XIX FEJEZET

 

Petőfi utca 11-es szám 

Még 31 óra és egy évre elhagyom az országot. Csak most kezdem érezni nyomasztó hatását. Pár perce kerültem haza. 2:44 perc, Csütörtök reggel egy számítógép előtt. Hiányozni fogsz te cégér, ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem Mese. Egy kis fairwell buli, amin szép számban megjelentek a régi társak, barátok, tehenek, kollégisták. Nehéz volt ezt a csapatot nézni és tudni, hogy egy évig nem fogod őket látni. A Piaf pince kávézója vált találkozásunk helyévé. Sokan nem voltak, de annál több arcot láttam akikre nem is számítottam. Itt álltak ezek az emberek, akikkel együtt formáltuk saját világunkat. Most egy kis időre elhagyom őket.

Na de térjünk vissza egy kicsit a múltba. Petőfi utca 11-es szám, vagy mostani nevén Avram Iancu utca, ahol egy nemrég felújított impozáns piros épületen azt írja, hogy a Kolozsvári BBT Jogi Kara. Ez az intézet adott nekem új otthont a hétköznapokban. Már felnőtt vagy. Nem jön az oszi, hogy elmondja az órarendet, az igazgatónő ünnepi beszéde sem hallszik el az évnyitókor. Előtted egy kitűzőfal, melyen általad még nem látott táblázatok sora a te órarendedet jelképezik.

Az első egyetemi nap, egy új kezdet, de mégsem vagy már annyira izgatott, mint egy iskolai évnyitóm. Egy hatalmas amfiteátrumba több száz ember összezsúfolva. Csak Gézát ismered mert ő is veled jött a jogra. ÉS körülbelül ennyit. Még nem tudsz igazán elszakadni a tehenektől, a Kollégiumtól, mindentől ami a négy év líceumot jelképezte. Állsz tanakodva. Most hogyan tovább? Kik lesznek a barátok, az új társaság. Egyből felébredtem, hogy heti húsz órám van és időm, mint a tenger. Így hát elkezdtem időmet ismét beosztani.

Kutya és macska viszonyom volt a kórus tanárnővel és habár kidobott, nem tudtam megállni, hogy ballagásom emlékére ne adjak egy kicsengetési kártyát, hiszen neki köszönhettem, hogy megkedveltem a zenét. Elérzékenyült I Leó is és én is. Visszavárlak fiam. Így mentem vissza kórusra és még egy évet együtt barangoltunk az országban. Újból éreztem a felemelő érzést, amikor a közönség megtapsolt. De a társaság már megváltozott. Kevesen jártak vissza a régiek közül. Te már egy végzős, véndiák akire már másképp néznek a még mostan kórusba pottyanó ifjak. Műveltem még egy évig ezt a szenvedélyemet, de az élet nemegyszer arra késztet, hogy válasszál. ÉS így mondtam le a zenéről. Sokszor hiányzik és sokszor csendül fel bennem egy dal. Olyannyira jó érzés volt pár nappal ezelőtt torockó mezőin kószálni és feleleveníteni ezeket a régi dalokat.

A néptánc egyre jobban megtetszett és elhatároztam, hogy a Bogáncs néptánccsoportba is feliratkozom. Új ember. Jövevényként pottyanttam be még pár szamócás társammal. Sohasem találtam fel igazán magam, még két év után sem. Magasabb szinten műveltük a táncot, heti renden voltak a fellépések. Hol városok, falvak, kultúrotthonok, színházak színpadjain szórakoztattuk a közönséget. De mégsem éreztem, hogy az én csapatom. Az én csapatom valahol a líceum kapuin belül volt. Nem voltak meg a közös emlékek, amik éveken keresztül kialakultak közöttük és mindig egy outsidernek éreztem magam. De nem hagytam abba, hiszen a tánc vált az egyik újabb szenvedéllyé.

A Szamóca csoporthoz most kezdtem el igazán ragaszkodni, hiszen javarészünk végzős kollégisták voltunk. Hetente egyszer, Csütörtök esténként lehetőség adódott arra, hogy felelevenítsük régi emlékeinket. Nem a tánc magas fokon való művelése vonzott, hiszen heti egy próbán, este 8-tól nem sokat tanul az ember. De a társaság, a kacajok, a Marci és Traki késései, a Varuj viccei, a Pászti jókedve még akkor is amikor három kávéval jött kezében egy napi munka után.

És, hogy időmet maximálisan kihasználjam, mért ne kezdjek el súlyozni. Rég akartam űzni ezt a sportágat, de nem volt elegendő időm rá és fizikailag is vártam, amíg megerősödtem. Félénken kezdtem el járni a Dómi bácsi tó melletti kondi termébe. De egy olyan sportra találtam rá, ami már szinte mániává vált. Rosszabb lett a drognál. A napi edzést megkövetelte a szervezetem. Új életstílushoz szoksz hozzá. Megbecsülöd saját tested és megteszel mindent, hogy ügyelj rá. Egészségesebben táplálkozol, erősödsz, kezeidben másképp csörgedezik a vér és mások is felfigyelnek változó alkatodra. Először még bennem volt a macho természet, hogy kimutassam munkámnak eredményét, de lassan leszoksz róla és nagyobb meglepetés éri a körülötted levőket, amikor rájönnek, hogy a lebegős blúz alatt valami több is rejtőzködik. Nem egy modern finnyás terem. Régi vasgépek, férfias felszereléssel és egyszerű emberekkel. Lehet az egyik ügyvéd, a másik a negyed bajkeverője, a harmadik munkanélküli és a negyedik egy iskolás tanuló. De mindenkin egy majó, egy rövidnadrág és egy cserecipő. Elmosódnak a társadalmi osztályok. Egy céllal megy mindenki oda. Hogy testét erősítse, formálja, szépítse és a másikon segítsen amikor szükség van rá.

Ideje volt a sofőr iskolát is elkezdeni. Életemben nem vezettem és úgy mentem el vizsgázni, hogy egy ócska Dáciát vezettem addig. Az oktatómat nem kedveltem, a hármasba nehezen ment a kapcsolópálca és talán egy mindennapos stresszé vált az egész vezetés. Legjobban fájt, hogy két sofőrrel a családban senki ki nem vitt vezetni. Ez is arra késztetett, hogy megszoktam mindent önállóan végezni és ritkán kérem mások segítségét. Fájt, hogy elsőből átmentem minden vizsgán és egy annyit ne tegyen értem senki, hogy elvigyen egy órát a poligonra vezetni. Azóta keveset vezettem és félnék most kocsiba ülni, ha mások is velem lennének, mert nem bíznék meg magamban. Nem kérem már rég az autót és hidegen hagy az egész téma.

Így telt el az első félév és persze ne hagyjuk ki az egyetemet. Lassacskán, mondjam azt elég hamar hozzászoktam az új környezethez. Reggeltől estig foglalt voltam és a napi pár óra az egyetemen pillanatok alatt eltelt. Új környezet. A többsége az embereknek román és rájössz, hogy mindenki ember. Azért mert más nyelvet beszél és máshogy imádkozik, azért épp olyan ember mint te. Rájöttem, hogy mennyire nem ismerjük egymást, habár a két nép itt él évszázadok óta és eltűntek az előítéletek, mert én is és a máramarosi, életében még magyar embert nem látó, Vasilica is megértettük, hogy emberek vagyunk. Nem mondhatom, hogy az első félévben megöltük magunkat a tanulással. Hiszen foglalt voltam és valahogyan az egyetem nem tartózott a prioritásaim közé. Egész nap úton voltam, esténként pedig a központi kocsmákban találkoztunk a régi ,,tehenek”. Még nagy terveink voltak, hogy ügyelünk majd egymásra és minden hétvégén találkozunk. A második félévre már egyre ritkábban találkoztunk és mostanság már a húsvét, karácsony és néha egy-egy rögtönzött buli nyújt találkozási alkalmat. Zsolt egy évet Amerikába ment. Magunkra maradtunk. Ezek voltak a bulis hétvégék. Nosztalgiáztunk, régi emlékeket felelevenítettünk, a Seven zenéjét hallgattuk.

Az első szessziót is elhozta a tél szele és meglepetésemre bármelyik elképzelésemnél jobban sikerültek a vizsgáim. A förtelmes római joggal is meglehetett birkózni és a 1O–est ebből a tantárgyból is meglehetett szerezni. Hozzászoksz, hogy már nem óráról órára készülsz, hanem pár héttel a vizsga előtt reggeltől estig eszed a könyvet. Reggel felkelsz, eszel, tanulsz, majd eszel még egyet, alszol, tanulsz és így tovább, míg este elmész egyet szaladni vagy edzeni vagy netán a haverokkal rohansz össze egy sörnél. Így barátkoztunk meg Csabival, Levivel (mester Kovex). Órák között a város gyorsétkezdéi csalogattak bécsi szeleteikkel. Időnként egy-egy nyári kertben rohantunk össze és még pár hétig edzeni is eljártak.

Az első év karácsonya az Angyallal való szakításomat hozta. Továbbléptem az életemben, de a látszólagos semmibe tapostam. Nem mutattam ki, de megviselt mindez. Felborult az egyensúly az életemben. A nyári hobortos esték már eltűntek és elzártam magamból az álmodozót, a gyermeket. Éreztem, hogy az egyensúlyom kezd inogni. A feszültség és a depresszió jelei kezdtek felhalmozódni bennem. Nem tudtam ki vagyok. Miért és meddig vagyok ezen a földön és nekem mi a szerepem. Lassan néhanapján elkezdtem írni és éreztem, hogy kezd újból feltámadni az álmodozó. Az est vált megmentőmmé és amikor éreztem, hogy az álmatlanság gyötör, leültem írni.

A torockói szilveszterről is essen két szó. Utolsó percekben kaptunk kellő szállást a Székelykő lábainál. Újból együtt. Sör, bor, fasírt, kolbász és egyéb finom falatok. Távol a világtól. Marci, Traki, Varuj, Kecske és jómagam nem ülhettünk csak úgy a fenekünkön és elhatároztuk, hogy megbirkózunk a Székelykő falaival. Táskánkban egy kenyér, kolbász és pár sör. Egyszerű téli bakancs és kabát rajtunk (nem mint a magyarországi turista, aki sípálcákkal és hócipőkkel hadakozott a szerinte óriási heggyel). Nekirugaszkodtunk és mire felébredjünk már a kolbászokat ettük és a sört kortyoltuk a hegycsúcson. Nos hogyan menjünk le? Az erdő vagy a meredek ösvény? Legyen az erdő. Nem volt annyi ujjunk, hogy megszámoljuk, hányszor estünk fenékre, de biztos nem egyszer. Sokszor többet voltunk a hátsófelűnkön, mint lábainkon. ÉS akkor ki felejti el a képeket, amint Varuj fejét vágta le a hóhér Traki, vagy amint négy örült és szörnyen megijedt ifjú ordibálva szalad az erdei úton és az erdei Talibán Traki egy óriás husánggal a nyomukban. Annyira sikeres volt a kis felvétel, hogy másnap még egyszer megmásztuk a Székelykövet, hogy most már tucatnyi ember után rohanjon az erdők talibánja.

Nem tudtunk elszakadni egymástól és nem ennyire hamar. ÉS habár mostanság ritkábban találkozunk mégis a barátság ott él közöttünk. Felnövünk, utjainkat járjuk és örvendünk, hogy mégis néha szakítunk egymásnak egy estét, vagy egy kirándulásra sor kerül. Felejthetetlen élmények mindig a kocsikaravános kántálások és locsolások, az Emőke sültjei, a Zumm jókedve, a Magdi túros tésztái.

Ez idő tájt kezdtem elhidegülni otthon. Nem igazán találtam a helyem és egyre jobban zavart a család növekvő szétszórtsága. Mindenki foglalt reggeltől estig és zavar mert tudod, hogy egy fedél alatt élsz valakivel és nemegyszer adódott, hogy egy hétig nem találkoztam anyámmal. Már a vasárnapi ebédek is eltűntek és ritka volt egy négy személyes vacsora és annál ritkább, hogy ne csörögjön valamelyik telefon a vacsora alatt. Amerika és egy idegen ösztöndíj gondolata forgott a fejemben. Amerika későn kapta el szüleim füleit és a menésem hallatára a harmadik világháború tört ki otthon. Nekem is megvolt a hibám hiszen utolsó pillanatban szóltam otthon. Ez sem és a külföldi ösztöndíj sem jött össze. ÉS talán mégis jobb, hogy nem jött össze, mert sok szempontból még nem voltam eléggé felnőtt.

Lehet az Angyallal való szakítás vezetett ahhoz, hogy habár kívül még megmaradtam a hóbortos, néha lüke, néha komoly és sokszor zöldfülű egyetemistának, belül egyre mélyebbre süllyedtem. Két ilyen pillanatnyi írásom el is kallódott valamelyik számítógépen és lehet ez így jobb, mert első évem elég mély pontjában keletkeztek és valami miatt mégsem engem jellemeztek.

A második szesszióhoz is hozzászokik az ember. Valami benned mégis azt mondja, hogy nem erre az egyetemista életre vártál. Nem az egyetemre értem, mert még talán sokszor most sem tudom két év után, hogy milyen állást foglaljak mellette, hanem az álmodozó nem volt kielégülve. Lehet a túlságosan sok amerikai tini filmek, de valahogyan az egyetemet távol az otthontól, egy kampuszban képzeltem el, estéli bulikkal, könyvtári utakkal, kalandokkal. Az első évemet nem igazán lehet így nevezni. A kirándulások, kiruccanások, estéli találkozások mind jelen voltak, de valami mégis hiányzott.

A nyaramat, mint általában írtó zsúfoltra terveztem. Budapesti nyári egyetemmel indult, ahol Gézával és Csabival egy szobát osztottunk. Talán kis ízelítő volt az egyetemista élethez. Sokan voltunk a Kollégiumban, akik néha irigyeltük a bentlakókat. Nem azért, mert napi 3 óra szilenciummal kínozták őket (őszintén egy írtó nagy marhaság valakit tanulni kényszeríteni, ötven más emberrel egy szobában, nyitott ablakok nélkül, sokszor álmosan és éhesen), hanem mert az egész bentlakó életnek mégis volt egy varázsa. Ezen a nyári egyetemen adódott lehetőségünk megismerni határon túli magyar diákokat, akik sok szempontból lazábbak voltak, mint mi erdélyi hegyek közé bezárt emberek. Estéli dorbézolások, az egyetemi órákon való alvászat és Lidl-ből vett ócska kaja. ÉS élmény dús hét telt így el. Esténként az utcákat kószáltuk, lehet a Zöld Pardonban buliztunk, lehet az utcaszélén ettünk, az éjjeli járatokat kerestük és egyszer el is vesztődtünk. Ancsával, Mikivel, Miaveccel és  a többiekkel elindultunk késő este egyet bulizni. A MÁSZ bentlakása nem épp a város luxus negyedében volt, és távol a központtól. Így jött össze, hogy pár perc után elvesztődtünk Budapest utcáin. Se gond. Lehet még bulizni. ÉS 2O-an rontottunk be, egy lerobbant pincelakásba, ahol épp káráoké est volt. Késsel vágható füst, útszéli kurva, félszemű és sánta tehetségét sohasem továbbfejlesztő énekes. ÉS persze mi, határon túli magyarok. Remek csapat adódott és Kicsiny falum, ott születtem én, meg egyéb más slágerek eléneklése után felébredtünk, hogy hajnali 5 óra és le kéne feküdni, mert talán az egyetem is várt ránk.

A Félsziget, a torockói néptánc tábor sem maradt el. A Bogáncsban még mindig nem tudtam föltalálni magamat, de végül is a táncért csináltam. Akadtak már azonban emberek akikkel mégis meg lehetett barátkozni és a napi 7 óra próba még elviselhetővé tette. ÉS persze egy rákosi meg várfalvi buli és kiruccanás sem maradhatott ki.

Dányánra már kevés idő maradt, alig tíz napot tudtam ott tölteni. Ezt észre is vettem az elkövetkező hónapokban, hogy egyensúlyom elvesztéséhez vezetett. Már nem voltak ott a kalandos nyári esték, amikor többen, egy részeg cigánnyal, mint vezetőként kóboroltunk az erdőn keresztül egyik falúból a másikba, a manele partik is elmúltak és már Angyal karjai sem voltak ott. A kolozsvári énemet már nem tudtam kellő képen kiegyensúlyozni. Hiányzott az-az időszak amikor kicsit hátrahagytam mindent és az Isten háta mögötti völgybe bújtam.

Egy görögországi útra is jutotta az egyetemtől kapott elég jócska ösztöndíj. Nem testvéremmel és barátnőjével mentem, pedig egy hét különbség és pár km választott el minket. Ebből ismét világháború adódott és rossz szájízzel mentem el. Végre egyedül el tudtam mindent rendezni és örvendtem mindennek. Egyedül mentem és mégis emberekkel, egyetemistákkal futottam össze. Bal lábbal indult az egész kirándulás, hiszen felébredtünk többen szállás nélkül és nem a megfelelő szobákkal, de valószínűleg egy-két dinnyelopás, egy estéli tengerparti séta és buli kipótolta. Egyedül éreztem mégis magam…Szerettem volna, ha valaki vállamra tenné a fejét. De nem találtam magamra és nem tudtam valami miatt újabb kapcsolatot kezdeni. A Meteórák földön kívüli ormai, az Akropolisz, a Ford Fiesta bérelt autó megütése mint számos új élménnyel gazdagította a tarisnyámat. Egy napig murok volt a hátsónkban, amíg visszaadtuk a kocsit és sárral kentük be, hogy ne vevődjön észre a karcolás. Nem ártana azért kicsit engedni a legkisebbiket is a családból vezetni, mert lehet máskor nem lesz ott egy arasznyi korlát, hogy le ne zuhanjon a Meteorák szakadékaiba. Amint egyik írásomban is jeleztem, az Olimposz biciklivel való megmászása nyújtotta a legszebb élményt. Idegen országban, ahol kevesen beszélik az angolt, egy eléggé jó állapotú biciklivel indultam az útnak. My freeend – mondta a bérlős, csak 15 km. Végül is kiderült, hogy 5O arra, na és még egy annyi vissza és tátott szájjal maradt, amikor mondtam neki aznap este, hogy meddig másztam fel, hiszen a nálam kétszer nagyobb gámbás itáliánó nem tudta megmászni. A csúcsig nem volt már energiám és időm, de talán 16OO m-el megelégedtem. Süvített a szél a hajamban, előttem az Égei tenger partvonala a láthatáron és kocsikat előzve haladtam a hegy lejtőin lefele. Felejthetetlen élmény.

 Ugyanakkor az ötödik unoka, Ovidiu, nyolc év után el kellett hagyja a nagyszüleim otthonát. Nem tudod valójában, hogy reagáld le, amikor rá egy hétre megtudod más valakitől, hogy nagyszüleidnek lovát ellopta meg druzsbával rohant nagyapád után. A pert sajnos nagyszüleim nem akarták folytatni, de legalább a bonyhai rendőrség móresre verte. Bármennyire brutális egy metódus, de van egy határ ami után elhagyod az erkölcsöd, és ez az a határ amikor valaki közelidet bántalmazzák.  Mivel magyarázza meg az ember, hogy egy általunk megbízhatónak vélt valaki ilyeneket tett és, hogy ez már jó ideje úgy ment csak nagyszüleink nem mertek minket ilyesmivel zavarni. Választ már nem keresek erre a kérdésre.

Ha már a nagyszülőknél tartunk és valaki annyi erőt vett magán, hogy eddig elolvassa amit írtam, akkor valószínűleg feltűnt, hogy apám szüleiről nem beszéltem. Hideg viszony alakult ki és bevallom sajnos akkor láttam először e falút (kivéve csecsemő koromat), amikor ottani nagyanyám elhunyt. Apám a mezőségi Visából származott és anyámmal való házasságuk után, a viszony nagyon megromlott az após és a nej között. Sokáig nem érdekelt az ottani helyzet, hisz ha valaki azt kérdi, hogy te mért születtél meg, akkor lehet nem valami nagyon akarsz az illető személyhez ragaszkodni. A temetésen nem folyt könnyem. Akkor nem éreztem, hogy a koporsóban fekvő halott az én nagyanyám. Sajnáltam apámat, mert anyját vesztette el és ez mindenkinek fájdalmas. HA nevezhetném haragnak, amit irántuk éreztem, az már rég eltűnt. Sokszor bánom, hogy nem tudtam jobban megismerni őket. Lássam ki volt bennük a gyermek, mire vágytak, mik voltak álmaik és mindebből mennyit tudtak megvalósítani. Kicsit leülni és beszélni az emberrel.

Visszatérve az egyetemi élethez….Péntek reggel 8 óra. Szép csendesen alszok. Fejem a padon, nyálam már kezd a füzetre kicsordulni. Géza feje a vállamon. Egy kéz érinti meg a fejemet. Uraim, maguk mit csináltak az este? Álmos és csipás szemekkel fölnézek. A polgármester és ugyanakkor alkotmányos jog tanárom, Emil Boc atya kezét látom a fejemen. A test azonban nem volt képes fölemelkedni. Fáradtak vagyunk tanár úr. Jó félórája jöttünk haza Vásárhelyről. Lepkéket rejtettünk el a városban Közben Géza is kezdett ébredezni. Maguk netán politikai aktivisták? Kérdi a tanár, miközben a fél amfiteátrum minket néz és kacag. Ááá, dehogyis. Lepkevadászat. Mi kell megszervezzük a régi iskolánkban. És elmeséltem szépen, hogy miről is szól. Elrejteni a lepkéket a város különböző pontjaiban és másnap a csapatok találós kérdések alapján meg kellett találják. Mindig a már elballagott osztály szervezte. ÉS eszünkbe jutott, éjjel 12-kor miután az utolsó lepke is kikerült, hogy mért ne keressük fel négyen ( Marci, Boti, Géza és jómagam ) szegény Ada régi barátunkat aki már Vásárhelyen végezte a fogorvosit. Csörögnek otthon a telefonok. Én Botinál vagyok szalma krumplizni, Marci nálam alszik és satöbbi sztorikkal indokoltuk vásárhelyi utunkat…. NA és akkor amint épp a vásárhelyi Rózsa téren sörözünk, hajnal négykor az a remek ötletünk támadt, hogy nem egy lepkét, hanem egy csirkét rejtünk el (a számlával együtt, egy spontánul firkált lap, amin az állott, hogy ,,csirke” egy cukros tasakba becsomagolva) a bejárat melletti virágcserépbe.  Reggelre hazaértünk. Ránk várt az egyetem. Épphogy zuhanyoztuk és indultunk is tanulni. Kapunk egy SMS-t. Boti átment Marcihoz, hogy ébressze fel. Marci úgymond zuhanyozott, jobban mondva horkolt a kádban. Sajnos a vásárhelyi lepke megtalálást nem engedélyezték a tanárok, de akkor is egy jó kaland adódott belőle.

Az ősz is letelt. Már kezdtük komolyabban venni a tanulást és Kovex mesterrel nemegyszer félórákat vitatkoztunk a telefonon keresztül egy büntetőjog kérdésen. Kezdtük szeretni a tantárgyakat, habár a vizsgázási módszer förtelmesen nehéz volt és arra késztetett, hogy év közben is tanuljunk.

ÉS eljön a szilveszter és belépünk az új 2OO7-es esztendőbe. Már itt az Únió.  Szokásosan együtt a régiek, hó sehol és eddigi egyik legrosszabb szálláshelyünk Nyárádremetén. Arra mikrobusz, stoppolás, taxi, gyaloglás. Visszafele vonaton blattolás. Na de mért kell minderről mesélni. Egy nem annyira komikus jelenetért. A rég nem focizó Gási épp a három méter magas székely gerenda kapufára kenődött. Anita majd hanyatt esett a farakásról. Nekem semmi bajom, feldagadt egy picit a kezem. Másnap hazafele indultunk, kicsit fájos kézzel, táskával a hátamon. A házba beérve testvérem már észrevette, hogy valami nincs rendben, hisz bal öklöm kétszer olyan nagy, mint a jobb. Elszaladunk az ortopédiára. Egy magas, gólyalábú és szikár Picos nevezetű orvos a röntgen képet megvizsgálva mondja a választ. Kölyök két választásod van. Vagy ferde kézzel maradsz életed végéig, vagy holnap kicsit felvágunk és egy vasat teszünk a kezedbe. Lehet épp, akkor este a sürgősségen nem fogtam fel a helyzet súlyát és közömbösen feleltem az igent… Anyámat majd megütötte a guta, a hír hallatára, de nem volt mit tenni. Életem első operációja. Sohasem voltak komolyabb egészségügyi gondjaim és most itt álltam egy operáció előtt. Ekkor jössz rá igazán, hogy mennyire törékeny az ember és az élet; valahogy  megtört a hitem, hogy sérthetetlen vagyok és rájöttem, hogy oly annyira egyszerű ember vagyok, mint bárki más, sőt ha meggondolom milyen körülmények között törtem el, akkor egy kicsit balfékebb… Reggel az operáló padon álltam. Félig meztelenül néztem a mennyezetet, amint a zsibbasztó balkezemet bénította. Három zsibbasztó kellett, amíg szervezetem végül feladta a harcot. Mondhatnám laza operáció volt. Különös hallani, amint valaki a kezedet fúrja, vágja és te közben a csínos ápolónővel flörtölsz… Virgoncan és frissen ugortam le a hordágyról és lábon mentem be a szalonomba mindenki csodálkozására. Egy és fél napot ültem az amúgy is elhanyagolt kórházban. Egyik este rémületes látványban volt részem, amint a mellettem levő tatának a sípcsontján keresztül egy kétaraszos vasat fúrtak át az ápolónők az éjjel kellős közepén.

Amilyen laza volt az operációm, annyira nehezekké és sokszor elviselhetetlenekké váltak az elkövetkező hónapok. Rászorultam a körülöttem levő emberekre és r nehéz napokat okoztam családomnak. Nehezen és körülményesen öltözködtem, cipőt nem tudtam húzni és a zuhanyzás is kínossá volt. Mindezt tetőzte a szesszió, a tél, a vastag ruhák és a hideg. Nehezen aludtam, öltözködtem és az egyetemen is mindig valaki segítségére szorultam.  Így telt el a januári hónap és a neheze csak most jött. Egy olyan embernek aki minden áron önálló akar lenni, csökönyös és makacs, nagy  pofon volt mindez, hiszen felébresztette és rájött arra, hogy igenis másokra kell szoruljon… Kezemről lejött a gipsz. Decemberben az edzések elérték a tetőfokot és alig vártam, hogy visszamenjek edzeni. Most meg itt álltam eltorzult alkattal. Bal alkaromon a csont és a bőr maradt és egész bal felem legyengült. Azonkívül kezem mind egy horog csüngött testemen és több, mint egy hónap kemény kinetoterápiára szorultam, amíg a mobilitását visszakaptam. S akkor ne beszéljünk az ujjaimon nem növő körmökről. Három körömágy begennyesedett. Közben barátnőd legyen, munkahelyed, egyetem és egy oxigénes vizes üveggel menj minden órában a  vécére, hogy fertőtlenítsd gennyes ujjaidat. ÉS ezt már csak az tetőzhette, hogy le is estek ezek a körmök. Fél év eltelt amíg kezem teljesen helyrejött. Most új körmök, erős kéz, egy csontba fúrt vas és egy beforrt vágás jelzi az operációt és a bugyuta balesetemet. Azonban mindez csak nagyobb kedvet adott arra, hogy túl tegyek magamon. Két hét sem telt el, amiután a gipsz kezemről lekerült és máris edzésen voltam. Elölről kezdeni mindent. Nem volt könnyű. Közben napi egy óra kinetoterápia, kilincs nyitás, csavarokkal való játszás és egyéb gyakorlatok.

A néptáncot köteles voltam három hónapig megszakítani. Kezem nem bírta már a csapásokat. Sok mindenben hátráltatott az operációm de ugyanakkor új erőt adott arra, hogy mindazt amit elkezdtem tovább folytassam és ráébredtem arra, hogy kell legyenek emberek körülötted akik kisegítsenek, amikor rászorulsz.

Ez az újévi eset máris jelezte, hogy nem lesz könnyű évem és valójában úgyis lett. Életem legnehezebb, legszebb és a legtöbb erőfeszítést igénylő éve. Nagy tervekkel kezdtem az évet. Kilábalni az egészségügyi gondokból, Hollandiába utazni, lehet nyáron Görögországba utazni és dolgozni. Az év első pár hónapja eltelt nagy nehezen, miközben gyurmákkal játszódtam és néztem, amint napról napra javul és egy időben romlik kezem állapota. Rebivel és Gézával elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk a görög munkával és fel is iratkoztunk.

 

Közben úgy adódott, hogy S.L. lett az olasztanárnőm. Egy osztályteremben délutánonként egy szép kisasszonnyal és mindenen állt az eszem csak nem a bon giornon…Pár hét eltelt. Aznap valami különös volt a levegőben. Előttem ült a katedránál. Jobb kezével fejét támasztotta, miközben a szavakat olvasta. Hosszú fekete haja végigfutott a kezén. Az ablakon beáradó napfény megsimogatta arcát és egy pillanatra rám nézett, majd szemei újból a könyv sorait követték. Térdeim meglágyultak, egész testem ellazult, amint így néztem… Az egyességben az is benne volt, hogy magyarra tanítom… Fölállok és felírom az ábécét. Ő is föláll. Átkarolja derekam és fejét vállamra helyezi. Nyelek kettőt. Kéne folytassam a leckét, de a í –hez érve elérintettem ajkait. Színlelt, vagy valós, mondhatnám rémülettel nézett rám… Abbahagytuk a leckét. Az úton nem valami sokat beszéltünk. Jóformán kerültük egymás tekintetét, míg csak megszólalt. Nem gondoltam, hogy megcsókolsz. Ő nem gondolta, nekem meg nem volt kedvem gondolkozni.

Egy-két hét is eltelt. Közben a tavaszi Nap sugarai ficánkoltak a város utcáin. Kis csapattal jártuk órák után a város teraszait. Péntek délután, március 3O. Elköszönünk egymástól és hazaindulunk. Átöltözöm, a délutáni zuhany és edzésre indulok. Kezdtem egy növekvő gyomorideget érezni. Mégis. Próbáljam meg még egyszer. Még történt így velem. Egy üzenetben megkérdezem, ha hajlandó e velem a Nagy Parkba jönni. Este 8-kor. Az edzés végezte után hazajövök, de az üzenetemre nem kaptam választ. Később kiderült, hogy lemerült a kis csodabogár telefon. A világhálón is üzenetet hagyok. ÉS megjött a válasz is. Igen. ÉS küldtél még üzenetet, amikor Bukarestbe is utaztál? 8-kor... A Nagy Park bejáratánál állok. Körülöttem a még most ébredező öreg sétatéri fák. Lábammal egy oszlopot támasztók. Kezemben egy szál fehér rózsa. Újból 16 éves, újból merész kamasz egy kicsit nagyobbacska falú utcáin. Egy év egyedüllét után előttem az esélye, hogy ismét valakit karjaimba szorítsak… Megjelenik. Újból, a már eltűntnek hitt melegség, árasztja el szervezetemet. Köszönünk egymásnak. Megcsókolom arcát. Meglepődve és elmosolyodva nézi a fehér rózsát. Kedvenc virágom – feleli és elindulunk. Sétálunk. Az idő nem hajt. Haja lebeg a szélben és mindenről mesél. A padokon fiatal szerelmesek összebújva, itt-ott egy babakocsijával megpihenő anya vagy netán két öregember. Régi szép idők –  mondhatja magában az öreg pár. A tó melletti padokon találtunk egy megfelelő helyet. Kicsit akaratos és merész suhanc lettem újból. Fejemet ölébe helyezem és hosszasan figyelem szemeimet követő arcát. Az utolsó olaszóráról beszélünk. Ki mit tett rosszul, ki nem úgy viselkedett, ahogy kéne. Megcsókolhatlak? –  és most már megkérdem. Rám néz. Megsimogatom arcát. Szemeibe nézek. Megcsókolom. ÉS viszonozza. Ez az a pont amikor minden belőled ki akar törni. Karjaimba ölelem és tüzes csókba keveredünk… Így telt el pár hosszú perc. A levegő is kezdett lehűlni. Haza kéne induljunk. Újból 16 éves. Vihogtunk, egymásnak örvendünk. Hol itt-ott kezét megrántva forró csókot nyomtam ajkára. Néha gyöngéden átöleltem, néha eltaszított, néha eltaszítottam.

1O nap. Ennyit tartott. Vártam, hogy munkából megszabaduljak és este vele találkozzak. Gyermeki mosollyal az arcomon vártam a sétatér bejáratánál. Már öltöny magamon. Lépteit lestem….A Fellegváron egy padon összebújva. Fáztunk, örvendtünk, a város fényeit csodáltuk. Néha egy-egy óráról elkéreztem sürgős okok miatt. Egy osztályteremben összebújva vele. Ilyen estékben volt részem…..De a kétely ott volt. A helyes kifejezés lehet csalfa szemek. Valami bennem nem tudott nyugodni. Nem tudtam bízni benne.

Egy húsvéti nap ért véget az egész. Nem hittem neki, hogy elutazott. Feltűnt, hogy amikor beteg volt nem engedte, hogy meglátogassam. Féltem, hogy rossz személybe fogok beleszeretni. Botit kértem meg, hogy  elvigyen otthonáig…. Még sem hazudott. Legjobb barátnőjét hívtam fel, hogy elmondjam mit tettem. Nem tudtam magamban tartani és egy üzenetet hagytam neki…Reggel a számítógép előtt várom a válaszát. Nem hittem volna, hogy ezt teszed. Lehet itt véget vetünk az egésznek. Halántékaim elzsibbadtak, a vér elhagyta végtagjaimat és fejemet az íróasztalra tettem. El kellett menjek. Felöltöztem. Szaladni megyek. – mondtam az otthoniaknak. A tó mellett fűzfák tövébe estem. Bőgtem. Sírtam. Minden szakadt szét bennem. Életemben első alkalom amikor valaki után sírok. Véget ért….Este újból a sétatéren találkoztunk. Pásztival és Ágival rohantunk össze. Barátnőm még így mutattam be. Egy utolsó csók az ajkaira és zakómmal a hátamon eltávolodtak lépteim a sétatér járdáin. Fölhívom L-t. Meghívlak egy kávéra  és elvállalta a kolléganőm. Tíz perc után újból fölhívom Megbocsáss de valami közbejött. Nem tudtam mással találkozni. ÉS lehet jobb lett volna, lehet nem. Megkímélt volna majdnem két hónapig tartó mélybe eséstől, de mindazt nem éltem volna át.

Nem szóltam senkinek. Reggel 7 óra. 8-ra munkában kell legyek. Összekucorogva a paplanomon sírok. Tönkrementem. Még addig nem érzett fájdalmat érzek egész testemben. Testvérem rámnyit. Lehet megszokta már ő is az erősnek tűnő természetemet, de már sejtette azelőtt, hogy valami gond van. Ölébe vett, mint, ahogyan a nagy testvér a kicsi öccsét szokta. Nem éri meg. Most megértesz, hogy én mért tartok annyira Enikőhöz… Két hónapig tengődtem két világ között. Valóság és álom, hazugság és igazság, gyermek és felnőtt. Most ébredtem csak rá, hogy életemet mennyire ketté osztottam. Az álom, a felejthetetlen nyári esték. Ez mind Dányán. A munka, iskola, teljesítmények. Ez mind Kolozsvár. Most a kettő találkozott. Vihar lett belőle. Nem ismert senki se rám. Reggelente vártam a buszt és csak az ő illatát éreztem, az ő mosolyát láttam. Délutánra kezdtem elfelejteni, de reggel elölről kezdődött.

Kihez fordulok ilyenkor. Angyalhoz. Kérdezheti sok mindenki, hogy mért tudom annyira tisztelni ezt a személyt. Hát itt a magyarázata. Bajban vagyok – írom neki. Hetek óta már egy szót sem váltottam vele. Mi a gond? – érkezik a válasz. Elpanaszolom mindazt ami velem történt, annak a személynek aki este még értem imádkozik. Mért nyomsz még egy tőrt a szívembe? Elfásultak lábaim. Ha te 1O nap után így érzed magad, én mit kéne mondjak 2 év után? Most éreztem súlyát szakításunknak. Három évvel fiatalabb, mint én és százszor erősebb. Semmi gond. Most félretesszük azt amit érzek és kisegítlek. Hát ezért tudom én ezt a személyt tisztelni.

A kapcsolat nem itt halt meg. Ez a része már játszma, az egymás fejével és szívével való perverz játék. Mindketten tudtuk, hogy nem jó ha ketten maradunk. Így jöttünk össze még egyszer a sétatéren és így hajított el, így hagytam ott én rá egy hétre a lakása melletti mezőn és így kaptam tőle az utolsó csókom miután az első 1O-es büntetőjog vizsgát harcoltam ki az évünkből. Két hónapig gyötört minden ami rá emlékeztetett. Megsérült az álmodozó és nagyobb teret hódított a realista. Elkövetkező kapcsolataimban már nem tudtam felszabadulni és nem is akartam. Nyári kalandok, amikről mindjárt egy pár szó is esik.

Remember the days I used to bring you roses
Remember the ways I used to hold you close to me
Now they’re gone and I’ve lost my time
Never more will you be mine
Remember the days I used to send you flowers
Remember the calls that used to last for hours
Now they’re gone so I take the fall
Get my chance to take it all
I, I really missed you
I, I need to kiss you
Please change your mind and find the time to call
I, I feel so hazy
You, you drive me crazy
Please change your mind and we can have it all
it wasn’t so long ago you called me darling
I was your blue eyed boy,
you were my only toy
Now they’re gone and I’ve lost my time
Never more will you be mine

Sok mindent tanultam ebből a kapcsolatból. Megtanultam szeretni, veszíteni, sírni és újból örülni és talán ha egyeseknek nem is úgy tűnik, de nagyobb teret hódított a realista. Megtanultam a két emberrel élni és ügyeltem arra mikor melyik jön elő és kit mennyire kell kordában tartani.

Márciusban elkezdtem dolgozni. A felnőtt kor újabb megpróbáltatása. Egy ügyvédi irodában és cégnél találtam állásra. Reggel 8-tól gyűlés. Délután egyetem, azután edzés vagy néptánc és este S.L.-el találkozni. Hozzászoktam ismét a hosszú és fárasztó napokhoz. Legkisebb ember az irodában aki elvállat mindent, amit neki adtak. Sokan nem ismertek volna rám. Alázatos lettem. Nem pofáztam, nem lázadtam és mindent elvégeztem amit nekem szántak. Egyenest a mélyvízbe dobtak és senki sem magyarázott semmit. Nem bántam meg egy percet sem belőle. Nehéznek tűnt, sokszor föl akartam adni a harcot és számtalanszor veszekedtem a szüleimmel is e-miatt. Lefújtam a görögországi utat és most már nem bántam meg. Sokan arrogánsnak kezdtek nevezni az egyetemen. Kezdtem megváltozni. Nem az öltöny, hanem komolyabb lettem, egy kapcsolatból lábaltam ki, fáradt voltam mindig és már nem a szeleburdi, sokszor grimászkodó egyetemista voltam. Ez egyesek szemében arroganciaként nyilvánult meg és éreztem én is magamon. Sok év kritikát kaptam az élettől és a körülöttem levő emberektől és most lehet ezért lep meg sok embert, amikor saját hibáimról is tudok beszélni és ugyanakkor elfogadom a kritikákat, amelyeket megfelelőnek tartok…Nem tudom ha mindaz amin keresztül mentem húsz év alatt nem e ahhoz vezetett, hogy mindenkinek túlságosan a kedvében akarok járni. Ez majd később kiderül. De a kritika ahhoz vezetett, hogy törekedni akarok és teljesíteni minél jobban. Ez adta az erőt és az ambíciót és ez adja még mindig. Most már életem minden terén mondják, hogy maximalista vagyok és sokszor lehet eltorzít, de ugyanakkor erőt ad, hogy tovább lépjek. Már nem futamodok meg semmitől. Egy álom? Vagy valóság? Egy lépés és minden valóra válhat… Nem engednek be az ajtón. Bemászol az ablakon. ÉS ha az ablak zárva, akkor áttörtöd a falat. Nem állsz meg. Megragadod az életet. Eltűröd pofonjait. Mosolyogsz egyet és megtanulsz te is lekenni egy pofont neki.

Bíróság, Törvényszék, Közjegyzők, Kereskedelmi hivatal, Telekkönyvek és sorolhatnám a sort, ahol mindennap meg kellet forduljak. Az eddig szerzett élettapasztalat ahhoz vezetett, hogy feletteseim megbecsülték munkámat, még akkor is ha egy két kolléganőmmel e miatt összevesztem. Délelőtt rohangáltam a városban és elintéztem azt amire megkértek. Megtanulsz mosolyogni amikor kell, veszekedni amikor szükséges és befogni meg kitátni a szádat. A helyzettől függ. Megismered az embereket és az embert akarod elérni. Sokszor hazudsz. Lehet a perjét el nem elveszíteni akaró ügyvéd vagy, másnap a tudatlan egyetemista, harmadnap már más valamit hazudsz. Nem hazudsz. Csak végig viszed azt amire megkérnek.

Sokszor káromkodva keltem fel, de próbáltam munkában lenyugodni. Sokat fogytam, ruháim lógtak rajtam, de mégis folytattam. A buszokra várva volt időm kicsit körülnézni és megfigyelni a koldust, az anyát, a munkást, az öreget, a gyermeket, az embert. Öltönnyel ültem le az út szélére. Nem érdekelt semmi. Megszerettem az embereket keresni. Már nem szürke és elhomályosodott árnyak, hanem élő és érző embereket láttam az utcán.

És elkezdődött a nyaram is. Előre láttam, hogy nehéz és hosszú nyár vár rám. ÉS az lett, de felejthetetlen és élmény dús. Sikerült megszerezni a Holland ösztöndíjat. Hónapokig tartó papír munka, veszekedések, mosolyok és most itt ülök egy utrechti szobában alig várván, hogy könyvemet befejezzem. Ugyanakkor a nyár magával hozta a napi 1O óra munkát. Kevés pénz, rekkentő meleg, öltöny, nyári program szerint működő intézmények, stressz és ugyanakkor az álmodozó is élt.

Öt napig Pesten kószáltuk az utcát Csabival és Istvánnal. Két napig a bicatúrára kellett eljöjjek. Lehet pont amikor minden a legjobban ment. Itt ismertem meg K.K.-t. Furcsa pár óra. A Lánchídig mentünk… Este tíz óra. Felettünk a Budavár őrködik. Pár turistát szállító hajók úsznak alattunk. A buzgó japán turista a fényképezőgépével mosolyog idétlenül, mi ketten meg a korláton ülünk. Minden álom valóra válhat. A Duna fölött, a Lánchíd korlátján, egy barna lánnyal. Az álmodozót is kell hagyjuk, hogy éljen. Pár óráig tartó, nevezzem, kapcsolat. Derekát átölelem és egy halk éneket énekelek. Rám néz. Fejét nyakamhoz simítja, de csókot nem fogad el. Percek telnek el. A Duna szele simogatja az öreg híd pillérjeit. A háttérben a város egyre eltompuló zaja. Elindulunk. Már csak az éjjeli járatok járnak. Átölel. A falhoz ragaszt. Lágy leheletét érzem nyakamon. De ajkaimat nem érinti el. Játszik. Játszunk. A buszmegállóban mindenki minket néz, de nem érdekel. A metróról leszállva testét markolom. Rám néz. Tűz, szenvedély, játék. Minden volt e szemekben. Hajamba markol, gyöngéden megharap. Még mindig játszik. Kézen fogva indulunk vissza. Hozzám közeledik, átkarol, magához szorít majd elenged. Visszaértünk. Elköszöntünk. ÉS mindez csók nélkül.

Másnap egy busszal és vonattal már a bringásokat értem utol valahol Algyógy környékén. Egyedül a régiek közül, aki még bringára ült. Zsolt várt az elhagyott állomáson… Mért nem maradtál San Fransiscoban? – kérdem, miközben kocsijával hajtunk a sötétben. Nagyobb szükség van itt rám. – hallom hangját. Hogyan tudsz most itt élni? – fordulok hozzá tanácskérően. Egy saját világot kell magadnak teremts. Csak így fogod túlélni… Csak így.  Fölültem a bringára, de már az újabb generáció kellett hajtson. Majd talán jövőig edzek egy kicsit. Jó érzés volt újból túrás lenni és látni az emberek arcán a mosolyt, amint a Felek lejtőin Kolozsvár fele hajtottak. Haza.  A szülők tapsai, a sírás, az ölelés. ÉS mindezt kívülről nézni.

Folytonosan kerestem magam, kerestem a válaszokat arra, hogy ki vagyok és mi az én hasznom ezen a földön. Egy meg nem érdemelt jegy egy polgárjog vizsgán. Kiszabadult a lázadó. De mégis lefékeztem magam. Már nem érdekelt a jegy, nem érdekeltek a rendszer visszaélései és utolsó percben mosolyogtam egyet és kijöttem a teremből. A lázadót lefékeztem. De ugyanakkor felmerült bennem a kérdés, hogy honnan ered mindez. Már majdnem két éve nem törte föl a hétköznapjaimat és most mint vihar jelent meg a láthatáron… ÉS így lassan elkezdtem írni az eddigi húsz évem regényét. Akartam látni kik és mi minden hatott rám.

Temperamentumomon már megtanultam uralkodni. Kerestem a gyökereit. Legvalószínűbb anyám és nagyapám ágán tudom követni. Testvérem, anyám és én. Mindhárman hordozzuk magunkban ezt a gént. Csendesek, meghúzódottak és egyszer csak föltőr a mélyből. Nagyapámon is észleltem. Cigaretta a kezében. A kutya a lába mellett. ÉS figyeli a mezőt, a falut, az életet. Szempillantás alatt mindez eltűnhet és előjön a vihar. Ezt magamban hordom, ezek a génjeim, ez a természetem és a gyökereimbe van berögződve. De nagy nehezen kezdek megtanulni uralkodni fölötte. De nem mindig fékezem le, mert sokszor kisegített.

Szüleim először látták az álmodozót bennem, amikor tengődésem közepette kitört. Kitört minden, ami fájt, minden amit nem láttam a lakásomban, minden ami zavart és évek után először sírtam. Lehet sokan már javasolták volna a pszihológust. Anyám kellett elválasszon, hogy ne verekedjek össze apámmal. Egyensúlyom teljesen tönkrement és nem találtam magamra, mert nem tudtam ki vagyok. Ebben segített a most íródó könyv. Újból átélni kellemes és sokszor már feledésbe merült emlékeket.

Nehéz volt a nyár. Hétköznapokban reggeltől késő délutánig dolgoztam és hétvégeken jártam az országot. Stoppal, busszal, vonattal kóboroltam. Elbúcsúztam mindenkitől és ugyanakkor kerestem a kalandot. Egy várfalvi buli és újból R. volt a karjaimban. Esténként az edzés, egy sörözés, egy fellegvári séta.

S.L. legjobb barátnőjét akartam megszerezni, csak azért, hogy lássam reakcióját. Elvállalta, hogy velem jön a Fellegvárra, de valami bennem nem engedte, hogy tovább lépjek. De ugyanakkor felejthetetlen kis nyári est. Akkor lépett ki előző kapcsolatából. Sok minden hiányzott abból a kapcsolatból. Lehet a testiség nagyon is jelen volt, de éreztem a szavaiból, hogy hiányzott az odafigyelés, a léhaság sokszor, a szokatlan. Lassan ballagtunk a Fellegvár teteje fele. A Monostor felett a szürke tömbházak közé rejtőzködött a Nap. Egy-két csillag is kinyitotta szemét és követte lépteinket…Fölértünk…Pár percet még elbeszélgettünk… Ha megkérlek, felállsz? – kérdeztem tőle. Igen, de miért? – kérdezte kicsi meglepődve. Majd meglátod. Átöleltem derekát és megkértem, hogy tárja ki kezeit. Hunyd be a szemeidet és énekelj valami. Bármit. Kicsit vonakodott az elején hisz még sok ember járt arrafele. Tudtam, hogy gyönyörű szépen énekel és ezt előző kapcsolatában nem valami nagyon értékelték… Kezeim vállain hullámzottak. Egyszer csak megszólalt. Halkan törte meg a minket betakaró város zaját. Emberek jöttek-mentek. Sokan néztek, sokan még egy két szót is mondtak, de minket nem érdekelt. Énekelt. Valahonnan a mélyből tört elő a hang és nem állt meg. Talán félórán keresztül csodáltam a hangját… A Szent Mihály tornya őrködött a távolban. Nem zavart senki…Csöng a telefon. Barátnőjével kelett találkozni. Egy estéli üdítő, majd a játszótérre mentünk négyen…. Reggel már várt rám a munka.

Nem volt könnyű a nyár és most érzem valójában, hogy mennyire kimerített. De semmit sem változtatnék. Batyummal a hátamon és egy kinyújtott újjal jártam. Egy napot Torockón megfordulni, egy napot Vásárhelyen, ellátogatni az Aranyosmentére, kiruccanni egy hétvégén falura, testvéremmel egy falutalálkozón találkozni a rég nem látott ismerősökkel. Kevés időm maradt aludni. Sokszor Hétfő hajnalban állítottam haza és pár óra alvás után már a Törvényszék folyósóin rohangáltam. ÉS eltelt.  

S.L.-el való kapcsolatom után talán már nem tudtam és nem is akartam fölszabadulni. Már fejjel mentem egy kapcsolatba, még akkor is ha sokszor úgy tűnt, hogy fejetlenségeket viszek végbe. Nem akartam és nem akarok még egyszer mindazon átmenni. Hamar kiégett a kapcsolatom és talán egyből túl sokat vártam el. Sokszor átgondoltam és nem maga a személy miatt gyötörtem magam hónapokon keresztül, hanem az egyszerű tudat, hogy egy álom ment tönkre. Túl hamar engedtem az álmodozóhoz közel jutni és tudtam, hogy szerencsejátékként fog végződni és mertem a kockázatot vállalni. Egy olyan pontban hatolt életembe, amikor egyensúlyomat végleg elvesztettem.

… Egy váratlan falutalálkozó és egy még annál is váratlanabb pár napos kapcsolat a Tanárnővel. Nálamnál pár évvel idősebb. Két-három éve ismertem meg és a falú találkozón újból összefutottunk. Sokan elítélik, sokan lebeszélik. Engem őszintén nem érdekelt. Rég elmúltak már előítéleteim. Egy élni akaró kiöregedő falú még falutalálkozót szervezett. Egy estéli mulatság és jókedv és fölébredtem, hogy vele voltam egy ágyban. Végig mulasd az éjszakát és közben lássad az Angyal szemeit. Nem sajnálod? – kérdezte a Tanárnő. Tudod jól, hogy mennyire tart hozzád és mégis ezt teszed? – folytatta meglepődve. Egy életem van. Ő már valami több nekem, mint mindenki más. Valahova távol a magasba helyeztem el az ő képét. Meg kell tanuljon tovább lépni. Barátját csalta meg én meg Angyal szemeit kellett lássam…. Az-az öt, tíz perc vagy netán óra, amit valakivel eltöltök, azt csak vele töltöm el. – mondtam miközben haját simogattam. Nincs igazad. Mert nem tudsz fölszabadulni – felelte az igazat mondva a Tanárnő. Minden testi vágyamat kielégítő pár este és nem tudtam csak ennyire leszűkülni. Láttam benne is az embert és láttam benne is a valamikori álmodozót, a most még helyét nem találó hóbortost, láttam azt, akit mások nem láttak.

 

Az utolsó hetekben már csak a Holland ösztöndíj gondolata hajtott. Egy váratlan világhálós kapcsolat Bogár részéről, akivel ha életemben két szót váltottam addig… Este 8-kor a Matyi téren? – kérdeztem tőle és meglepetésemre igen lett a válasz… Leszállok és a szobor fele haladok. Kicsit közömbösen, mert nem tudtam igazán mit várjak ettől az estétől és kicsit sietve mert pár percet késtem. Egy régi vaskorláton ült. Egymásnak köszöntünk és egy nyári kert fele indultunk. Egyszerű csevegés erről és arról egy üdítő mellett. Mért ne menjünk föl a Fellegvárra? … Lanyha és selymes nyári est. Megkértem, hogy álljon föl és nézzen a város fele… Ugyanazok a megigéző fények figyeltek minket. Átölelem derekát. Szemeit egy pillanatra behunyta. Megérintem kezeit. Sima gyermek bőrén futkároznak végig ujjaim. Vállán megállnak egy percre, majd tovább szaladgálnak a piciny fülek fele. A haj is az ujjak áldozatául esik. Megfordul. Na? – és szemeivel rám néz. Ujjaimmal megérintem ajkait. A fények meresztik szemeiket és minket követnek. Egy csók. Egy ölelés és pár huncut kuncogás. Így fonódott össze életem pár hétig Bogárral. Mentséget nyújtott számomra. Föltámadt bennem a lázadó kamasz, a sokszor vad és örült szenvedély, a gyermek. Először életemben éreztem, hogy végre ezek az egyének találkoztak és talán ő volt az első, aki mindezeket látta.

Húzzunk meg mostantól egy határt. – mondtuk egymásnak. Ez nem tarthatott, hiszen pár hét és csomagokkal kóboroltam egy repülőtéren. Nem tudsz határokat meghúzni. Újból éreztem, hogy az est a barátom, a titok őrzöm és rám vigyáz . Gyermek és asszony, szenvedély és gyöngédség, állati táncok és egybefonódott kezek. Minden! Minden alkalommal meglepett és mégis a határt kemény kezekkel tartottam. Nem érdekelt senki és semmi. Esténként a vonatsíneken átmászva ballagtam hazafele. Újból éltem. Szabad, örült, gyermek és felnőtt.

Emberismerő. Átlátott rajtam és pillanatok alatt meglátta ki vagyok. Néha kicsit arrogáns, néha gyermek, néha vad és ugyanakkor gyöngéd, kicsit elszállott és ugyanakkor minden apróságra figyelő… Így jellemzett. Az utcán járva mindig együtt léptünk és ha netán nagyobb lépteimmel megtörtem a lépéseink folyását, akkor pillanatok alatt kijavította. Nem zavart, hogy régi barátjáról mesélt és lelkét kitárta. Mindenben megértettem és tiszteltem őszinteségét, gyermeki mosolyát és szemének ragyogását.

Az utolsó pár napok. Sok mindent elvállalt, amit addig nem tett meg. Egy kis hóbort, merészség és sokak által elítélhető tettek. Kit is érdekelt. Egy autónak támaszkodva csókolod ajkait, egy vasút mellett szorítod testét, egy híd alatt örült csókokkal leped el melleit, egy padon ülve gyöngéden simogatod haját. Nehéz volt mindkettőnknek szülőkkel élni. ÉS lehet ez tett mindent izgalmasabbá. Éreztem a benne lángoló olthatatlan tüzet és ugyanakkor a gyermeki kacagása hozott mosolyt az arcomra… De a határt vaskezekkel tartottam.

 Kimerültem a vakációm végére. Kifárasztott a munka és a hétvégi kiruccanások, a készülődések és a folytonos feszültség. Ő adta a megfelelő erőt, hogy tovább lépjek. Egy barátom lakásán eltöltött éjszaka elmenésem előtt. Mindenben megértett és ezzel lepett meg a legjobban. Nem ítélt el semmiért. Egy mosollyal és simogatással nyugtatott meg mindenben. Furcsálltam, hogy valaki annyira jó és megértő velem… Látom, hogy nem tudsz igazán fölszabadulni. – és arcomat megsimogatta. Nem tudtam. Fogtam és fojtottam sokszor az álmodozót. Nem tudtam még egyszer ugyanazon átmenni és talán jobb, hogy Kolozsváron való maradásom utolsó heteiben ismertem meg. Nem tudtam volna sokáig meghúzni a határt.

De ennek is véget kellett vessek. Eltűntek megint a szenvedélyes éjszakák, a bevásárló központ előtti találkozások, a mosolyok és az estéli kóborolások. Alig ismertem meg és a sors új utakra sodort. Életem most kezd igazán perdülni és forogni. Határokat rúgok fel. Hajtok egy láthatatlan és elérhetetlen cél fele. Nem fogom sohasem elérni, de az odavezető útért élek. Helyek, emberek, arcok, szerelmek, történetek, utcák, fák, mosolyok és könnyek. Taposom az utam…

                                                                              Kolozsvár 2007 augusztus 3O

                                                                              Utrecht 2007 szeptember 2, 3

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s