XIV FEJEZET

 

XIV FEJEZET

 

,,Szilágggyyyyiiiiiiii !!!!!!!!!!!!!!!!!”

,,Szilágyiiiiiiiiiiiii!!!” – hányszor és hány kórusórán hallottam a nevem  az elkövetkező két évben. És nemcsak kórusórán gyűlt meg a bajom ebben az időben, hanem körülbelül minden tanárral és nemcsak.

A tízedik osztály már változásokkal jár. Kilépsz a zöldfülű gólya cipőből és egy fokkal közelebb kerülsz az érettségihez, ami még ebben a korban egy messzi távoli gondolat. Jó két évig tartó rebellis és lázadó korszakon mentem át, mint kamasz egyén és bevallom egy percet sem bánok belőle és semmit sem változtatnék meg. Tetteim, amikről mindjárt szólok is egy pár szót egy tranzit korszak kisugárzásai voltak, amin mindenki átmegy életében. Van aki csendesebben viseli ezt el, van aki közömbösen, vagy netán lázad minden és mindenki ellen és minden pillanatban azt érzi, hogy valamilyen jogát megsértették. Én az utolsók közé tartóztam, lázadtam mindenki ellen, utáltam a rendszert és minden héten meggyűlt valakivel a bajom. Éreztem, hogy a világ az enyém, the world is at my fingertips. Mindez ahhoz vezetett, hogy mások kellett  ráhozzák a figyelmemet arra, hogy mit szabad, mit nem és minek hol a határa.

ÉS ez a korszak kicsit az osztályra is jellemző volt. Ezen minden osztály átmegy. Kilencedikben, mint félénk kis nyuszik ültünk a padokban, rettegtünk a fizika és zeneórától és szó sem volt róla, hogy tanárokkal veszekedjünk. Néha itt-ott szembeszálltunk velük, de ez ritka volt. Kedvesek, kicsik, még gyermekek és szépen megtapsolnak mindent, kész öröm náluk órát tartani. Ezek voltunk kilencedikben. Ahogy telik az idő, a kórus óra sem tűnik olyan förtelmesnek, a patyolat tisztára le nem törölt tábláért sem kapod meg az 1-est fizika órán és a tapsot is elhagyod, mert már gyerekes. ÉS a tanárok sem mennek már az oszihoz, hogy jaj de kis ügyes csecsemők és bogarak, hanem már panaszokkal töltik meg a fejét. Már megint ezzel és ezzel meggyúlt a bajom, kezdenek ellustulni és egyre többen nem készülnek kellő képen.

Azon gondolkodok most, hogy melyik történettel is kezdjem. Hát ha valahol az elején kezdeném, akkor biztos, hogy a tízedik osztály már azzal kezdődött, hogy bármerre is jártunk csak a túráról meséltünk. Mi voltunk az elsők és egyedüliek akik ezt ország szinten megtettük, mi voltunk a nagy és összeforrott csapat, a Zsolt osztálya és nem egy osztály irigyelt is minket e-miatt. Eltelt a gólyabál, meg a kollégiumi napokról is csak emlékek maradtak. Új gólyák jöttek, új kilencedikesek akik néha hozzánk jöttek tanácsot kérni.

Épp egy kémia óra jut eszembe. Pár hónappal ezelőtt látogattuk meg Péter Rozi tanárnőt és meglocsoltuk. Kellemes és nosztalgikus hangulat volt, amint már egyetemistákként álltunk a vendégszobájában és a sós sütemények mellett egy-egy pohár bort szürcsölgettünk. Emlékek, távoli történetek amin már csak nevetni tudtunk. És így jutott eszembe az egyik nem annyira kellemes eset az egyik kémia óráról. Nos ne kérdezzetek most túl sokat a kémia titkaiból mert nagy szó ha még a Mendeleev bácsi táblázatából felismerem az elemeket. Nyugatias tanrendek kezdték elözönleni az osztályt és minden tanár mintha megbolondult volna, csoportmunkára késztetett minket. Ez így volt magyarból, matekból, románból és ugyebár kémiából. Hármas csapatokba csoportosulva kellett két feladatot megoldjunk, majd óravégén le kellett adjuk a produkciónkat. Mért nem kedveltem a csoportmunkát? Hát mert néha abból állt, hogy Gási megoldotta a feladatot, többen nézték, még nyújtózkodtak egyet, vagy épp fogukat piszkálták. Ebben az esetben kivétel volt, hiszen Adaval és Trakival (akikkel egy csoportba kerültem) összedugtuk fejünket és nagy kínok között megszültük a megoldást. Eltelik egy hét és jönnek az eredmények.  Halljuk a neveinket na és a jegy? Egy nagy szép, kerek kövér 6-os. Nyelünk kettőt és megvárjuk amíg kiosztják a dolgozatunkat. Második feladat tökéletes, minden pont megadva, az első feladat meg nulla. Mi az, hogy nulla? Közelebbről megvizsgáljuk és lám mit látunk, a közepe tájt elrontottunk egy számítást és ezzel a számmal tovább oldottuk a feladatot. A gondolatmenet jó, csak az eredmény nem volt helyes. Hátunk mögött ült Csabi a négyzeten, vagyis Birdy és Göndör és akik szintén azonos jegyet kaptak. Megnézzük a dolgozatukat. A második feladat náluk is jó, de az elsőhöz egy szót sem írtak. NA itt nagy igazságtalanság történt. Ada és Traki már kezdtek csillapítani, hogy hagyjam el, mert csak egy jegy. Na nem, én azt már nem. Ez egy alkotmányos jogom (nem igazán tudtam én akkor, hogy mi az). Felnyújtom a kezem és máris kérdem ,,Ne tessék haragudni tanárnő, de itt valami gond van… Mért teccett hatost adni?”. Jött is a válasz ,,Hát mert az egyik feladatotok rossz”. Na erre a szív kezd gyorsabban pumpálni, a szemek élesebben és sebesebben mozognak, egy két verejték is megjelenik a homlokodon. ,,Hát igen, én ezt látom, de épp, hogy a végeredmény nem jó… .a menetrendben semmi gond. Arra nem kapunk pontot mégis? Hiszen nem mindegy, hogy a másik csoport egyáltalán nem oldja meg, mi meg kínlódunk rajta, elrontunk valamit és semmit sem kapunk rá”. Nos erre már a tanárnő szemei is kezdtek merevebben nézni. ,,Én úgy tudom, hogy a képességi vizsgán is ha elrontod a matek feladatod eredményét az nullát ér”. S mit felelek én erre, hogy hátra ne essek most a székből. ,,Hát nem jól teccik tudni. Mert ott nagyon is pontoznak a részleges válaszokért is”. ..csend. Most egy pillanatnyi csend, a szemétkosár melletti svábbogár is megáll a majszolásból és felfigyel, a sarokban várakozó pók meg kicsit lejjebb ereszkedik. A robbanás előtt, vagy a szökőárat megelőző percekben síri csend. ÉS akkor felrobban minden. ,,Hogy én még ekkora szemtelenséget nem hallottam. Ki vagy te, hogy az én tanári tudásomat megkérdőjelezed?” – és ilyenkor az embernek az ütőerei háromszorosára duzzadnak. Ez az a pont amikor a diák elhatározza, hogy leül, végig hallgatja, farkát lába közé teszi, fejét lekonyítja és bocsánatot kért. De akkor miről írok én most? Az adrenalin szint túl magas. A mellékvesék már rég a vérrendszerbe ömlesztették és a szív már túl sebesen mozog. A térdeid ellágyulnak, az asztalt megmarkolod. ,,Hát én az ön tanári méltóságát nem vontam kétségbe, de így osztályoznak és elvárom, hogy a munkánkért megfelelő jegy járjon.” Az osztály is közbelép, hogy jobb lenne leülni és hallgatni, de az atomhasadást már nem lehetett megállítani. ,,Rögtön a fegyelmi elé vitetlek. Hát még ilyent.”…most az a pont jön amikor beáll a pofátlanság is ,,Vigyen ahova akar, mit gondol félek én a fegyelmitől. Ha akarja szüleimet is felhívhatja”. Mindkét oldalon a vérnyomás 220 fölötti, a csengő szól. ,,Hétfőn reggel 8-kor a szüleiddel a laboratórium előtt!!!!!!!”. A hír hamar terjed és fel sem érek jól épp Zsolttal találkozom. ,Már megint mit csináltál?” – kérdi tőlem félig mosolyogva félig aggódva. ,,Hát semmit, csak anyáméknak egy plusz utat okoztam”.

Ez volt az első alkalom, amikor valaki szüleimet a magaviseletem miatt (ja, hazudok, elnézést a második, mert elemista koromban egy 4-es magaviselet jegyért is fel kellett menjen apám). Eljött a Hétfő reggel. A hétvége hosszú volt, a tanárnő is jól kialudta, magát én még jobban. Szüleim a boldog hírtől fél lábon ugráltak, de mit volt mit tegyenek, el kellett jöjjenek. Mindketten kicsípték magukat és kiadták a parancsot. ,,Egy szót sem szólsz”. Én már igazán nem. Az adrenalin rég kiment a szervezetből és az ütőerek is visszatértek normális méretükre. Reggel 8 óra és a labor előtt állunk, a téma? Szilárdka meggondolatlan viselkedése. Mindenki nyugodt, kicsit feszült a hangulat. Anyám a kezemet tartja ölében, épphogy a szopóka nem hiányzott a számból és a kiskalap a fejemről. ,,Hát teljesen egyetértek tanárnő” –kezdi anyám egy lágy és megértő tónuson. NA és mint olyan ember aki egy két pszihológia órán megfordult életében, folytatja ,,Sajnos ezek a kamasz gyerekek még sok szempontból kiszámíthatatlanok (Közben én kellőképen bólintok) és Szilárdkában mi is észleltük ezt a még nagyon frissen élő igazságérzetet (erre majdnem hanyatt esek a székből, hogy ezt honnan találta ki?), de remélem, hogy ezzel nem rontotta el a kiváló tanár és diák viszonyt ami közöttük kialakult”. ÉS körülbelül ilyen szavakkal búcsúztak el, én meg visszamentem az órákra. Szó sem esett többet erről az esetről és mai napig nem tudom, ha ezt a jegyet beírták vagy nem a naplóba.

Azonban semmi sem tudta fölülmúlni a kórusórákat. Majó nénivel, nevezzem talán saját maga által megkeresztelt nevén I LEÓ, ha nem a testvéremnek gyűlt meg a baja, akkor én kaptam valami kommentálni valót. Ekkor a még túlbuzgóan demokratikus és lázadó létemmel egyre nehezebben fértek össze a kórusóra diktatórikus vonulatai. Ez csak is konfliktushoz vezethet. A testvéremmel való veszekedések fő okaként az urlandó stílusban való éneklést lehetne megnevezni. Ugyanis azt elárulom, hogy öt negyvenkilós kis halvány szoprán léánkát, egy jókora megtermett 85 kilós ifjú simán túlordít. ÉS ez történt itt is. Erős hangúak voltunk mindketten és sokszor nem tudtuk hol a hó. Erre a tanárnő lefújta az egészet, a hangvillát a földhöz vágta. ,,Szilágyiiiiiiiiii!!!”. Erre megszeppenve néztem jobbra balra. ,,Nem te, az a bugyuta testvéred”. Erre persze jött a kérdés, hogy mért bugyuta, hisz ő szeret énekelni. I Leót nem vonjuk kérdésre !!! HA netán rám ordított, akkor a bátyikó kapta fel a fejét, hogy már megint mit tett, mire a válasz ,,Nem te, hanem a kisebbik bugyuta”.

Ki tudja elfelejteni  ezt az időszakot. Egyik kórusfellépés követte a másikat, egyik falúból, városból a másikba barangoltunk és sirattattuk a szegény görbe vénasszonyokat a Kossuth meg Hej dana haj nótáinkkal. Ott már engedett volt az urlandó, hiszen szegény mama Horthy Miki óta nem hallott katonadalt. Olyankor mindig intett Majó néni, hogy tüdeinket jól szívjuk meg, mert ide már kellő férfihang kell. Öcsi, Jancsi, Kereki, Géza, Kálmánka. Jó kis csapatot alkottunk a basszusban. Egyedi érzés amikor valaki előtt énekelsz, társaiddal együtt feszíted hangszálaidat és egy mosollyal az arcodon elfogadod a közönség lelkes tapsát. Nagy híre volt a kórusnak annak idején. Minden kolozsvári fesztiválon, az operától kezdve az ortodox templomig, a székely falvaktól a váradi, vásárhelyi templomokig és színházakig, a new yorki Broadwayig mindenhol megfordultunk. Amit persze az amerikai túrnévvel tetőztünk. De erről már külön fejezet fog szólni. Bármennyire is teher volt ez számunkra kilencedikben, ekkortájt egy igazi szenvedéllyé vált. Nem volt könnyű egész délutánokat és hétvégéket erre szentelni, hiszen ott volt az iskola, az otthon és az azokkal járó gondok. ÉS vettük a vállfát, a nyakkendőt, a fekete zakót és a kottánkat és jártuk az országot a Feri bácsi buszával. Ott öltöztünk, ott melegítettük be hangszálainkat és futottunk az előadásra. Áldozatot követelt meg mindez  I Leónak volt köszönhető mindez. Nem könnyű egy anyának két gyermekét otthon hagyni étel nélkül hogy napokat szenteljen a kórusra. De látod egy ember szemében amikor szeret valamit. Az ordítások, civakodások már mind nem számítottak, amikor tapsok zaja között szembe néztél a karnagyoddal és elfogta mindkettőtök arcát a mosoly.

ÉS kell néha egy Szász Levi, egy Cseh Péter, egy kicsi és nagy Szilágyi, aki megegye a tanárnő napjait. Ilyen eset volt amikor, egyszer épp az amerikai utazás előtt tavasszal próbát tartottunk. A nagy út és a számos koncert ami ránk várt megkövetelte a munkát. Két hónapig minden nap próba, a húsvéti vakációban épp ebédelni mentünk haza. A kórus és a versenyek sokszor nem fértek össze, mivel általában szombaton kellett mindkettőre járni. Nálam ezt elnézte a tanárnő, hiszen ha hiányoztam akkor épp egy versenyen mérettettem agytekervényeimet. ÉS így adódott, hogy az egyik éneket, amit valamikor februárban vettek én nem tudtam. Ugyanis akkor is versenyen voltam, amikor tanulták. Érdekes módon három hónapig ezt a művet nem énekeltünk, tehát nem is tudtam ha létezik. Nos épp az egyik Amerika előtti próbán, mint a bálám szamara nézem az új kottát. Két perc és I Leó észre is vette. ,,Szilágyiiiiiiii!! Te ezt mért nem tudod?”. Húúúú, nyelek egyet. A francba. ,,Épp fizikaversenyen voltam, amikor ezt a művet vették.” – feleltem fél szájjal. ,,Na ás azóta nem volt időd megtanulni?” – kérdezte tőlem egy kicsit ironikus hangon. ,,Hát azt sem tudtam, hogy létezik. Nekem nem mondott senki semmit”,,Hogy micsoda?”. A földig szapult, de hallgattam hiszen Zsolt felhívta egyszer a figyelmemet, hogy magatartásommal ne lőjem el az amerikai esélyemet, ezért tűrjek egy kicsit. Hát ezt tettem, egészen másnapig. Mivel mindketten az Irónia csillagjegyében születtünk, az égitestek megjósolták a másnapi ütközetet.

Szombat reggel és addigra már megtanultam az új kottát. ,,Nos gyerekek a XXI zsoltárt (őszintén nem tudom melyik volt) énekeljük el szépen”. Máris hízott a májam, hogy milyen ügyes voltam, mert megtanultam és tudtam. ,,Van-e még valaki, aki most látja először a kottát?” – kérdi a tanárnő egy kilométerről érzékelhető iróniával és rám néz. Jött is a felelet. ,,Nem, most már másodszor látom”, mire újabb atombombát dobtak a Kollégiumra. ,,Rögtön pucolj ki…..Tűnj haza az anyucidhoz és apucidhoz” – rikácsolt egy fület lyukasztó hangon. ,,Megyek is nem kell kétszer mondja” és erre a bátyám sem tudott szó nélkül maradni. ,,Ne felejtsd el megetetni a tengerimalacot”, amire a kórus röhejbe fakadt, én bevágtam az ajtót. ÉS az égnek köszönhetően mégis másnap visszavett.

Itt szünetet tartok. Még pár hét amíg elhagyom az országot és addig még irtó sok írni valóm maradt. De a munka kötelesség is vár… 

                                                                           Kolozsvár 2007 augusztus 8

Azonban ez két év nemcsak veszekedésekből és folytonos feszültségekből állt. Tizedikes koromban kezdtem el különösebb érdeklődést mutatni a néptánc iránt és a Szamóca néptánccsoport tagja lettem. Hogy is írjam le, vagy mit is mondjak az első évemről. Sok szempontból nagyon nehezemre esett ezt a műfajt űzni több okból kifolyólag. Egy évvel később kezdtem el táncolni, mit többi osztálytársam, életemben nem táncoltam és persze olyan emberek is akadtak akik pólyás koruk óta szökdeltek, csapták lábaikat és pörögtek. S akkor megjelenek én, aki azt sem tudtam, hogy melyik a ballábam és melyik a jobb. Nem valami nagyon kedveltem az elején és ezért nem az oktatók voltak a hibások. Én magam éreztem, hogy egy pótkerékként működök és látod a párcserekor karjaidba került partnernek a szemében, hogy ,,hű, na megint ehhez kerülök”. Azóta az idők megváltoztak, már egy jó pár év eltelt és valószínűleg ez is ahhoz vezetett, hogy ha olyan emberekkel találkozom, akik még sok mindent nem tudok, akkor türelmesen elmagyarázom nekik. Bármilyen hihetetlennek is tűnhet egyeseknek, maikor látom, hogy valaki még új egy szakmában, egy sportban vagy bármi másban, akkor próbálok segíteni rajta, mert értékelem azt, hogy valamivel többet akar, mint a mellette levő. Akkor legalább a többiek tiszteljük ezt és segítsünk rajta. Ezt tettem az utóbbi héten az egyik új kolléganőmmel, aki átveszi majd helyemet miután egy kicsit elhagyom ezt az országot. Mért teszem ezt? Azért mert legtöbbször senki sem magyarázott le nekem semmit és mindent a saját bőrömön kellett megtanulnom. Lehet jobb így, de sokszor elég nagy akarat kell , hogy túlvészeld valaminek a kezdetét. Mindez ahhoz vezetett, hogy ha valamiben tudok másnak segíteni, amíg lábra áll, akkor segítek, mert jól esik valakinek egy segítő kezet nyújtani és egy köszönet a végén mindent fölülmúl.

Nem voltak nagy fellépések az elején, hiszen kis néptánccsoport voltunk és én is még a kezdetén jártam. Karácsony, Húsvét, Kollégiumi napok és elég is volt ennyi ünnepség számomra. A Cipót ez év végén hagytam ott. Nem tudom a pontos okát. Már nem volt elegendő időm, már nem élveztem a megbeszéléseken részt venni, nem bírtam egyes emberek magatartását, de kiléptem és eltűntek a nagyorrú emberek is az újságból.

Az iskola eredmények ez évben is jelesnek maradtak meg és szintén elsőnek végeztem. Jártam a versenyeket, az országot. Itt-ott első hely, dicséret és pár diploma ül most a polcomban. Ez a sikerélmény vezetett nagyon előre. Megéreztem izét és nem tudtam ott hagyni. Jó érzés volt átvenni az oklevelet, jól estek a tapsok, mert tudtam, hogy ezért megdolgoztam. Azonban áldozatokat követelt meg ez a magatartásom. Elkülönítettem és szétválasztottam életemet. Még egy két kisebb kollégiumi bulis visszautasítás már nem is tudom milyen lány részéről és elhatároztam, hogy minden ami szerelem, gyöngédség, álom, szabadság és hóbortos kamaszkor azt Dányánra és a nyarakra bízom. Persze, hogy kezdtem lüke lenni és egyre nyíltabban viszonyultam mindenkihez, de a kolozsvári életemből sok mindent kihagytam. Nem akartam kapcsolatot, mert tudtam, hogy a teljesítményem kárára megy és nem is akartam, hogy ezt a részemet itt Kolozsváron ismerjék. Megkapod sokszor a bélyeget úgyis, hogy első tanuló, nagyokos meg stb. és sok ember ennyinek is vesz, rád nyomja a pecsétet és nem tudja elképzelni, hogy mindez háta mögött van még valami. Sokan képzeltek felületesnek, tocsinak, olyannak aki éjjeleket tanul. Sohasem tanultam éjjel és nem érdekelt ha másnapra nem volt meg a házi feladat, de éjjel nem ültem fent és próbáltam útközben tanulni. Ezért jártattam a számat órákon, ezért kérdezősködtem mindig és próbáltam mindazt felfogni mait leadnak már az iskola padjában. Otthon leírtam a házimat, mert ennyire volt sokszor időm. Ott volt a kórus, a néptánc, a versenyek, egy-egy szereplés, itt-ott egy-egy rendezvényen való segítés és a napjaim el voltak foglalva.

Ekkor szerettem meg igazán utazni, mert láttam, hogy önerőből is el tudom érni. A versenyek, a kórus, a kollégiumi zarándoklatok mind ahhoz vezettek, hogy kevés hétvégémet töltöttem itthon. Megragadt az utazás. Szabadnak éreztem magam, álmodozónak, fiatalnak.

Ez időtájt kezdtem igazán rávenni magam, hogy minél többet csináljak, minél többet akartam és még mai napig akarok az élettől. Értékelem azt és minél több mindenen keresztül akarok menni. Ennek is van egy határa és ebben az időben nemegyszer éreztem (és mai napig számtalanszor érzem), hogy mindez felhalmozódik és szünetet kell tartsak. Ez egyszer úgy nyilvánult meg, hogy egy marék hajszál maradt az asztalon, már annyira sok volt a stressz és akkor szakítottam egy időre mindennel. Nem akartam, hogy  az egészségem kárára menjen és egyszerűen levertem mindent az asztalról. Ez ahhoz vezetett, hogy mai napig ügyelek, hogy ne lépjem át ezt a határt és bármennyire egoistának is hallszik de ügyelek a saját egészségemre és ez sokak számára egoizmusnak tűnik, meg abban nyilvánul meg, hogy nem mindig vállalok el mindent. Igaza volt Neli néninek ,,Tanulj meg nemet mondani”, mert sokszor nem éri meg. Éreztem, hogy mindig kell teljesítsek és már nem tudtam, hogy magamnak vagy másnak. A tanárok levárták, hogy jó legyek mindenből. Minden tantárgyhoz értettem magam és egyre több dologhoz tudtam hozzászólni de mindennek volt egy határja. Tizenkettedik elején félrehúzott egyszer Neli néni és a falhoz rakott. ,,Idefigyelj gyerek. Egy segged van, ne próbálj több lovat megülni vele. A te lovad az érettségi, az összes többi mellékes” – és igaza volt. Tizenkettedikre otthagytam a versenyeket, kórusról kidobattam magam és a néptánc az a matek óra utáni kellemes kikapcsolódássá vált.

A második félévben már az amerikás szelek fújtak mifelénk. Kezdtek a hírek terjengeni. ,,Hallottad?! Lehet megy a kórus Amerikába” és egy, egyesek számára förtelmes, mások számára felejthetetlen, kórusórán eldőlt, hogy kik mennek majd Amerikába. Sok szempontból szörnyű érzés, hiszen tudtad, hogy  a náladnál sokkal jobb tizenkettedikes itthon ül, mert érettségizi, te meg átveszed a helyét. 3O ember. Csak ennyi mehetett és hallom a nevem. Nem tudtam ordítani, mert sokan sírtak mellettem, de Varujjal amikor az osztályba értünk a földön fetrengtünk a boldogságtól. Ebből állt a második félév. Először  az amerikai ,,testvérek” jöttek és persze, hogy magyarán megmondva ki kellett nyalni a hátsójukat, hogy minden szép és jó legyen. Ez a megalázkodás egy tipikus Kelet Európai sajátosság. Egy borzos, jó dundi vörös hajú gyerek, Grant került hozzánk. Talán furcsálltuk, hogy két bőrönd ruhából csak egy felsőt használt öt napig és nagyon ritkán zuhanyozott, de talán mégsem volt annyira furcsa, mint a Varuj Le Annje aki a vinetás kenyérre kente a mézet és még ízlett is neki. Más világból jöttek ezek az emberek egy számukra talán az afrikai törzseknél kicsit fejlettebb helyre. Kolozsvár még Kolozsváré s van minden ami kell a városi élethez, de maikor már testvérközösségeiket látogatták Erdély különböző falvaiban, akkor már rájöttek, hogy az afrikai bivaly pásztor és a székely tata között épp a bőrszín a különbség, mert a fejlettség szempontjából nem sok mindenben különbözött az erdélyi sáros kis favécés falú a bantu törzsek nádkunyhóitól. Az iskolában a fordító szerepét töltöttem be és minden órán hátul ültem ,hogy értsék mégis miről tanítanak nálunk. Lehet ők naivaknak hittek és elmaradottnak mi meg bunkóknak láttuk sokszor és kétszer akkoráknak mint mi. De barátságok alakultak és ezekről is már a következő fejezet fog szólni, hiszen Amerikába is ellátogattunk.

 

Az iskolából, kicsit kilépve menjünk csak haza. Az járda még elég rossz, habár a főtértől pár lépés választ el. Az ortodox katedrálisnál, vagy a református kétágú templomnál vagy egyszerűbben a regionálánál (redzsiónálánál) kell a buszt megvárjuk. Egy és ugyanazon hely, attól függ kitől kérdezzük meg. Addig egy rövid öt perces kis gyalogút. Mögöttünk a Paniró, ahol sokszor az éhes licista orrával a finomabbnál-finomabb sütemények és kenyértermékek illata játszott. HA kicsit előbbre megyünk a CEC épülete terül el balra, vagy legyen az-az Országos Takarékpénztár és átellenben a prefektúra (ispánság) szecessziós épülete magaslik. Egy átjáró választ el a protestáns teológia most már felújított székhelyétől. Előre a messzeségben terül el a Marastitér. Szocialista blokkok szürke sora, néha itt-ott egy fa az útszélén. Az én negyedem. Jobbra a görög-keleti székesegyház tornyosul bizánci kupolájával. Kicsit idétlen és grandmániás de, ezt most elnézzük, hiszen máris a négyesre kell üljünk. A 4-es, 6-os, 7-es és sokmás busz meg troli visz arra ahol én lakom. Épp Mese, Cökk, Rebi, Géza és Lacika van velünk, tehát egy Sziát azért mondjunk el mindenkinek. Eléggé ócska troli fékezett előttünk, de a marastéri bandát nem zavarja. Ezek voltunk a negyed lakosai ebből az osztályból. Kell egy kicsit ügyelni, hisz sokszor a belügyminisztériumot jól megrázza ez az utazás. Elindultunk és még pár megálló választ el. Nem lakom annyira messze, hiszen 15 perc alatt busszal és gyalog otthon vagyok. Csíptessétek csak meg az a jegyet, hiszen az itteni bakterek nem a legkedvesebbek. Szerencse, hogy ez a rongyos ellenőrző legalább annyiban segít, hogy fele áron megvehetjük a bérletet. A Szent Péter templom és mellette a hatalmas BRD BANK épülete. Nem sok esztétikai ízlése van ennek a városnak és a vezetőségének. Régi és új, magas és alacsony. Egy lére megy. ÉS innen arra már a szürke tömbházak rengetege. Valamikori hostáti házak romjaira épültek és egész hegytetők lakói töltik most be. De én itt lakom. A két útsávot egy zöld bokorsor választja el. Ennyi itt a zöld és a növény. A marasttéri piaci megálló és még egyet kell menjünk. Eléggé zsúfolt, szemetes piac, ahol a ruszki és kínai árú még mai napig nagy divatmegszabó….A körforgó, a posta épülete és az OMV benzinkút. LE kell szálljunk. Szevasztok. Lacika, Géza, Rebi és Cöke a következőnél szállnak. Mesit is megpusziljuk és még pár perc gyaloglás. Egy pár fa állott itt valamikor, most egy parkírozó beton szőnyege áll helyükben. Egy szürke póros hidat és egy kocsmát kell elhagyjunk és máris látom a Shell benzinkúttal átelleni Tömbház. Az első emelet. Látjátok? Ott lakom én….

Anyám egyetemre kezdett el járni ekkortájt és most készíti a diploma dolgozatát a mellettem levő szobában. Azóta már jó pár év eltelt. Anyámnak is teljesült egyik álma és azelőtt egy éve egy kertet is vettünk. Nagy álmok a licista gyerek fejében, hogy majd ház épül, zöld pázsitfű és házibulik. Még sehol semmi ennyi év után. Ez a hely vált az anyám megpihenőjévé. Az elején még zavart, hogy délutánjait itt öltötte és az egyetem meg munka miatt sokszor épphogy összerohantunk kétszer egy héten. A kertnek örültem mint bármilyen ember. Hiszen zöld, gyümölcsfák egy csipetnyi Dányán és szabadság. DE itt újból más világok találkoztak. Ez lett az anyám gyermekkor világának a folytatása. Egy liba, egy tyúk egy kacsa ami volt az ő gyermekkori udvarán. Ez nekem nem kellett egy városi udvarra és az elején bántott, hogy semmit sem tehetek ebben a kertben a saját fejem szerint. Most már közömbösen hagy és talán belenyugodtam. Ez nem az én világom, ez az anyámé és megérdemli. Mindenkinek meg kell legyen a saját odúja ahova visszavonul. Engem is zavar, ha a köreimet háborgatják, a testvéremet is és épp ezért már nem szólok bele senkinek. Mindenkinek megvan a joga, hogy kicsit élje az álmát. Már nem volt annyira nehéz megszokni, hogy néha van aki hazavárjon étellel és sokszor te kell előkotorászd a hűtőből. Ez van, ilyen az élet.

A szüleim is kezdtek változni a szememben mint mindenki. Felnősz, már másképp látod őket és látod azt is, hogy nem ismersz még sok mindent róluk… ÉS ez mai napig így van. Bármennyire is akarnám, nem ismerem főleg apámat. Nem beszél gyermekkoráról, álmairól, vágyairól, félszeiről és ezt hiányolom hiszen saját apámról irtó keveset tudok… Ekkortájt kezdtem, hibáztatni mindazért, hogy hiányoztak a gyermekkori pecázások, a kocsi javítás, a hétvégi kiruccanás, a megbántó felképelése. Megtanultam azóta, hogy keresd azt az emberben azt ami és nem azt ami nem. Sokszor üreget érzek valahol a mélybe emiatt, de ezt kipótoltam más személyeket nézve. A veszekedések napi renden voltak, mint mindig és egyszerűen közömbössé tettek, hiszen láttam, hogy az ég világon semmi értelmük.

Sokszor éreztem idegennek magamat és kialakítottam egy nagyon jellemző tulajdonságomat, hogy pillanatok alatt kikapcsolok ebből a világban, bárhol is legyek. Talán ezért hallottam azt a nagykorúsításomon, hogy éljek többet a valóságban és nem az álmok világában. Kérdés? Melyik valóságban, hiszen az amiről álmodozok az valóság vagy az lesz. Ez az amikor nem figyelek, amikor beszélhetnek hozzám és hirtelen felkapom a fejem, vagy amikor a buszon utazom és nem veszem sokszor észre a nekem integető embert.

 

A gondok az osztályban tizenegyedikben kezdtek jobban látszani. A csapatnak egy része felbomlott. Tizenegyedik eleje és Gréti, Csengi, Fruzs meg Varuj elhatározták, hogy átiratkoznak a humánba, hiszen már megterhelő volt számukra a reál. Az osztálynak nagy csapás volt és Zsolt számára elképzelhetetlen, hiszen egy csapatként indultunk és egy csapatként végeztük. B. Timi már kilencedikben elhagyott, de azóta összeforrott a csapat és újabb emberek kezdtek kiszállni. Zsolt is talán a realitással kellet számoljon. Volt aki nem bírta volna meg, volt aki kényelemből ment át. Valószínűleg érezte, hogy cserben hagyták. Habár minden szünetben ott voltak, de együtt akartuk végigjárni az utat, együtt akartuk összekötni a fonalat a 4 év végén. Tehát két év alatt öt emberrel fogyott az osztály és egy kivétel is akadt, Magdi aki épp a humánból jött át reálra. Ő lett a xerox mester a lapkezelős és habár kicsit távoli volt, egyike volt a teheneknek, hiszen már nem bárányok, hanem táhányák lettünk. (ugyanis New Yorkban vettünk mindenkinek egy pólót, main egy idétlen boci volt, amint átrepült a városon és ez lett a jelképünk J ).

Talán ezek voltak a legmegterhelőbb az iskolának a  legtöbb büszkeséget hozó évek. Volt egy magja az iskolának, aki kórusra járt, rendezvényeket szervezett, versenyeken képviselte az iskolát és ez a csapat kellett előrehúzza az iskolát és mégis ezt a csapatot lehetett a legjobban kritizálni és amelyik ló húz, azt  ütik is. Zsoltnak az egészsége volt már kockában, maikor az éjjeles nem alvások azért, hogy a Kollégium minél jobban teljesítsen ahhoz vezetett, hogy szemünk láttára öregedett, egészsége tönkrement és az osztályra sem tudott már nagy hangsúlyt fektetni. ,,Szépek vagytok de üresek” – ezt írja az egyik oldalán az osztálynaplóknak. Román órán épp inspekciónk volt és többünknek nem tetszett a tanárnő viselkedése az osztállyal szemben, csak azért mert volt egy ismeretlen kommunista cáca az osztály végében aki mindent lejegyzett. Szünetben ketten felmentek és mindezt Zsoltnak elmondták. Egy hibája volt Zsoltnak, hogy egyenest a tanárnőhöz ment és nem hozzánk. Amikor szélsebesen rontott be Gyöngyi az osztályba  a két ember nem vállalta magára a felelősséget, maikor a tanárnő kérdezte és az osztály is hallgattunk. A tanárnő elvesztette bennünk bizalmát, Zsoltot meg cserben hagytuk és nem mertük vállalni az azelőtt mondottakat. Ha két ember nem, de legalább mint osztály meg kellett volna szólaljunk. Ez ahhoz vezetett, hogy Zsolt velünk hónapokig nem beszélt, a román órák hidegek lettek és a két tanár közötti viszony is elhidegült. Három hónap után már az osztály hívtuk be Zsoltot egy oszi órára, main elmondtunk mindent ami zavar, bocsánatot kértünk, habár ilyenkor már késő és kértük arra, hogy változtasson életstílusán mert szemünk láttára romlott az egészsége. Részben sikeres oszi óra volt, részben nem, mert Zsolt folytatta a reggeltől estigi munkát.

Azonban a hangulatot egy kicsit fel kéne dobni most már. Ugyebár Amerika hátunk mögött és újabb csapat érkezett meg, ők m ár kórustagokként látogattak el. A megszokott rutin a gyerekfogadással, a jobbnál jobb kajákkal és persze az utasok. Torockón fellépés és azután a testvér gyülekezethez is el kellett látogatni. Alsóboldogfalvára, pontosabban. Nem felső és nem alsó és még nem is szomorú, nem alsó és boldog is. Egy kis székely falú valahol keresztúr környékén. Két kórus, három busz érkezet meg a falubeliek meglepődésére. Egy amerikai és egy kolozsvári kórus. Többen voltunk talán mint az egyházgyülekezet emberei, hiszen a templom háromnegyedét mi foglaltuk el. NA és akkor, ugyebár a lányok az leső padokban, a fiúk a hátsó padokban, előttünk a szószékben Zsolt prédikált és a kántor szerepét épp a pap töltötte be. ,,Továbbá énekeljük énekeskönyvünk 5-ös számú zsoltárját” – hallszott a szószékből és intett a kántornak. Egy gond volt. A kántor az épp az ottani pap, rég elment a hangja és jó pár légkör is volt a fejében. ,,JJJéélllllőőőő JJJistááánn ágyyybee gyúúltünk” , vagyis lefordítva Élő Isten egybe gyűltünk… egy általam most le nem írható hangon szólalt meg a kántor. Ezt nem lehet leírni, ha az ember nem volt ott és nem hallotta. Talán a kántor újnagyanyja is megfordult a temetőben, maikor egy elnyújtott és csikorgó hang kellett vezesse a gyülekezetet az éneklésben. A kórusnak az lett volna feladata, hogy kisegítsük, de kinek volt erre lelki ereje. Vörösen, kacagva pottyant a basszus és a tenor a padokba. Zsolt megszeppenve nézte, amint a nagy kolozsvári kórus férfitagozata röhög, a becsületünket megmentő első lánysorok meg épphogy nem fakadnak ki, annyira kell ők is kacagjanak. A szegény amerikaiak megszeppenve nézik mindezt. Valószínűleg gondolták, hogy ez az itteni szokás. Nos ez akkor járt le, amikor a tiszteletes úr a helyi tanítónővel köszöntötte a tengerentúli testvéreket. Nem emlékszem az egész beszédre, de a tanárnő az kellett leordítsa, hogy ,,most meghívunk titeket egy ….hüüükk….hikkk…kis székely köményesre (pálinkára) és egy kis Ágáéra” (még jó, hogy nem Erószra mert szegény amcsik a következő repülőn mentek volna haza.

Úgyszintén ez volt az első alkalom életemben amikor valaki a fegyelmi bizottság elé vitetett a magaviseltemért. Még volt olyan eset, hogy az angol (még Imola tanárnő) vagy netán a magyartanárnő (a kórus tanárnőről nem is beszélve) kidobott óráról és egy széken ülve az osztály előtt vártam, hogy kicsengessenek. Na de a fegyelmi. Ide került az aki lógott, aki cigizett, aki netán egyéb más aktivitásba keveredett egy másik ember társával egy sötét osztályterembe na és én…az iskola első tanulója J És ki hívatott oda…Zsolt….ere szükségem volt bevallom, de akkor hatalmas csalódás ért…nem  kerültek be mások az osztályból akiknek elnézte az igazolatlan hiányzást, a cigit és piát és úgy éreztem, hogy a fél világ kitolt velem. Péntek reggeli préces után kaptam vele össze, mert nem voltam hajlandó azért a földre ülni a többi kollégámmal, csak azért, mert a teológusoknak nem volt, ahol üljenek. A kilencedikesek székeket kellett volna hozzanak. Nem hoztak és már tíz perce helyet foglaltunk és ezeket átadni a teológusoknak. Nem voltam hajlandó. Ez volt az űrügy. …Lejár a préces és kémia órára készülök amikor Anitt lelkem hozza a hírt. ,,Gáspár-Sziágyi Szilárdot a fegyelmi bizottság előtt várják”. Nagy szenzáció hisz a suli első tanulója nem minden nap kerül a fegyelmi elé. A kicsi tanáriba benyitok. Megszeppenve néz majdnem minden tanár. Hogy mit keresek ott. Az igazgatónő kicsit kuncog, Zsolt meg mérgesen elkezdi ,,Ez tűrhetetlen magaviselet. Pofázol, nagyképű vagy már nem egy ember panaszkodik a magaviseleted miatt”….Az első részt lenyeltem, a másodikat már nem ,, Nagyon tisztában vagyok a magaviseletemmel, de ha valakinek nem tetszik a magaviseltem az mondja meg szememben és ne  a fegyelmi előtt halljak erről. Vagy tán nem merik megmondani”. Tovább folyt még a vita pár percet, egész amíg az igazgatónő véget vetett mindennek. ,,Jól van Zsoltikám. Itt elég lesz. Te Szilárdkám meg próbálj megváltozni” és tovább kuncogott. És még a kémia óra végét is elértem.

Feszült viszonyom volt ezután Zsolttal. Kerültük egymást, fél szájjal köszöntünk de túl tettünk rajta. Ekkor tanultam meg elfogadni a kritikát és lehet még néha arrogáns vagyok és ezt egyik pillanatban hallottam az egyetemen is, maikor le kezdtem dolgozni. Hogy már csak nyakkendővel járok és már nem szakítok időt az emberekre. Valószínű azért mert fáradt vagyok, dolgozom, megkövetelik a nyakkendőt, munkámról nem szabad beszámoljak és akkor pont akkor a depresszió kellős közepébe estem. Líceumban kicsit más volt a helyzet. Az akkor is véget ért, de érdekes módon ez a temperamentumnak a megvizsgálása  váltotta ki azt, hogy elüljek és írjak. Ennek, a mondjam úgy tüzes temperamentumnak a gyökerét majd később fogom keresni.

Tizenegyedikben már változott a helyzet az angol tanulásra nézve. A csoportokat egybemosták és már nem volt kezdő és haladó csoport. Neli néni lett az új tanárnő. Egy felmérőt írtunk, azért, hogy aki az elit csoportba akar kerülni, heti egy órában pluszba tanulja az angol nyelvet. Szépen megmondva elcsesztem a felmérőt és egy jegynek köszönhetően az én angol tudásomat 7-esre mérték fel. Tehát nem elit csoportnak méltóan. Nos ez egy többnapig tartó botrányhoz vezetett és az igazgatói szobába kerültem megbeszélésre apámmal együtt. Szóval megint a szülőmet felhívatták. Egyszerű volt az oka mindennek. Felháborított az a tény, hogy én angol intenzívre jöttem és nem úgy fogom tanulni ezután, az, hogy egy jeggyel valaki aki engem még nem tanított és nem ismert ledönti, hogy mire vagyok én képes és, hogy ne gondolják, hogy ezzel a kezdő angolost segíteni fogják. Mert az biztos, hogy a haladók fogunk végig beszélni és ők még annyira sem fognak szóhoz jutni, mint addig. A végkimenetel. Hetekig félig elfordított fejjel köszöntem az igazgatónőnek és Neli néninek, na meg én az elit csoportba kerültem. Sokszor meggondolom, ha mindez megérte, de akkor úgy tűnt, hogy igen.

Nos a Neli nénis angol órák egy igazi must have-vé váltak. Ugyanis vannak tanárok és volt Neli néni. Non-konformista már 50-et meghaladott, borzos hajú jópofa egy egyén. Egyet ordított és a vér megállt a szívkamrádban. Mesélték a kezdők, amint épp Arhimidészről magyarázott nekik ,,amint nagy szőrös seggét a kádba tette és elordította magát, hogy heuréééékaa”, vagy mint Gézát (aki már kilencedikes kora óta kb. kettő méter) a katedrára feltette és ,,megfejte” mert nem tudták a kezdők, hogy mi az a ,,milk a cow”.

Egy ilyen angol óra volt, akkor is, maikor Neli néni a katedrára állva épp Shakespeare utánozta oratorikusan, maikor épp a püspök (a püsi) egy rutin vizsgálat alkalmával benyitott az osztályba, hogy lássa itt milyen óra folyik. Ahogy kinyílt az ajtó Neli néni földet megrendítő hangon ordította, hogy ,,OUUUUUTTTT!!” ugyanis az óráját nem olt szabd megzavarni. Hát igenis ő volt Neli néni.

Tizenegyedik, következeik a tizenkettő és azon oszi órák amikor Zsolt elhívott egy-egy egyetemet végzett embert, hogy beszámolót tartson nekünk. Így lett, hogy a jogot választottam. Na és persze a bratyó végzett és mi kellett őket elbúcsúztassuk és nagykorúsítsuk… Felejthetetlen estét akartunk nyújtani ezért pár hetet készültünk a nagy eseményre. Vetélkedők, videó felvételek és képek az elmúlt négy évükből és egy színdarab arról, hogy majd milyenek lesznek tíz év múlva. Annak idején és, lehet még most is, egy irtó nyálas talk-show töltötte a román televízió egyes adását. Surprize Surprize vagy Meglepetések. Meglepetések. . ÉS elhatároztuk, hogy ezt mi átalakítjuk egy kicsit a magunk módján. Összedugtunk fejünket és egy délután megírtuk a színdarab nagyrészt. Jó volt együtt működni a humánnal. Habár az ideiglenes a ,,reál nehezebb mint a humán” megjegyzések nem értek véget, de jó volt közreműködni, hiszen mindenkivel összenőttünk. Bentlakók, angol csoportok, régi reálosok.

                                                                              Kolozsvár 2007 augusztus 10

És így született meg Tengerész Andrea azaz Andrea Marin bemondónő hiteles szőke utánzata. Eredetileg Birdy szemeltük ki, hiszen kilencedikben ő volt a bögyös RRRike, de lemondta és nos ki lett Andrea? Hát én. Ekkortájt már kezdtem a nyolcvan kilós kategóriát megközelíteni, tehát pont nekem volt jó a szerep. A parókát (ami irtó régi, meleg és büdös volt) egy ötödikes apáczais leánykától szereztem meg a titkárnőn keresztül…Eljött a nagy nap…Möce áldozta fel egyik szép selyem krém ruháját, mai estéli ruhának volt szánva de nekem a térdemig ért, a paróka a fejemen, az anyám 29-es szandáljai az én 45-ös lábaimon és a lányok ügyeltek, hogy szépen fessenek ki, ja meg egy fekete alsónadrág. A melltartóban 6 pár zokni. Erről senki sem tudott, sem anyámék sem a testvérem és titokban zajlott le az egész.

Kihúzzák a függönyöket, a lányok elől elkezdik a táncot. Két szót a táncról és zenéről. Stúdióban átalakították magyar szövegre, estéken keresztül próbáltak, tehát sok munkát belefektettek. És megjelenik Tengerész Andrea a bájos mosolyával és egy mikrofonnal a kezében. ,,Üdvözlök minden kedves vendéget…ehhheeehee” és erre a fél tanári kar, a püspök és anyámék hátra estek a székből. Kecses mozdulatokkal mentem a színpadi közönség fele, majd tőlük kérdeztem ha emlékeznek-e még azokra a valamikori 12-esekre. Hát persze, hogy emlékeznek és máris hívtam a vendégeket. Lábaimat keresztbe tettem, hajamat (vagyis parókámat) hátrasimítottam és egyet kuncogtam….Nos erre nem tudom, hogy ki nem esett ki a székből, de egy pillanatig meg kellett álljak amíg az emberek kikacagták magukat. ÉS így került a színpadra a fizikától már félig meddig megörült Ady, a két testőr által kisért Kálmánka és sokan mások. Sikert aratott a kis színdarab, de a végzősök sem hagyták alább magukat és ők is egy színdarabot készítettek. Így járt le a testvérem nagykorúsítása. Röhejek és kacagások között. Vidáman. Hiszen nem volt itt hely most sírásra. Egy fejezet lezárult életükben, de egy új kezdődött.

Még pár történet és ez a fejezet is lezárul. Tizenegyedikben már az etika órák váltották fel a vallásórákat és mind fejlődő kamaszoknak nem ártott elgondolkodni olyan témákon, mint az abortusz, az öngyilkosság vagy netán az eutanázia. Egy képzeletbeli levelet kellett írjunk egy öngyilkoshoz. ..Most kotorászok egy picit a számítógépen. Megtaláltam…

Kedves olvasóm, barátom, 

Nem tudom, hogy mire ez a levél hozzád ér, már nem lesz-e túl késő (mert tudod milyen a román posta-mert ugyebár most egy kis humor úgy sem árt)? Ha mégis elérkezik, fogadd el tanácsaimat, melyeket neked leírtam és remélem változtatsz akaratodon.

Öngyilkosság? Felvetetted valaha a kérdést, hogy kik lesznek öngyilkosok? Elgondolkoztál azon, hogy mit éreztek azok mikor egy épület tetejéről zuhantak a föld felé, olyan sebességgel, hogy már a levegőben meghaltak. Egyáltalán elgondolkoztál ezen!!

Gondolod, hogy ez mindennek a megoldása. Feleljek a kérdésemre. Tudok kik az öngyilkosok, a gyávák, a senkik, a kis egerek a fal kis odvából. Azok akik a saját bajaikkal nem mernek szembe szállni. Ez vagy te? Egy senki, egy utolsó sz.rh..i. Szerintem nem ez vagy, nem így ismertelek.

Egyáltalán tudod mi a legértékesebb ezen a világon? Az élet. Fel tudod fogni, hogy az élet egy ajándék, aminek sajnos nem mindenki örvend? Elgondolkoztál valaha egy abortuszon? Egy olyan kis élőlény, emberi lény halálán, akinek nem adatott meg az-az esély, hogy meglássa a napsütést, hogy egy virágot megszagoljon. Egy egoista vagy. Neked megadatott ez a lehetőség és csak úgy eldobod.

Gondold meg jól, hogy annyira súlyos okaid vannak, hogy, csak így véget vessél életednek. Nincs kiút? Fel kell adni!? Hát ez az emberi élet lényege? Elolvastad már Madách művét, az ,,Ember tragédiáját”. Tudod mivel fejeződik be? Az Úr szavával: ,,Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál”. Ez az élet lényege, a küzdés. Valamiért harcolni. Mert ezen az világon a  sok billió és billió ember közül van valaki, aki a te segítségedre szorul. Akinek te valami jóval tudsz szolgálni. Még ha egy utca sarkot is sepersz, legalább tudod, hogy valamiért felkelsz minden reggel. Amint Ádám is újra tudta kezdeni az életét minden bukás után, úgy te is képes vagy rá.

Van gyereked ugyebár. Vagy nem jól tudom? Mi lehet szebb dolog e világon, mint a gyermekedért való küzdés. Mi!!?? A te kis gyönyörű leszármazottad, akiben a te géneid öröklődnek, aki a te tested egy részét tovább viszi generációkon keresztül. Mi lehet szebb dolog annál, hogy a gyereked kis kezeivel a te füledet huzigálja és tudjad, hogy ez a tiéd. Olvastad a ,,Porban” című regényt. Ott is a főszereplőnek nincs miért élnie egy kis porfészekben, de amikor gyereke születik új életre talál, új erőre és éjjel-nappal fáradozik azon , hogy minden a legjobb legyen a kis fiának.

Ha ennyi tanács után sem tudtad eldönteni magad, akkor hát ott a kötél, kés, golyó. Válasszál. Nem bánom. De válasszál valami olyat, ami hosszú és fájdalmas, hogy érezd át és tedd fel a kérdést magadban, hogy ha megéri. És tudod mi fog veled történni. Minden emléked a szemed elé rohan, az agyad legkisebb zugából és rájössz arra, hogy ebben az életben, volt valami amiért küzdöttél.

Vedd tudomásul, hogy a világ sajnálkozni fog irántad és majd elmondják, hogy egy gyenge ember voltál, aki saját bajaival nem tudott szembeszállni. Egy kis gyönge, aki nem erre a világra született, aki nem küzdött, harcolt. Ha végbe viszed tetted úgy tudd meg, hogy előttem egy senki maradsz, akinek még egy virágot se fogok tenni a sírjára! Gondold meg mit teszel!

a te örökké hű barátod,

Gáás

Így szólt egy 17 éves levele egy öngyilkoshoz. Hogy még mennyit tartok igaznak abból amit leírtam. Elgondolkodtat. Mert valószínűleg sok ember számára ez volt az utolsó menedék, a kiút. Erős akaratod kell legyen ahhoz, hogy végig vigyed az életet még akkor is ha csak pofonokat kapsz tőle. És mégis hiszem, hogy nem ez a kiút. Mert lehet van egy ember ezen a világon, akinek szüksége van rád. A te feladatod, hogy megtaláld. Azóta már eltűnt a levélben itt-ott megjelenő harag és elvinnék egy ilyen embernek egy virágot a sírjára. Mért? Talán azért mert nincs jogunk mások felett ítélkezni

Ilyesmikről szólt egy etika óra és elgondolkodtatott mindnyájunkat arról, hogy később, hogyan fogunk az élethez viszonyulni. Jó lenne egyszer egy osztályba tenni az akkori és a mostani embereket és megnézni, ha még ugyanúgy viszonyulnánk mindenhez…

 

Az év végére újabb embert vesztett el a osztály. Göndört. Tordai göndör és borzos hajú rokker gyerek. Nem tanult, néha megbukott, de egyike volt a teheneknek, és egy jó barát. Egy embert nem iskolai és karrier teljesítményét megnézve kell felmérni. Meg kell nézni, hogy ki van mind ennek a háta mögött. KI tudja elfelejteni a Göndör beleszólásait. Hiszen miatta írtuk a Mária Teréziás büntetőt. Matek órán, amikor egy ideges sofőr peceken keresztül dudált az ablakunk alatt, kiszólt, hogy ,,Uram, nyomjon magára egy tonna szart”, vagy amikor felkelt szó nélkül biológia órán és a tanárnő kérdésére, hogy hova megy, ezt felelte ,,Megyek szarni”. Igenis ő volt Göndör, Petőfi más néven. ÉS kedveltük, mert egy egyén volt. Sosem felejtem el, amikor az igazgatónő arra késztette, hogy levágja hosszú Göndör haját. Mosolygott másnap és vigasztaltuk, hogy de mégis jól áll, de látszott, hogy letörtek valamit az ő egyénéből.

Ki tudná elfelejteni Cökének a lázadását. Egyforma fizika felmérőt írt Göndörrel. Göndör 6-ost ő meg 8-ast kapott. Látta, hogy valami nem igazságos és elment a tanárnőhöz. ,,Ne tessék haragudni, de nem hiszem, hogy valakinek kisebb jegyet kell adni, csak azért, mert az előbbi félévben fizikából megbukott”. Benne is kitört a még éles és csiszolatlan kamasz lázadás, amit annyiszor elfelejtünk életünkben. Jó lenne sokszor megtartani. Hatalmas botrány lett mindebből és Cökének is szüleivel kellett az igazgatói irodába vonulnia.

Megtettünk mindent, de Göndört már nem lehetett megmenteni a kicsapástól. Év végére nem sikerült átmenőt szerezni öt tantárgyból és a második esélyét sem használta ki. Eltanácsolták. Így léptek a valamikori bárányok, R-esek, tehenek 20-an a tizenkettedikbe. Azóta még apadtunk és kérdés, hogy ma hány táhény van szétszórva minden fele.                                                                  

One response to “XIV FEJEZET

  1. nagyon meghato es szorakoztatto volt, komolyan meghatottam es asszem 12 vegere en is irok egy ilyen naploszeruseget.Annyi minden eszembe jutott nekem is es elszomorodtam:( de nem baj mert tudom h vmikor szep emlekek lesznek

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s