már akkor balfékek voltunk, hiszen az ős Jernigan a hajóból kiesett és majd, hogy nem fulladt be a tengerbe  és jó nagyot kacagott, amikor ezt elmondta.

Lehet kicsit intimidált az ottani jólét, az úszómedence, a jól felszerelt iskolák, a luxus kocsik. De mindenfele emberekre találtunk. Más mentalitás él ebben az országban. Ki tudja elfelejteni a majdnem százéves nagyit aki még kocsival jött el, hogy kedvenc base-ball csapatát megtekintse. New Jersey-i Jackels. (tudja Varuj a sztorit J )

Minden egyházkerületben volt valami érdekesség. Hozzá kellett szokjunk a modern imaházakhoz, vagy miknek is nevezték, ahol vécé, ebédlő és koncert terem. Hol vannak az erdélyi több százéves templomok, a fapadok és a sok helyen omladozó tornyok. Két világ találkozott itt.

Rutinná vált, hogy koncert  után svédasztallal fogadtak (és elárulom, hogy az ököl nagyságú epreknek semmi ízük sem volt) majd innen valaki egy névsorról kiválasztott és nála laktál egy két estig. Így kerültem Kerekivel egy kedves idős párhoz. Nagyanyáméknál vénebbek és mégsem mutatták a korukat. Külön szobával és fürdőszobával szolgáltak ki. A kandalló mellett egy életnagyságú indián totem és félméteres sequioa fenyő dobozok, na meg ki felejti el a jaccuzit. Egy névjegykártyát kaptunk tőlük, amin egy egzotikus szigetek közti jacht álldogált. Szép kép. Honnan szerezték? –kérdeztük kíváncsian.,Ó hát ez a bahamasi jachtunk, ahova minden évben három hetet megyünk el búvárkodni. És ne felejtsük el, hogy nagyanyáméknál idősebbek. Szegény mama is a kapa mellett épp a bahamasi szigetvilágon töri a fejét. Itt ajándékoztak meg egy  hatalmas tengeri kagylóval, ami még itt ül  a szembelévő polcon.

Mindenki szemében látszott a kíváncsiság. Honnan jönnek, milyen nyelvet beszélnek, nálatok is van Star Bucks? Lehet Star Bucks nem, de az összes többi az megvan. Így vonult fel a karaván Észak fele. Sokszor a bemelegítő próbát már a buszban megtartottuk. Persze, hogy senkinek sem volt kedve hiszen szemünkkel próbáltunk felhabzsolni mindent amit láttunk. Basszuskák ott hátul. Figyelem !!!! és folyt a próba.

 A turné azonban nem járt gondok nélkül és bennem még tombolt a lázadó vér. Így történt egyszer, hogy (körülbelül így mondaná egy falusi mesélő) épp Bubukával kerültem egy családhoz. Mit is lehet erről a családról mondani. Szüleimmel egykorúak. A ház embere a New York Timesnál fényképész, a nő meg egy gyönyörű szép szőke dán leszármazott. Elkáprázott szemekkel néztem a falon fekvő képeket. Egy fekete fehér kép, egy barna keretben. Már csak egy pár sugara látszik a Napnak, amint az óceán habjai elnyelik és a homokban két kecses női láb. Hosszú haját fújta a szél és egy átlátszó sál követte hajszálait. Megragadt ez a kép. Mért nem élhetek én is így? Mért mindig álom kell legyen mindez? Álom és valóság? Csak egy lépés választja el a kettőt. A nehéz dolog az egészben ezt a lépést megtenni.

A Bubuka gyerekes viselkedéséről jobb nem beszélni, hisz sokszor nekem jött, hogy a föld alá bújjak tettei miatt. Szerencsémre ő a földszintre én pedig a második emeletre kerültem. Másnap kora reggel meglepetéssel várt a fényképész. ,,Get up boys. We’re goin’ fishing” . Halászni indultunk az Atlanti Óceán partjára. Ki nem kelne fel. Esős és hideg reggel volt, három pecázó bot a kocsiban és elindultunk. Laza egy ember. Szombat és mért ne vigye el ezt a két gyermeket egyet halászni. Életemben nem fogtam halászbotot, tehát most itt volt az alkalom. Előttem a véghetetlen óceán takarója. A nap is kezdte a felhők mögül kidugni az orrát. Fejünk fölött sirályok serege haladt el és a távolban hajók árnyai úsztak. Kezdett felmelegedni az idő. Így álltam egy halászbottal a kezemben, távol mindentől ami az erdélyi valóság. ….Most kicsit megtöröm a hangulatot, hiszen épp Bubuka kezdett vetkőzni. Napozni akart. Én eleven barna vagyok és az voltam és mégis leégtem mint egy rák, tehát gondolhatja mindenki a sajt bőrű kis Bubuka hogyan nézett ki másnap este. ÉS sajnos eljött a másnap este. A koncert előtti próba és megbújva hátul hallgatok, hiszen arcom hasadt ki olyan vörös volt. Bubú már az ájuldozás szintjén, elől a szopránban (vagy talán altban?). Puff… és     I Leó karjaiba pottyan. ,,Az Isten szerelmére Bubuka, mi lett veled??!! Mért vagy olyan vörös?!! ”– ordította a tanárnő. Egy pár pillanat és valahogy lábra állt. ,,Gásival voltam a tengerparton a tegnap” – felelte félig ájuldozó hangján. Mint, amikor a sólyom kiszemeli a prédát, úgy vetődött a császár tekintete rám. Nyeltem egyet. Csak most tűnt fel neki,  hogy mennyire vörös vagyok. ,,Szilágyyyyyiii!!!!! Hol az ördögben voltál ezzel a gyerekkel? Mi itt dolgozunk és te mész a tengerpartra napozni!!!!!?? ”– és egy pillanatra lecsillapodott. Kezdtem magyarázkodni. Hiába mondtuk a gazdámmal, hogy ne vetkőzzön le, mert rosszul lesz, de nem volt kinek. ,,Hogy még ilyet. Nézzen oda az ember, megy a tengerpartra szórakozni”. Ez megint az a pont, ahol az ember befogja a száját vagy tovább lép. Hát én a rebellis korszak kellős közepén a másodikat választottam. ,,Hát ha már egyszer az óceán partra akart kivinni valaki, nem voltam bolond, hogy visszautasítsam. Azt senki sem mondta, hogy a szabadidőben nem lehet napozni”. Épp Zsolt lépett be. Látta, hogy valami nincs rendjén és Majó néni mégis tartotta a beszámolót. Hmm…két fronton folytatni, kicsit nehéz. ,,Ne pofázz Gási…Te itt hallgatsz!!” – förmedt rám Zsolt. …Sokszor megtanítják neked az életben, hogy a dolgod az, hogy befogd a szád és hallgass. Ez van, amikor más hátán mész ki akkor hallgass. Sokszor jobb hallgatni, de mi lenne ha mindenki hallgatna?

Újabb érdekes emberrel találkoztam. Birdyvel kerültünk egy fedél alá. Két ügyes óvodás lány, Aisha és Sarah, egy kedves anya és az apa. Nos az apa egy egyszerű szakállas ember, akiről azt mondaná az ember, hogy olyan mint bármelyik más átlagos Joe az utcáról. Nos ha arról mesélek, hogy újságíró, a kommunizmus alatt Ukrajnában élt, ahol legelső lánya született, Aisha már Nigériában jött a világra és most készültek kiköltözni Argentínába. Hát akkor mégsem az átlagos Joe. Nemrég tört ki az iraki háború és mutatta nekünk az ott készített képeit. Egy a CNN és más a valóság. Három ilyen kép után már a vécére kellett rohanjunk, mert nem mindennapi látványok közé tartózik szétroncsolt gyermekek teste. És egyesek még háborúról akarnak hallani. A pincébe lemenve egy dobozt szedett elő. Afganisztán. Ezt írta rajta. Képek a ’80-as évekbeli szovjet megszállásról. Muhajedin szent harcosok, Uzival és Kalasnyikovokkal a vállukon. Rámutat az egyik harcosra. Fekete szakáll, fegyver a vállán. Guggolva ül a porban a többi között, fátyollal a fején. ,,Ez vagyok én.” És elmosolyodott. Egy percre megálltunk. Nem jött, hogy elhiggyük. ,,Csak így tudtam átjutni a pakisztáni határon”. Ez aztán élet. Nem egy office-ban ül és növeszti a hátsófelét.

Amerikában a szabály az mégis szabály. Itt lehetsz 15 éves és piát adnak a kezedbe az áruházakban, de ott még egy cigarettát sem tudsz megvenni. Nos a kórus cigiző osztaga gondoskodott arról, hogy több kartus cigit hozzon magával. Így kéreztünk ki Birdyvel este a városba, hogy megtekintsük a helyi érdekességeket, magyarra lefordítva, hogy tudja már elszívni a szerencsétlen a cigarettáját. És így lyukadtunk ki egy könyvtár közelébe. Azelőtt pár órával ment el Hilary Clinton asszonyság, egyik könyvét most publikálta. Majdnem éjfél. Egy hosszú több százemberes sor várakozik. Ezek vajon mit várnak? Megkérdezzük őket. ,,Jaj hát nem tudjátok? Hát az új Harry Potter könyv most jelent meg”. Jesszus Mária és fejünkre csapunk. Éjfél. Kinyílnak az ajtók és ez az embertömeg a könyvtárba csődül. Lekapják a köteteteket a polcokról és máris elkezdik olvasni az útszélén. Tömeg hisztéria. Csakis Amerika.

                                                                                          Kolozsvár 2007 augusztus 12

You were always on my mind. Szól Presley hangja e késői órában. Most ültem le írni és gondolataim máris egy amerikai high-wayen száguldanak egy ’70-es évek béli Caddilacben  Előttünk a véghetetlen út, hajunk a szélben és a bíbor bőrülésen ülő füleket Elvis hangja lepi el. Egy álom teljesült. Tudják ezek az amcsik, hogyan kell élni és egy percre én is megízleltem. Ilyenkor támad fel benned a szabad szellem, hogy valahol a Vadnyugat prériin száguldj a széllel és mindent hátrahagyj magad mögött. Csak haladj előre és ne nézz hátra…

Négy hét egy tengeren-túli országban. Még csak akkor kezdett az AOL messengereket gyártani, yahooról még nem lehetett hallani. Alig négy év és egy világfenoménné vált. Így tartottuk anyámékkal a kapcsolatot, miközben Gyuri jött át hozzájuk esténként, hogy tájékoztassa őket a számítógép titkaiban.

Amerika és ugyancsak annyi lehetőség és furcsaság mint ebben az országban. Nem mindenki fektetett nagy hangsúlyt a gazda szerepre és szegény Kálmánnal felébredtünk egy ócska házban, ahol a büdös zokni a számítógép díszítőelemeként mosolygott rá. Egy háromgyermekes, nem a kedvességéről elismert, asszony nyitotta ki nagy nehezen a szobánk ajtaját. A földön tengernyi ruha, az ágyon mosatlan szennyesek. Ledobta őket a földre. Kint meleg és tikkasztó levegő, bent még melegebb. Na boys. Ti ma este itt alusztok. Szerencsére csak este, mert másnap húztuk is a csíkot onnan. De, hogy feldobjam a hangulatot, sosem tudom elfelejteni Bubukát. Az Ég úgy adta, hogy két szerencsés alkalommal vele kerültem és mindent megtettem, hogy minél kevesebbet kommunikáljunk. Este miközben az akácszirupos palacsintát majszoljuk, hazajön a házigazda is, aki kb. nyolcvanas éveiben járt. A földön egy ronda izgi-mozgi kutyus. Ezt most muszáj fonetikusan leírjam, mert körülbelül így szólt a Bubuka szájából. ,,óóó…uaattt éééjjj bjúútifúll dóóógii. Ken áj pléjj vitt itt?” és majd hátraestem a székből.

Még amikor Grantnél laktunk megadatott a lehetőség, hogy egy ottani középiskolát meglátogassunk. Hát mit mondjak, amikor elém áll egy nálamnál kétszer nagyobb és két évvel kisebb gyerek. Ilyen iskola volt. Afgán menekültek, ázsiai, fekete, fehér és valószínűleg hupikék diákok is akadtak. Lenyűgözött a tanrend egyszerűsége, a hihetetlenül felszerelt laborok. Még, hogy ők jajgatnak, hogy az állam nem támogatja az iskolákat. Fizikaórán mindenki a saját sztetó vagy tudom is én milyen szkópjával figyelte a kísérletet. Kondi terem, kosárterem, hogy a hájas hátsójukat néha még mégis mozgassák. Hol voltak az én ötödikes biológia óráim, amikor félórát vártunk a sorban amíg egy hagyma szeletet megtekintettünk egy mikroszkópban. A fiatalok nagy érdeklődéssel követtek, hisz már gondolták, hogy mi vagyunk az új kelet európai osztálytársak, de nagy álmaikat letörtünk.

Haladtunk egyre északabbra és két napunk adatott, hogy a Big Apple utcáin is megforduljunk. Az első benyomás a világvárosról, amint kiléptünk a földalatti megállóból? Hogy rendkívül büdös de pillanatok alatt már nem a szag vált fontossá. Magával ragad ez a város. Igenis az utcák nem jobbak, mint Kolozsváron és szemetes is, de ott van a vibrant élet. A kultúra, a világ népei összemosódva egy hatalmas olvasztóedényben. Kalapos zsidó, turbános arab, fekete munkás és kínai árus. A Föld minden sarkából valaki képviselte nemzetét. ÉS mindenki amerikai. A Broadwayi járdán énekelni. Nem soknak adatott meg ez a szerencse. Mért ne lazuljunk. Mindenkin a Singing the Dream-es póló, rövidnadrág; egy kilométerről látszott, hogy turisták vagyunk. Nyakunk elállt a sok nézelődéstől. Szabad napunk volt és próbáltunk minél többet felszippantani ebből a cityből.

Az Empire State Bulding tetején ködös idő várt ránk. Fújt a szél, az eső verte a hátunkat és mégis 300 méterrel a föld felett tekintesz a mélybe. Lehet nem láttunk el a következő államig, de elég volt, hogy az alattunk levő taxi bogár nagyságú volt. Varázslatos egy város és mit nem adtam volna, hogy éjjeli életét is megizleljem. ÉS hiányzott valami. Már két év telt amióta a WTC tornyok helyét egy hatalmas gödör váltotta fel. Csak akkor érzed a súlyát mindennek amikor odaérsz. Nem kettő, hanem, hét épület helyén egy óriási lyuk szakította meg a város életét. Előtted egy márványfal. Háromezer és egynéhány név. Mindegyik egy ember, egy sors, egy álom, egy családtag. A TV-ben követett borzalmakról már csak ez a tőrdöfés tanúskodik. Két fátyollal beborított felhőkarcoló már arra várt, hogy ledöntsék, hiszen megrongálódtak. A város kezdett lábra állni, de a New York Sky Line-ból hiányzott két iker.

Sok mindenben más ez az ország. Nem Hollandia, de se nem Románia. Valahol a kettő között áll. Az életében még fekete embert nem látó nagyanyám, nem tudom, hogyan tolerált volna egy homoszexuális, vagy mondjam azt buzi párt. Jancsi és Julcsi gazdái lettek. A ,,férfi” Long Island tartomány kormányzója, a ,,nő” egy nálamnál magasabb, göndör és hosszú hajú, nőies vágású kabátban járó kubai férfi. Ez most nevetséges, röhejes, kiábrándító. Máris az ortodox pópa és a hegytetői Marioara buzgó hívő keresztre feszítené. ÉS két talpraesett ember. Igenis ember, akit emberi érzelmek kötnek össze. Emberek akik dolgoztak és öt árvaházból kivett latin amerikai gyermeknek adtak otthont. Sok minden kérdést kiváltott bennünk ez a pár. Mondta testvérem, hogy a családban érződött a női személy hiánya, de a ,,nő” mindent megtett, hogy gyerekeinek javára járjon. ,,Papa” és ,,Daddy”, ha valaki már kérdezné, hogy ki volt a ,,Mamma”. Könnyű embereket elítélni, de nehezebb megérteni és észrevenni azt benne, hogy ember. Testvérem bemutatott gazdáinak és fél órát is elbeszéltem a kubai férfivel. Mesélt gyerekeiről, családjáról és minden mozdulata azt sugallta, minden szava arról beszélt, hogy ő ezeknek a gyermekeknek a szülője, a védője és életében egy családot akar. Talán amikor ezután valaki amikor buzira gondol és egy tollas, latex gatyás alakot képzel el, nem ártana ha megismerné ezt a családot, ahol a két szülő közönségben még kézen fogva sem járt. Hogy ki mit csinál a hálószoba ajtaja mögött, az mondjam így a privát nyomorúsága. Senkinek sem áll jogában beleszólni.

Elérvén Bostont, a turné csúcspontja várt ránk. Az ottani Unitárius Univerzalisták minden évben egy találkozót szerveztek. A General Assembly vagy Általános Összejövetel jelentette a mi turnénk fénypontját. Egy hatalmas médiaközpontban, két terem és hét-nyolcezernyi őrjöngő ember. And let’s welcome the Unitarian Kollegium choir from Kolozsvar jelentette a bemondó. A Kolozsvár majdnem Koszovónak hallatszott, de már kit érdekelt. A sort kellett vezessem. Előttem egy hatalmas állvány, a háttérben óriási képernyők, és őrjöngő ezernyi nép. Szívem a nyakamban. Egy félrelépés és rajtad röhög a fél világ. Elindulok. A mappa a balkezemben, mögöttem társaim és büszke tartással felvonultunk. Rövid de frappáns adás. Három magyar és három angol szám….. ,,Hej dana haj haj haj..” A karnagy leengedi kezét, hangszálad megáll, szíved szakítja mellkasod, most kapsz igazán levegőt és nyolcezer ember lábra ugrik… Felejthetetlen…. Nem érzed a súlyát az egésznek. Harminc kölyök és egy odaadó karnagy, egy hóbortos oszi és sikerrel koronáztuk a turnét. Percekig lábon állva tapsolt a közönség. Megtettük. Egymásba borultunk az öltözőben. Nevetések, könnyek, köszönetek. Elfelejted az előbbi veszekedéseket, fáradtságot és készülődést. Láttad társaid és munkádnak eredményét és egy percig érezted, hogy megbecsülnek…

Még két kisebb koncert és hasunkat már a galuska levest követő krumplipüré gondolatai gyötörték. Utolsó nap és Varujjal egyedül maradtunk a lakásban. Miután a családot kiettük a vagyonukból a természet is elkezdett hívni. Két vécé, két ember. Semmi gond. Kinyújtjuk az ablakon az ujjunkat és szólunk amikor készen vagyunk. Morbid és kissé humoros történet, de sajnos nem volt vicc, hogy egy hónap leves nélküli étel után a belügyminisztérium kabinetje kezdett csődöt mondani. És iszonyatos kínlódások között végezted el dolgod. Jó tíz perc után kopogás az ajtón. ,,Gási…Gási…gyere te mert gond van” – szólal meg az ajtó másik feléről Varuj. ,,Eldugult sajnos a vécém”. Újabb probléma és eléggé gyakori Amerikában. Hát van kagylókidugó meg fehér pufi törülköző és pár percnyi kínlódás után a helyzet visszaállt. A fehér törlő sajnos nem mondhatta, hogy jól végezte.

…..Felszáll a repülő. Július elseje körül. Indulunk haza. Várod lásd mi történt, milyen étellel várnak és majd milyen történetekkel fogod évekig szórakoztatni a társaságot egy vacsora vagy egy sör mellett. Így láttam két óra alatt egy napfelkeltét és egy napnyugtát. Az Atlanti Óceán felett, a véghetetlen tengerbe tűntek a sugarak és ugyaninnen törtek a felszínre pár óra múlva. Érdekes jelenség. Párizsban az átszállás már gondmentes volt…. Malév. Egy szőke és egy barna magyar csínos légkisasszony. Magyar szó és egy fokkal közelebb voltál az otthonodhoz.

Ferihegy. A csomagok sehol és csak rá egy hétre kaptuk meg félig szétszakítva, kerekeik letörve, vásznuk fölvágva. De már hazafele haladtunk. Pár óra a mikrobuszokkal. Átléped a határt. Az utca gödrös, a cigánygyerek a benzinkútnál és az ég is szürkébb. De hazaértél…..

                                                                              Kolozsvár 2007 augusztus 14

One response to “XV FEJEZET

  1. Nagyon tetszik…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s