XIII FEJEZET

,,Megállni! Kocsi! Kocsi !…”

,,Jó reggelt hölgyeim és uraim! Biciklik, tengernyi étel, vihogó tizenévesek és kissé gondterhelt szülők. Igenis az Unitárius Kollégium udvarán vagyunk, ahol 25 bátor diák osztályfőnökükkel egy Erdély földjét megismerő biciklitúrára készülődnek. Utolsó javítások, itt-ott egy láncot cserélnek ki vagy épp a tegnap elfelejtetett zakuszkás üveget csomagolják be….” – nem is tudom, ha akkor első alkalommal 2002 júliusának végén készített-e rólunk adást a  Kolozsvári Rádió, de ha készített, akkor körülbelül így szólhatott. Örvendező tizenévesek, aggódó szülők, krumplis zsákok és befőttes üvegek, bicikliszerszámok…Ez volt az udvaron akkor és a sok vidám arc között egy zokogó gyermek…Én

Egy fél éve készültünk a nagy eseményre, a Nagy Biciklitúrára. Az igazgatónő, a tanárok, a szülők csak álomnak egy szép mesének és ennyinek vették a kalandot amire mi annyira vártunk ,,Zsoltikám ez kész őrület, ezt nem fogják a gyerekek kibírni” – körülbelül így bíztatott mindenki. Azóta a kollégista brosúrák és szórólapok, mint iskolai érdekességet és attrakciót reklámozzák a kis zöldfülű nyolcadikosoknak ….

Fél évet készültünk, tervezgettünk, térképeket rajzoltunk, listákat írtuk és egy félév nem volt elegendő arra, hogy anyámat meggyőzzem, hogy elengedjen…A szülői félsz vagy minek is nevezzem, de arra már senki sem gondolt, hogy közben egy gyermekben is szép lassan valami ment tönkre. Így is fejeztem be a kilencediket, hogy én egy fél évig mint egy hülye vártam és terveztem, álmodoztam, amint hegyeket mászok majd meg a biciklimmel és tábortüzek. Ezek sokszor nem fontosak úgy látszik.

Elmentem falura és hetekig csak erről beszéltem, ez zavart, ezzel keltem fel reggel és ugyancsak ez a gondolat nem hagyott aludni esténként. ÉS valaki mégis úgy akarta, hogy ott legyek és részt vegyek. Falun sehol sem lehet mobil telefon jelet találni, egy köztelefon volt akkoriban Böjtéjéknél, de sohasem működött és nem néztek jó szemmel ha egyszer két hétben elmentél telefonálni. ÉS egy ilyen délután mentünk el a teavéremmel egy vasvillával a kezünkben, szürkületkor a Hideg fele, mert csak ott volt jelünk. Haza akartunk telefonálni, hogy tudják, hogy még élünk. A percek majdnem órává váltak amíg valahogyan egy kellő helyet találtunk, ahonnan legalább két percig beszélhessünk. S csöng a telefonunk. ,,Isten áldjon Nagy Gási, a tesód ott van?” és Zsolt hangja volt a kagyló másik végén. ,,Ugye meggondolták magukat szüleid és elengednek a túrára. Gyere be hétfő reggelre, mert 8-kor már indulunk is”. Ha tudta volna Zsolt, hogy ennek a beszélgetésnek egy a millióhoz valószínűsége volt. Ő csak egyszerűen felhívta Jancsit gondolván, hogy Kolozsváron vagyunk. Hát mi az Isten kellős háta mögött voltunk telefon jeleket vadászva. Öt percig tartott a jelünk, de elegendő volt a válaszra ,,Ott leszek” . Ez csütörtök este volt.

Reggel már a buszon ültem és mentem hazafele. Én is megyek a túrára. Egy feltétellel csak, ha az autóban fogok ülni. Autóban?! Valaki aki ötéves korától nem szállt le a kerékpárról, aki félig-meddig falun nőtt fel és testvérével meg unokatestvérével mászták a dombokat. ,,Szó sem róla, a kocsiban fogsz ülni”….Hát így kerülünk vissza a Kollégium udvarára, ahol amikor mindenki örvendezve szerelte a biciklijét csak én néztem, hogy két, életében még bringán nem ülő lánnyal, fogok a kocsiban ülni. Megalázva és ugyanakkor cserben hagyva éreztem magam. Nem volt kedvem sem reggeli interjúra, se semmire. ÉS úgy tudom, csak apám volt ott, mert anyám munkából nem tudott volna elkérezni. Most kicsit durvának tűnök anyámmal szemben, de mindezt úgy próbálom leírni, mint amikor ezt átéreztem…

Egy 24 éves osztályfőnök, két másodéves ,,felnőtt” egyetemista és 25 tizenöt éves kölyök. Ez volt a nagy csapat, akik bicikli kesztyűk, sisakok és foszforeszkáló mellények nélkül, egy ócska papúk Dáciával vágott neki a Gyímesnek. 89O km-re terveztük, 13 nap. 13 nap amikor megtanulsz, vagy megpróbálsz együtt élni társaiddal… ÉS elindult a csapat. A rendőrség segítsége nélkül vágódtak be a forgalmas központba. Közben én Csengivel, B. Timivel és Simivel ültünk a kocsiban. Nem tudtam átérezni azt az érzést, hogy én is kerékpáron elhagyom az iskola udvarát és neki vágok a nagyútnak. Nem valami boldogan kezdtem én ezt a túrát, de szerencsémre a szülői tanácsot megszegve (,,Ugyanis a gyereknek fáj a lába és azért nem bringázhat” – a gyereknek fájt egy francot a lába hozzáteszem) Zsolt Magyarlóna után bringára ültetett. 15 km-re voltunk a várostól és onnan már le sem szálltam. Örvendtek a többiek és jó élmény volt közéjük csatlakozni. Már én is bicatúrás voltam. Le sem szálltam amíg visszafele jövet nem ültem be megint a kocsiba Szamosfalva határán, mert már 1O percnyíre volt a város.

Torockószentgyörgy volt az első szálláshelyünk, ahova már szürkület tájt értünk egy elhagyatott udvarra. Sokszor megalázó érzés, amikor tudod, hogy más bringáját kell használd, arra kell ügyelj, annak még a székét sem szabad felemeld és ugyanúgy vissza kell adjad, amint kaptad. Nem tudtam még hol alszom, kivel egy sátorban. Szerencsémre Kun Laci és Feri sátrában még akadt egy hely nekem is. Lehet majd egyesek megértik a viselkedésemnek egyes vonulatait, amikor efféléket mondtam ,,Hogy kényeskedés. Hajtsd jobban azt a pedált” , mert nekem már az is nagy szó volt, hogy eljöhettem, nemhogy biciklin ültem. Úgy éreztem, hogy ez egy kötelességem, ha a túrán vagyok akkor hajtsak. Ezt így éreztem 15 évesen és még egy pár évig, de az idő teltével megláttam a közösségépítő szerepét. Türelem és megértés kell egy túrához. 25 ember, huszonöt egyén, 25 családból más-más szokásokkal, kitartással, étel preferenciákkal.

Kipakoltunk az udvarra és a legelső dolog volt mindig a sátrakat felhúzni. A fejed fölötti fedelet kellett biztosítsd leghamarabb, majd miután csomagodat szépen elhelyezted és izolírodra kifektetted a hálózsákod, akkor már hozzáláthattál az étel készítéshez. Mindenki pucolta a krumplit, hevítette a kemencét, mert az is akadt a kis konyhában és készült a vacsorára. Ugyanakkor a bringákat is át kellett nézzük. Egy két fékkábelt kicserélni, egy lyukas belsőt megfoltozni vagy netán a ferde kormányt kellett helyrehúzni. Eléggé ,,Of limits” túra volt és a Rebi testvérén, Ferin és Zolin kívül senki más nem jöhetett. Hány ember jött még volna velünk a Kollégiumból és mennyire vágyott a testvérem is a túrára, de mondta, hogy inkább ne kerülj bajba azért mert én is veled jönnék. Ezek voltak a szabályok, de a szabályok alól vannak ebben az esetben megérthető kivételek is.

….Egy túrás reggel…..Az estéli tábortüzet és  a másnapi fáradtságot kiheverve eléggé korán ébredeztünk. Csipáinkat lemostuk, nyújtózkodtunk egyet és kezdtünk szedelőzködni. De először egy meleg tea a tűz mellett mindig is elfért. Már borzosak voltunk, egyszerű nadrágokban és blúzokban, egy-egy inox csészével a kezünkben és sajogó fenékkel. Egyformák voltunk. Túrások. Nem volt smink, reggeli zuhany, szép tiszta cipő. És szép volt így látni mindenkit. Ilyenkor kerülsz közel a társadhoz, megismered ügyeit és bajait, egy segítőkezet nyújtasz, amikor már nem bírja. Hallod amikor sír, amikor rád ordít, amikor nevet és a tábortűz mellett ragyogó szemekkel énekel. Ezek az élmények kötnek igazán össze valakivel, mert ilyenkor vagy ember, ilyenkor érzel igazán. Már nincsenek tanárok, szülők, kolozsvári zaj és divatok. Itt már csak 25 fiatal egy céllal, egy tervvel, egy álommal….

Egy jó órába telt amíg a tábor összepakolt, az utánfutóba dobtuk a csomagokat, a sátrakat és a reggeliző asztalunkat (vagyis egy 5 méteres nylon tekercset) is felgöngyölve a táskákra tettük. Enyeden áthaladva Balázsfalva lett volna a következő állomás és onnan délutánra már Ádámoson kellett volna legyünk, ahol Ada nagyanyja és édesanyja vártak friss pánkókkal. (az pánkó és nem fánk😛 ). Azonban Ada-nak remek ötlete támadt, hogy inkább kikerüljük a balázsfalvi forgalmat és egy rövidítésen Sónára kiérve máris ott leszünk Ádámoson. Nos tudjuk mi történik, akkor amikor az ember a vert útról letér. Elvesztődik, de éppen jó nagyon. ÉS itt már majdnem harmincan voltunk ismeretlen kopár dombok között, furcsa nevű falvakban, amelyeket ha akartunk volna, még akkor sem találtuk volna meg a térképen. Mai napig nem találom ezeket a falvakat és neveiket sem tudom. ,,Ada tudod merre van  az út?” – kérdi tőle minden tíz percben az oszi. ,,Há persze oszi, hogy ne tudnám” . Hát mi mentünk előre és előre amíg csak egy útkereszteződéshez értünk, na és akkor merre. A bal felén egy domb, a jobb felén egy annál sokkal nagyobb domb. Add istenem legyen bal fele. Egy vénember és vénasszony, villával és gereblyével a hátukon épp hazafele kullogtak, amikor megkérdeztük tőlük a Sóna fele vezető utat. ,,Apoj..Dupö gyálú esztá (és a jobboldali dombra mutatott) trö szö máj merécj vréo zécsé km” – Vagyis a domb után még vagy 1O km-re feküdt el Sóna. Sajnos a jobboldalon inkább hegynek nevezhető földtömeg terült el előttünk, mint domb. Taposott mezei út vezetett a teteje fele. Már az aljában nem fordult a kerék és a pedál. Jobb ötlet volt leszállni a bringákról. Itt-ott egy lánc elszakadt és egy –két ember elesett. A kocsi sem bírta ki és miután a bringáinkat kilöktük, a kocsi volt a következő a soron. Kacagtunk, káromkodtunk, erőlködtünk és néha hasra estünk, de elértük a tetőt. Előttünk egy kopár és száraz völgy feküdt. Göröngyös és köves úton kellett leereszkednünk. Kezeinkkel kapaszkodtunk a kormányokba, hogy ne épp a domb oldalán ébredjünk fel, amint bukfencezünk a mélybe. Az útszélén esztenák sora és hatalmas bács kutyák vártak. A lányokat középre zártuk, a biciklinkkel körülvettük őket és így haladtunk több szász méteren előre, hogy ne támadjanak ránk a fenevadak. Nem tudtuk merre vagyunk, egy tábla, egy település…Semmi sem volt a láthatáron. Így haladtunk tovább egy kopár és elhagyatott vidéken mígnem egy felszíni kutat értünk el. A hűs víz élménye, amint felszakítja a torkodban lerakodott por csomókat, felejthetetlen. Itt megálltunk és egy közös képet készítettünk. Valahol ez a kép is megvan.

Több ilyen óra tengődés után kiértünk a főútra. Bal felünkön már alkonyodott. A nap is már kezdett elköszönni, a teheneket is hajtották haza és mi így mentünk énekelve. ,,Honnan jösztök ? Merre mentek?” – kérdezték a falubeliek. Már besötétedett és lámpáinkkal világítottuk az utat. Éjféltájt értünk Ádámosra ahol a meleg pánkók után a papi lakon kaptunk szállást. Két kis szobában aludtunk a földön. Mosatlanok, fáradtak… Itt-ott a Marci és Géza horkolása törte meg a csendet…és ugyanakkor nyugodtak, hogy egy újabb napot túléltünk és végigküzdöttünk. Jó érzés volt egy védett fedél alatt aludni, és annál jobban megkönnyítette életünket, hogy nem kellett sátrakat fölhúzzunk.

..A térképet egy percre a kezembe veszem és figyelem az útvonalat…örökre a fejembe rögződtek ezek a települések és ha netán arra járok történetek özönlik el szemeimet. Itt estem a sánca, ott bukfencezett Cöke a bokorba, vagy netán Boti ott vágta hanyatt magát.

Székelykeresztút mellé, Fiatfalvára kellett följussunk. 95 km-nyi forgalmas országút, Dicső, Medgyes, Erzsébet, Segesvár is mind előttünk feküdt. ÉS haladtunk előre. A medgyesi hulák aljában álltunk meg ebédelni. A hatalmas nylon lepedőre került a pástétom, a sajt, szalámi és zöldségek. Ettünk, mintha hetek óta nem ettünk volna. Itt nincs idő kényeskedni és diétázni. A szervezet őrjöng a víz és étel után. Először történt meg, hogy kisebb lázadás történt a segesvári emelkedő előtt. Már délután öt fele járt az idő, amikor Birdy és Ada nem voltak hajlandók tovább menni, mivel már túlságosan éhesek voltak. Egy apróbb veszekedés de félórán belül Zsolt pár rúd szalámival, vagy nyolc kenyérrel és pár kiló paradicsommal tért vissza. Az igazat megmondva mindnyájan éhesek voltunk. Este későn értünk be Fiatfalvára, ahol egy részeges, de kedves öreg székely bácsi udvarán húzhattuk fel sátrainkat. Megteltek fülbemászókkal, de már nem érdekelt hiszen főtt a gulyás és egy hely is volt a falúban ahol zuhanyozhattunk. A fiúk javarésze csak reggel került sorra, ugyanis a női testet alaposabban meg kell mosni J.

Már a Székelységben voltunk és innen arra kezdődött ,,Kis Magyarország”. Mindenfele magyarul köszöntöttek és sok ember számára ez volt az első alkalom, amikor ennyi magyar közösséget és kétnyelvű feliratot látott.  Fél napot már késtünk, mert Szentegyházán kellett volna megháljunk, de a firtosváraljai papi lakon és annak udvarán kötöttünk ki. Ekkor volt első összetűzésem Zsolttal, mert miközben a hegyet másztuk, hirtelen megálltam és már nem volt időm felemelni a kezem. Ugyanis amikor valaki meg kellett álljon, akkor fel kellett emelje a kezét. Erre már nem volt idő és már nem tudom ki jött nekem hátulról. ,,Mért nem tartottad be a szabályt ?”– Kinek volt még arra ideje ?Furcsa viszonyom volt Zsolttal ezen négy év alatt. Hetekig nem beszéltünk amikor összetűztünk és nem telt el olyan hónap, hogy ne kaptunk volna hajba. Nem tudtam ekkoriban túlságosan közel kerülni hozzá. Több volt egy tanár-diák viszonynál, de mégsem volt egy olyan viszony mint jó pár emberrel. Erről a viszonyról még később beszélni fogok. Megvoltak az ,,ups and downs”-ok, de ugyanakkor egy mély tisztelet alakult ki  részemről ez ember iránt.

…És ki tudná elfelejteni a következő szálláshelyünket, Nagyajtát. Itt is egy iskola udvara nyújtott nekünk szállást. De végre pihenő nap volt. Éjfélig ülhettünk a tábortűz mellett. Másnap mindenkinek esély adódott, hogy szennyes ruháit kimossa. Egy félig még működő falusi iskola fürdőszobáját használtuk. Négy kagyló volt, mellettem Boti, mellette Zum és Möce. Habos vízzel feltöltött kagylók, szennyes zoknik és nadrágok, egy mosogatószeres doboz. Itt pancsoltunk el egy órán keresztül, néha amikor valaki nem figyelt, egy jó nagy gombolyég zoknit dobtunk a kagylójába, aminek következménye, hogy felpriccolta a víz. Kacagva és vizesen jöttünk ki a kis fürdőből és egy zöld madzagra terítettük ki. A következő reggelt megint nem lehet elfelejteni, mert Cöke kérésére tejbegrízt ( kását vagy grízpapit, ki hogyan szereti) készítettünk. Mazsolával, eper ízzel, fahéjjal ízesítettük. Egy gond volt azonban. Egy tányér tejbegrízzel nem sok kilométert tudtunk hajtani és hamar meg is éheztünk…. Már szedelőzködtünk, amikor egy titokzatos zaj törte meg a csendet. Reggel 8 óra volt és kórus szerű horkolás zavarta meg füleinket. A nagy sátorból még senki sem jött ki. Betekintünk…Ada horkolta a szopránt, Boti az altot, Géza a tenort és Marci természetesen a basszust. Aki még nem hallott efféle horkoló kamara kórust kérje majd meg egyszer a négy protagonistát, hogy tartson nekik egy előadást. De ezért majd egy éjjelt kell várni és reggel korán fölébredni.

Nagyajtát elhagyva már a Székelység szívébe hatoltunk. Tusnádfürdőn csak épp-hogy megpihentünk, mert már nem volt időnk lubickolni és Csíkszentmárton körül utunk jobbra tért. Itt kéreztem be Göndörrel egy nénihez, hogy használjuk a vécéjét. Falusi fa vécé, magyar varrottassal, nagyon tiszta és  gondozott. Erről mért írok? Majd később…

Ha nem csal a memóriám a Nyerges tető körüli hegyre kellett felmásszunk. Több kilométeres emelkedő feküdt előttünk. Egy helytelenül leírt román tábla jelezte, hogy az út a közlekedésnek zárva. Pont megfelelő hely egy bringás csapatnak! Itt voltak a már legendássá vált Úzvölgy kapui. Kacskaringós erdei utakon másztunk a sátorhely fele. Már alkonyodott és néha egy-egy fásautó ment el mellettünk. Csodálkoztak, hogy kik és mik ezek. Sötétedésre értünk oda és egy székely családnak köszönhetően babgulyás várta a fáradt utasokat. Estig ültünk a tűz mellett és már csak a csillagok őrködtek felettünk. Másnap jött a nagy megpróbáltatás. Az Úz völgye.

….ZZZTTT….Egy zipzár, egy másik és nyíló sátorajtók sora zavarja meg a reggeli harmatot. Álmos, borzos, de ugyanakkor mosolygó arcok bukkannak fel. Egy szürke inox csésze, egy fogkefe és fogpaszta a kezükben és indulnak a patak fele. Kettőt nyújtózkodnak útközben majd  markukkal merik a friss forrásvizet. Megmossák az arcúkat, a fogpasztát a kefére nyomják és a kis csészét is vízzel megtöltik. Mindenki tudja, hogy nagy nap vár rá és valahol a belsejében minden szerve mosolyog.

Elérkeztünk az Úz völgyéhez. Hargita és Bakó megye közötti lakatlan vidék. 3O km-re a legközelebbi település. Itt-ott barakkokban elszórva a hegyoldalakon laknak a fakitermelők. Kellemesen és melegen süt a Nap. Csak itt látod igazából az emberi kezet. Hegyek sora fekszik kopáron. Az őket borító fenyves takarót felszabdalták. Itt ott nagyobb foltokban látni az erdei óriásokat.

Nekivágtunk….Az elején még köves út köszöntött, de az öröm, vagy talán bánat keveset tartott, hiszen ez egy elhagyatott erdei út (azóta állítólag lekövezték). Először csak a cipőnk talpát érintette a sár, majd ahogy bennebb és bennebb hatoltunk az erdő belsejébe bokáig majd lábszárig ragadtunk a sárba. Már nem volt értelme őrizkedni. Mint a malacok haladtunk előre és azon versenyeztünk, hogy ki lesz a legsárosabb, mert az illetőt két nápolyi szelettel jutalmazzák meg. Természetesen Marcit nem tudtuk lepipálni és a mellszőrzetéből még rá két napra is a sárcsomókat tépte ki. …Kacagtunk, egymást dobáltuk a sárral. Szabadok voltunk. Kit érdekelte már a bringa, vagy hogy  cipőjét már sohasem fogja többet használni, vagy netán a kedvenc nadrágját tette tönkre. Göndör egy szál bugyiban ment, ő még  annyira sem zavartatta magát J A biciklizésből inkább kocsi lökés lett és ha a Simi apuja tudta volna, hogy min fog keresztül menni ez a kis Dácia, akkor biztos nem adta volna  kezünkre.

Egy egész napunkba került amíg áthatoltunk a sártengeren és este volt már amikor a Víztárolóhoz megérkeztünk. Ez már Bakó megye volt, több száz kilométerre a kincses Kolozsvártól. Eljutottunk eddig, innen még egy ennyi út vissza. De ezt már holnapra hagyom.

Itt van a jövendőbeli sógornőm, testvérem és nem ártana egy filmet megnézni. Két hétben egyszer ha összejövünk… Nem ártana egy kis időt velük is tölteni. Szép álmokat…

                                                                                          Kolozsvár 2007 augusztus 4

 Valamelyik poros polcon, valakinek a lakásában biztos megvan még az eredeti túrás videokazetta. Vágatlan és eléggé rossz állapotban, de az őrzi meg igazán a szavainkon és történeteinken kívül a nagy kalandot. Úgy látszik az estéli órákban elfelejtettem megemlíteni még egy humoros jelenetet. Valamikor dél tájt megálltunk egy pár percre, hogy megszusszanjunk. A bal felünkön folyt kissé sebesen a még pataknál kissé nagyobb Úz, a jobb felünkön körös-körül az erdő fala védett, előttünk és hátunk mögött sáros erdei út. Hirtelen megrendül a föld! Egy lábemelés. Egy has csapás. Még egy lábemelés és nekifutamodnak. Pillanatok alatt Marci és Birdy a sárban hempergett. Hát igenis, amikor az ember megpihen egy percre, az energia tartaléka még bőven elegendő és egy jó nagy sáros pocsolya áll előtte, akkor hogyan állhatná meg, hogy ne épp szumózzon. ÉS ezt is tette a két bűnbak. Derékig vetkőztek, szumós stílusban leguggoltak, lábaikat felemelték, kezeikkel elérintették a földet és egymásnak rohantak. Volt amin kacagjunk a két keleti sportolón, amint a sárban birkóztak, mint valami jókora malacok…Röfff…

Amikor már a víztárolót elértük, és a következő pihenő állomást, megeredt az eső. Esőkabátokkal a hátunkon kellett sátrakat húzzunk a vadon közepén. Előttünk egy 1O km-es tó, egy elég jópofa őr és a vadon. Errefele a villám is nagyobb, mint a dombvidéken ebből kifolyólag sohasem felejtem el Ada-nak az egyik feleletét…. Akkor érkeztünk meg, amikor nem messze tőlünk egy villám csapott a földbe. Tudván, hogy egyik nagyapám majdnem ettől halt meg és az ijedtség hatása alatt, elszóltam magam, hogy a villám épp mellénk csapott le. Erre Ada, falun felnőtt ifjú aki ismerte a természet csínjait, a következőt válaszolta ,,Az ha melléd ütött volna most már nem látnád az anyád …..” és nem idézek mindent mert gondolhatjuk mire értette. Nevettek egy jó nagyot, én egy kicsit megszégyelltem magam, de most egy jó kis anekdota lett belőle, amin néha még kacagunk egy jó nagyot.

Este amikor már az eső is megállt és a sötétség fátyla (na ez aztán költői :P) eltakarta a tájat, egy papúk Dáciában ülő osztályfőnök és pár suhanc elindult az úton lefele, az egyik közeli kis tanya fele. Vajon mit keresnek ezek az emberek ilyenkor? Hát a sátrak állnak, a víz mellettük, na de a fűtés, a meleg, a vacsora? Hát elmentünk szépen fát lopni. Nem nagy bűn és este még nem is látnak. Ha jól emlékszem Tunka, Göndör, Kászti, Simi, Zsolt és én ültünk a kocsiban. A kocsi hirtelen fékezett, a hátsó ajtók kommandó stílusban kiröpültek és mi máris az útszélén voltunk, ellopván minden farönköt, ami csak a kezünkbe került. Visszafele már csak nyitott ajtókkal haladhattunk, mi meg  ott kuporogtunk a fák között. Pár perc alatt megtöltöttük az autót. Lett meleg, lett étel és lett egy kis tábortűz is.

A második pihenő nap várt ránk, a vadon kellős közepében, egy tó partján, épp frissen sülő panírozott sajt és hússzeletek. Sütött a nap, az őr nem zavart mert négy húsi után az ő hasa is megtelt. Jobb volt mint a mindennapi szalonnája. Degedtünk, mint a halak a vízben. Néha fát kellett vágni, vagy egy két edényt elmosni, de nem igényelt túl nagy erőfeszítést. Habár ebből a víztárolóból nyerte a napi ivóvízét a fél Bakó megye, azért mi szépen mosakodtunk benne. Amikor a őr nem látott, besamponoztuk a fejünket, majd hirtelen a víz alá buktunk, nehogy észrevegyen minket. Így is úgyis elárultak a víz tetején maradt habos körök.  

Egy fontos eseményről azért kimaradtam. Ez van, úszni nem tudtam és akkoriban még  szégyenlős voltam. Az éjjeli meztelen fürdés. A szégyent félre tettem volna, ha tudtam volna úszni…A lányok közül csak pár bátor egyén akadt. Ugyanis először a lányok mentek be a vízbe, majd miután levetették a fürdőruhát, csak azután mehettek be a fiúk. Holdfény, egy hatalmas tó, egy pár meztelen gyerek. Ezt a történetet én is csak az ők szavaiból ismerem, mert bántott, hogy nem tudtam ott lenni a fürdésen, ezért szépen lefeküdtem a sátramba és hallgattam. A későbbi első éves egyetemista osztálytalálkozókon hallottam ilyeneket, hogy Cöke ordibálta Magyarinak ,,Milyen fehér a segged, meg hihi, háháhá”.

ÉS így telt el egy pihenő napunk. Távol a gondoktól és mindentől ami a megszokott élethez kötött. Sokszor lehet irigyelni a kis Karib szigeti gyerekeket, amint a sziklákról ugornak a vízbe és egy Naplementés tengerparton énekelnek.   A másik nap azért már gondokkal járt. A sátrakat már kezdtük összeszedni, az őrtől is el akartunk köszönni…..Brrrrrr..Brrr…..A kocsi nem indult. Azért egy papúk Dáciának is megvannak a határai. Szegény kis autó. A pick-upja teledes teli csomagokkal, az utánfutóból a csomagok közül mindig három pár lány láb lógott ki, az első részében minimum hat személy volt itt-ott a nagyobb emelkedőknél, na meg az Úz völgyi megerőltetés. Hát felmondta a szolgálatot. A hátunk mögött harminc kilométerre a Székelység, előttünk tíz km-re az első moldvai település. Honnan szerezz ilyenkor alkatrészt, szerelőt. ÉS az Ég tudja, hogy ez a Zsolt, hogyan tud még a jég hátán is megélni, mert estére egy szerelő javította a kocsinkat.

Reggel kilenckor már készen is álltunk az induláshoz, de nehéz választás előtt álltunk. A firtosváraljai lemaradás és az egy nap helyetti, két napos pihenő kicsit elrontotta terveinket. Csütörtök reggel volt, Moldvában és mi szombat estig Kolozsváron kellett legyünk. Közöttünk 390 km Tratos völgye, Gyímes, Székely havasok, mezőségi dombságok. ÉS mindezt 48 óra alatt. Szinte képtelenség. ,,Két lehetőség van fiatalok” – szólt ránk Zsolt. ,,Lehajtunk Bakóig és felülünk a vonatra, majd mindenki ki kacag otthon, hogy mégsem tudtuk végig vinni, vagy nyafogást és izomlázat félretéve éjjel nappal hajtunk és ha el is késünk, de legalább hazaérünk tisztességesen”. Talán ez volt az a pont amikor eldőlt az elkövetkező évek bicatúráinak sorsa. Ha ebben a pillanatban a vonatot választottuk volna, akkor ez lett volna az első és utolsó bicatúra. Megpróbáltuk, de nem vittük végbe és erről meséltünk volna. De nem a vonatot választottuk. Hajtunk előre.

Rövid fényképezés a víztároló gátjánál és 0leőttünk feküdt Moldva, a Tratos mente és a Gyímes. Déltájt már 35 fok meleg tombolt a Kománfalvi és Dormánfalvi síkságon. ízünk már rég elfogyott, egy kutat sehol sem látni, vagy egy embert aki egy pohár vizet nyújtson. Előttünk a kacskaringós Tratos folyó amelyen összesen hétszer haladtunk át a végén  gondolván, hogy már sohasem lesz vége. Itt-ott meg kellett állnunk mert az emberek már kékeket, zöldeket láttak és a napszúrás tünetei kezdtek beállni. Aprócska zöld és barna házak az útszélén, számunkra meg  mind egyforma arcú emberek. A Kománfalvi kanyarban megálltunk. ,,Ne hogy innen valamit is vegyetek, mert nem lehet tudni miből készül”- figyelmeztetett Zsolt. ÉS újabb kis anekdota. Varuj és még egy páran az utca másik felén levő gyorsétkezdéhez rohantunk. Románul kértünk egy pár hot-dogot, erre egy síkit, dobhártyát áttörő tipikus amazontermetű moldvai női hang. ,,Miit mondtál?!! Hot dog. Háááá az miiii?!!” . Mi ott álltunk megszeppenve, hogy ezek még hot-dogot sem láttak. Varujhoz fordulok és fülébe súgom. Nézd meg a menüt. Kiflis virsli (Krémvursti ku kifla). Hát ez volt az általunk ismert eledel megfelelője. Lehet patkány, vagy netán lóhús volt benne, de az éhes gyomornak jól fogott és senki sem lett sárgaságos.

ÉS mentünk tovább. ,,Oszi hol kapunk majd vizet?” – kérdeztük minden öt percben. ,,Kitartás gyerekek, még 5 km és ott vagyunk”. Szép lassan az ötből tíz majd húsz és harminc kilométer lett, míg csak egy vénasszonynak megesett a szíve rajtunk és megengedte, hogy vizes kulacsainkat megtöltsük. Más emberek, más vidék, más szokások.

Este nyolc körül értük el a gyímesi falvakat. Alsólok, Felsőlok és az itteni szórvány magyar gimnáziumnál is megálltunk. Fából készült hatalmas épület, ahol még magyar szó folyt az órákon. Itt kellett volna az előző este (vagy még azelőtt) aludjunk de nem állhattunk. Nos, hogy ne siessek annyit, azért a Zsolt makacsságáról is két szót😀 . Épp akkor készült a gimnázium bentlakása ezért az udvar frissen volt földdel feltöltve. ,,Tiszteles úr, ügyeljen, ne menjen arra kocsival, mert beragadhat” – szólt az oszira az ottani gondnok. ,,Á dehogyis ragadok”. Ki sem mondta jól és a kedvelt Dáciánk tejesen besüllyedt a sárba. És akkor hé rupp. Hoztunk deszkákat, a kocsit majdnem szétszedtük a végén annyit löktük előre és hátra míg csak nagy nehezen megmozdult. Jó kis estéli torna, pont amit az orvos javasolt.

Egy öreg bácsi udvarán pihentünk meg és egy teát főztünk. Már teljesen besötétedett mire a teáinkat megittuk. Az álom tünetei is kezdtek rajtunk kiütni. ,,Bringára fel” és haladtunk tovább. A pislákolók és lámpák most fogtak a legjobban. Szentegyházáig kellett eljussunk, előttünk a Gyímesi Hágó, a Csíki medence és a Hargita. Az estéli hűvös hegyi levegő is kezdte már a bőrünket csípni, miközben félig meddig vakon hajtottunk a hegyen felfele. Egy szirénázó kombájn hajtott el mellettünk, amint a Gyímesi tetőt másztuk. Felejthetetlen élmény. Az égen egy felhő sem, csak a ragyogó csillagok sokasága és a Hold fáklyája. Előttünk feküdt Erdély, fenyves erdők rengetege és a éjjeli homályban a köddel borított Csíki Medence. Egy percre megállsz, mert nem minden nap adódik ilyen alkalmad a természetet megcsodálni a maga lenyűgöző erejével. Kicsinek érzed magad, csak egy parányi pórszemnek és mégis valami benned azt súgja, hogy ezt is megtetted. Mert ezt is megtettük….Habár a Nap már rég lement a láthatáron mi kellett folytassuk az utunkat.

A dormánfalvi hőséget felváltotta a hegyek hidege. Augusztus eleje volt és mégis a hőmérők 5-10 foknál nem mutattak többet. Egy-egy vékony felsőt őrzött mindenki magánál és elkezdtünk a hegyen leereszkedni. Lassan, libasorban, követvén az előttünk levő pislákolóját. Öt percenként hagytak cserben a lámpáink és végül már egy-két lámpa és a kocsi világította hátulról az  utunkat. Így ereszkedtünk le a csíki medencébe, óvatosan, ujjainkkal, füleinkkel és orrunkkal lefagyva. A távolban estéli délibábként terült el Csíkszereda. A csíki medence talán inkább a Pusztára emlékeztet, mint egy hegységi medencére. Bárhogy is hajtottunk, mintha mind távolabb és távolabb lett volna a város, amíg csak …..,,Hogy a Szt.Péter b…..a meg” és mire odanézünk Boti feküdt a sáncban... Az aznapi kánikula, a hirtelen hideg, a 130 km után már kifáradt szervezet, vagy talán a figyelmetlenség, de Boti egy percre elszundított és máris az útszéli sáncban ébredt el. Megálltunk, föltápászkodott, leporolta magát és mentünk tovább.

Beérkeztünk a városba és Adat kellett a vonatállomásra kísérjük, ugyanis haza fele készült színjátszó találkozóra. ÉS amint ott álltunk a vonatállomáson hajnali 4 órakor, egyenként potyogtunk egy útszéli kocsma székeire, asztalára, vagy épp a járdára. Mai napig tanúsítja a felvétel mindazt ami ott lezajlott. Tunka egy fa tövébe kuporgott le, Varuj és Marci az asztalon alszik és én egy műanyag székben horkolok. ,,Egy kávét igyon meg mindenki és megyünk tovább”– de a Zsolt hangja már nem talált hallgató fülekre. Előttünk még ott állott  a szentegyházai emelkedő a Hargitán át, de a 15 éves szervezet felmondta egy időre a harcot. Csoda legyen, vagy nem, de 2 óra múlva arra ébredtünk, hogy egy ócska Ikarusz busz várt ránk. Abba pakoltunk fel 25 bringát és magunkat és a 30 km-es maradék utat már buszon tettük meg. Ennyit mi is megengedhettünk magunknak J. Nos erről az emelkedőről egy mókás, inkább perverz történet jut eszembe. Arrafele menet mikor készültünk megmászni megeredt az eső, ezért egy útszéli csorgónál találtunk pár percnyi menedéket. A fedél alatt két barna arcú jópofa román bakói ember. Kérdik honnan jövünk és meddig megyünk. Elképedtek, amikor hallották, hogy honnan és merre, na de nem ezt kell ebből megjegyezni hanem ami most következett. ,,Gyerekek mondjak én nektek valamit. Voltam én már magyar nővel, román nővel, székely asszonnyal. A román p…a az román p…a, a székely p..a az székely p..a, de annál jobb a világon nincs”– és jó nagyot vigyorgott a bajusza alatt. Mi röhögtünk, Zsolt meg kicsit mentegetőzött, hogy hát mi még gyerekek vagyunk meg stb.

Péntek reggel….. és pár órát a szentegyházai gyógyvizeknél aludtunk. Felkeltünk, megmosakodtunk, ebédeltünk. ÉS máris a főúton voltunk, ugyanis aznap estére már Nyárádszeredán kellett legyünk, ahol egy panzió udvarán lettünk elszállásolva. Szentegyháza központjában azonban nagy ünnepség. Székely legények és leányok hagyományos öltözetben, magyar himnusz, trikoloros polgármester na meg egy idegen magyarrendszámú merci. ÉS nah ki száll ki belőle? Orbán Viki, akkor még magyar miniszterelnök. Megtartja a nagy beszédet, elénekeljük a himnuszt és Zsolt utána rohan. Hogy így meg úgy és honnan jöttünk. Ott álltunk az út szélén rongyosan, mocskosan de mosolygó arcokkal és kezet foghattunk a magyar miniszterelnökkel. Akármilyen politikai nézetet félretéve, azért nem mindenki láthatta 15 éves korában szemtől szembe és nem fogott kezet egy miniszterelnökkel. Épp a Tusnádi megszokott fesztiválra készült és velünk is kezet fogott útközben. Senki sem mosta meg a kezét aznap és elárulom azt is, hogy sokan elképedtünk, hogy ez a Viki nem is annyira nagytermetű, mint gondoltuk. Ez a TV képernyő is csal még néha.

Éjféltájt hagytuk el Szovátát és már tíz km választott el Nyárádszeredától. Már nem emlékszem a panzió nevére, de töltött pulykamelles vacsorában volt részünk. A füvön, izolíreken aludtunk, sokan már elő sem vettük a hálózsákjainkat. Reggel a Nyárád ködje fogadott és a fríss hegyaljai levegő. Szombat reggel, 140 km-re Kolozsvártól és mi estére már a Kollégium udvarán kellet legyünk a szülők tapsai között. Vásárhelyre elég hamar beértünk és a Tudor negyedi Postapalotánál álltunk meg. Közben kicsit az eső is megszapult, de először a Túrán pizzát ehettünk. Fél óra múlva ott volt az oszi 25 pizzával. Két hét pástétom, babgulyás, babgulyás meg pástétom után jól fogott egy kis olaszországi specialitás.

Marosszentannára átérve terült el előttünk a Mezőség. A székely hegyek, a torockói havasok, a medgyesi és segesvári hulák na meg a gyímesi tető eltörpült a Mezőség mellett. Kopár táj, vadnyugatra emlékeztető kiöregedett falvak és véget nem érőnek ünő iszonyatos dombvidék. Megmászod a Hargitát, de a másik felén leereszkedsz. Itt csak mászol és ereszkedsz és mászol és néha a sáncban ébredsz fel. Katasztrofálisan rossz, valamikor még aszfaltra emlékeztető út, egy-egy rozoga kerítés és Kolozsvár gondolata. De itt is lehetett szórakozási lehetőséget találni, hiszen az emberek ezen a vidéken a disznókat (legyen az sertés, ki hogyan kedveli) a kapu elé kötik (valószínűleg egy 150 kilós cugitól jobban megijed a tolvaj, mint egy tíz kilós kuvasztól). És amint mi ezeken a falvakon keresztül száguldtunk, az a remek ötletünk támad, hogy nem ártana belerúgni a kis cugákba. Mi élveztük, a gazdák nem láttak, a disznók meg lefitymálóan néztek, hogy mit akarunk mi tőlük. A hátúkat megvakarni?  Mert körülbelül annyival ért fel a mi hősies rúgásunk.

Szabédon is áthaladtunk, a szabédi diófáknál dinnyéztünk, de Öcsikét sehol sem találtuk. ÉS akkor ki tudja elfelejteni a kedves kis Cökét amint a szabédi dombságon lefele egyszer csak az útról eltűnt és a kis fejét a bozótból dugta ki. Hát neki a kanyar az egyenesnek tűnt. Nos semmi gond, de amikor pár percre ismét a bokorban feküdt akkor már valami mégis bűzlött a dologban. Megnézem a biciklijét. A pedál jó, a lánc úgyszintén, a kerékben elég levegő. NA de a kormány mért áll majdnem párhuzamosan a vázzal? ,,Cöke te nem láttad, hogy ferde a kormányod?” – kérdem tőle. ,,Én nem” – feleli gyermekes hangján. Hát ő nem látta, de ennek eredménye, hogy kétszer a kanyart egyenesbe vette be.  ÉS ha már ez a történet is eszembe jutott, akkor nem tudom kihagyni Rebit sem (csak most jutott eszembe) aki még a túra első részén, valahol Dicső előtt vagy után eltaposott egy csirkét. Előttünk az ereszkedő, a falú meg a sok száz csirke, lúd meg egyéb baromfi. ÉS egy hirtelen figyelmeztetés ,,Rebi!! Vigyázz a csirke!!!!” – már nem emlékszem ki mondta. ,,Mi????” –kérdi Rebi és frötttty. A kis süldő kakaska pillanatok alatt darált hús lett a bicikli küllői között. Szegény álltavédők most biztos tűntettek volna, azonban nagyobb erőfeszítésbe került, hogy Rebit megvigasztaljuk, ugyanis a kis csirke gondolata napokig nem hagyta kellő képen aludni.

Véghetetlennek tűntek a mezőségi dombok. A Nap is már elhatározta, hogy nemsokára elhagy minket és mi is olyan helyre lyukadtunk ki, ami nem egyezett a térképen feltűntetett falúval. Itt már ismét gépesített járműre volt szükség. Több mint két órát vártunk, de Zsolt egy hívő emberrel és annak tehergépkocsijával bukkant föl. Hivő fel meg le, de megkövetelte az árát. Felpakoltuk a bicikliket és a sötétben kuksoltunk egy darabig, majd elkezdtünk énekelni. Mesi és Cöke vezette a népdal kórust, a többiek még csak akkor tanultuk jóformán a dalokat. Pár tíz kilométerre arrább valahol Apahida után ébredtünk fel. A rendőrség aludt, nem látott, tehát szépen leszálltunk a teherautóból. Kolozsvár már csak pár kilométerre és az azt jelentette, hogy nemsokára újból kocsiban lesz a helyem, hogy szüleim ne lássanak bringán. Első túra és újból megfosztva éreztem magamat egy kiharcolt jogért, hogy nevezzem így, mert így éltem ezt át. Én is megküzdöttem ezért, de mégsem mehettem be bringán a suli udvarára.

Egész túra alatt békén hagy rendőrség és a saját városodban arra késztetik a bringázókat, hogy a járdán haladjanak. Az útra fiaim –mondta az oszi. Ha lesz valami gond, én felelek. És így ért be a nagy csapat a Kollégium udvarára éjfél előtt pár perccel. Mindenki bringán, páran kocsiban, közöttük én is, de valahol mégis éreztem, hogy én is tisztességesen megtettem a részem a túrában. Átéltük, megtettük habár senki sem hitt bennünk. A szülők tapsolnak, a gyerekek sírnak és engem nem vár senki…. Nem tudom ki értette félre és hogyan, de még egy mezőségi falúban értesítettem őket, hogy este 11 körül ott leszünk, tehát várjanak. Álltam a csomagommal egyedül. Már mindenki hazament. Nem várt senki…..Fájt… Rosszul éreztem magam és legjobban felpattantam volna egy bringára és mentem volna szemem világába. Egy taxit hívtam, mert a buszok már nem jártak. Csomaggal a hátamon, büdösen és koszosan, még az egyik láncnyom a ballábamon feketlett. Így állítottam haza, csalódottan, mérgesen. Jöhettek a bocsánatkérések mert nem érdekelt. Megfürödtem, elmeséltem a mesélni valókat, el is mondtam, hogy végig bringáztam, de, hogy ez volt az első és utolsó alkalom amikor valaki valamit betiltott nekem. Ezek szép lassan feledésbe merülnek és áthevered elég hamar mert az emlékek sokasága eltörli. De a gyermeknek valahol mindez fájt.

Visszatekintve csoda és ugyanakkor örült amit véghez vittünk. Felszereletlen semmi kölykök és egy hóbortos osztályfőnök vágott a nagyvilágnak. Úgy éreztük, hogy miénk a világ és, hogy ez az összekovácsolt csapat egy örökkévalóságig megmarad. Még évek jöttek ezután, történetek sokasága, de az idő változásokat hozott. Legendává vált mindez….Kisebb osztályok, felnőttek, amerikaiak  és egyetemisták hallgatták mindezt amit mi megtettünk….Ott áll egy kép valahol. Az Úzvölgy kapu alatt 25 kölyök és a pásztor meg pár egyetemista. rum inchi pentru circulatie publice….

 

                                                                                                                                                      Kolozsvár 2007 augusztus 5

 

One response to “XIII FEJEZET

  1. no comment……

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s