XI. FEJEZET

Betekintés a kollégiumi életbe…..

,,Jancsi ügyelj mert a rendedben egy kígyó! Mi? Hol? Hol, hadd fogjuk meg”. Lehajolunk és a villával a szénát kicsit arrább hajítjuk……Egy egyre erősödő és felénk közeledő hang töri meg a csendet.  H_t __ra F_l ke___ ke___ni. Egyre csak erősödik a hang. Hat __ra Fel ke____ kelni. Na és egyre érthetőbb. ,, Hat óra és fel kell kelni” szól az apám hangja, amint a szobaajtót megpattintotta. ,,Aludj még pár percet de kezdjél ébredezni”. Szavát helyeselve még visszaalszok egy jó húsz percet, majd megint hallom a hangját, hogy azért már mégis ideje lenne készülődni.

Érdekes  módon ez időtájt a fejemmel a fal fele aludtam, tehát minden reggel a bal lábam érte először a földet és mégsem törtem ki a nyakam a küszöböt átlépve. Nagy morcosan kitápászkodom, a nyújtózkodás elmarad, mert túl nagy erőfeszítést igényel és balkezemmel a fürdőszoba kapcsolóját tapogatózva felkapcsolóm a  fürdőben a villanyt. Ugyebár az ember elvégzi természetes szükségleteit, majd megindítja a csapvizet…. De szépen folyik. Szegény afrikai gyerekek biztosan szomjaznak, de azért hadd folyjon. Először vetem szemeimet a tükörre és ….,,Bleaahhh…Hmmm, de rondán nézek ki”-  mondom magamban. Szemeim még félig nyitva, félig zárva, félig csipásan. Már megint elaludtam a hajam. Na ez nagy gond lesz, ismét sok zselé és lekap anyám, hogy vizes fejjel mért megyek ki. Régi szokásomat elfelejtve a könyveket nem cseréltem ki este, tehát öt perc alatt elő kell kotorászni őket, de kérdés, hogy honnan… ,,Ó, hogy a franc egye meg. Már meginn’ hova tettem?” és kezdek a lakásban kutatni. ,,Már megint mit nem kapsz? Hányszor mondtam már, hogy készítsd elő a dolgaidat este” – hallom az anyám szavát. ,, Mit!?. Mit ?!. Hát a kulcsaimat, mit ne kapjak, na meg nem láttad a matek könyvemet, mert az este valahol az asztalon hagytam”. Megbotlok valamiben. ,,Ni csak, háááá épp a matek könyv”. Gyorsan felkapom a nadrágom, zoknit a lábamra, blúzt a nyakamba és a kabáttal a hátamon már fel is húztam a cipőt. Talán még a katonaságban sem öltöznek gyorsabban. ,,Kulcsod megvan fiam?” ,,Nincs, de remélem valamelyiketek itthon lesz” és máris rohanok a buszmegálló fele. Pénztárcámat kutatva épp a kulcsaimra bukkanok. Hát a kabát jobb zsebében voltak, na de erre már nem emlékeztem. Az átjáró jobb felén állok, amikor a  4-es szépen elszáguld előttem. 6 óra 50 perc és szaladok esze-veszetten a busz után. Mire odaérek és megszusszannék, az ajtóit becsukta. Szent-Péter valamelyik kedves rokonára hivatkozva lenyugszom. ,,Eehh, majd jön egy másik. Reggel hétkor 15 perc késni a diáknak is megengedett”.

Nemsokára jött is az autóbusz és hét óra tíz percre már az osztályterem előtt álltam. Bekopogok. Benyitok. Látom a tanár még sehol. S akkor persze jöttek a reggeli kézfogások és a beszámolók, hogy ki melyik foci mérkőzést látta aznap este, amikor bejön a magyartanárnő. ,,Isten áldja”  és feláll az egész osztály. Hát szegény tanárnő arcán is látszik, hogy jobban kedvelné a reggeli 8 vagy netán 9 órát (hallatlan, kilenc óra ! hát nyugaton élünk?). ,,Hiányzik valaki?” ,,Hááát”. Körülnézünk és látjuk, hogy szegény Ada még sehol, Tunka és Kászti is valószínűleg épp ebben a pillanatban fordul a jobboldalára. A tanárnő beírja a hiányzókat majd teljes gőzerővel a leckébe vágunk. Persze az óra csendjét (mert ilyenkor reggel korán még az agyi aktivitás nem engedi meg a testnek, hogy zajongjon) épp az iskola felett elmenő csóka sereg zavarja meg. Ugyanis amikor a diák már iskolában volt, a Nap még csak akkor kezdte orrát kidugni a dombok mögül és a nagyparki csókák fölébredve a pataréti szemétdombra indultak, hogy reggelijüket elfogyasszák.

A hatalmas sereg eltűntével figyelmünket ismét a magyartanárnő ragadja meg. A barokk eposz leckéje következett és egy rövid kis történelmi betekintő ebbe a korba. Szóval túldíszítettség, meg ellenreformáció és II Jóska, akit kedves honatyáink nem valami nagyon kedveltek és Márjjja Terézijja. És a tanárnő feltesz egy kérdést, hogy unottságunkat megzavarja…. Közben mindenki a falon mászó pókot, a még 7 óra és 20 percet mutató órát vagy épp azt nézte, hogy a tanárnőnek nem e volt egy ránc a szoknyáján. ,,Ki mit tud Mária Teréziáról?” és hátulról félhangosan szegény Göndör elszólta magát. ,, Hát megkúrta egy ló”. Nos ilyenkor egy jól nevelt osztályközösség el kéne borzadjon a hallottakon, mi meg az ellenkezőjét téve hatalmas röhejbe fakadtunk. ,,,Micsoda szemtelenség. Legalább ne kacagjatok egy ekkora sületlenségen !!! Elő egy lapot mindenki”. ..Csend…most már a kacaj is eltompult, itt-ott még valaki vihogott… ,,Írjátok! Ianus Pannonius – Mandulafa”… „Há, de tanárnő az tavalyi anyag” –  ordítottuk többen. ,,Nem érdekel. Balassi Bálint – Júliához”…,,Micsoda? Há de ezeket mind a  tavaly vettük tanárnő”. ..,, Hallgassatok és írjátok. Huszonöt percetek van rá.” . Hát ez ellen mind tiltakozhattunk volna. Megejtettük a felmérőt, egy hét múlva jöttek is az eredmények.

Kimagasló teljesítményt ért el az osztály. Jómagam voltam a lista elején egy szép kövér hatossal, következett Zum egy ötössel és a többi átmenő alatti, az egyes és ötös közötti összes kombinációval. És ilyenkor a diák elkezd könyörögni, előszedi legmeggyőzőbb gyermeki voltát és kérleli a tanárnőt, hogy ne írja be a jegyeket. Egy óra heves tárgyalás után a tanárnő elhatározta, hogy nem írja be a jegyeinket, azzal a feltétellel, hogy többet nem hülyülünk órán…Egy hét múlva a naplót ezen megszenvedett jegyek ékesítették. Biztos nem arról tanúskodtak, hogy jól viselkedtünk az elkövetkező héten.

Az órarendre már nem emlékszem, de azért következzen a matek óra. Itt is a jelenléttel kezdődött az óra, de eddigre már Tunka is megjött, Kászti még valamikor a magyaróra közepén kullogott be, mielőtt épp Ada nyitott volna be borzos vörös hajával. Jelenlét után egy gyors villámrögtönzés az aznapi elméletből és képletekből majd a házi füzeteket ellenőrizte a tanárnő. Azt persze nem mondtam, hogy a matek és magyar óra közötti szűk tíz percben az osztály nagy része rendkívüli bicepsz és alkar erőfeszítésekkel másolta a  háfét ahonnan érte.

Ugyanakkor ez idő tájt nem voltam valami szamaritánus kedvemben és ritkán adtam a házi feladatot valakinek. A mentalítás e mögött. ,,Há’ ha én vettem a fáradtságot, más mért nem vette?” , nem a legegészségesebb gondolkodásmód J Azért a táblához való kimenés furcsa módon nem volt egy rémisztő esemény, ugyanis JAM tanárnő nem volt a hétfejű sárkány és ha valaki valamit hibázott azt szépen kijavítottuk közösen a táblánál, tehát mindenki szóhoz jutott matek órán.

Spontánul előállított órarendünkbe tegyünk be egy fizika órát is a két magyar és matek óra után. Szóval ez az ötödik óra. Közben megesett egy pár szünet is amikor az emberek megéheznek, főleg Ada, aki épp a Möce egyik nagyon finom és hasat megtöltő és boldogító szendviccsel delektálta magát. Humános társaink ez időtájt egy pöttyös labdával ajándékoztak meg, ami sajnos Möce golyóstollának áldozatául esett. Nos ez a labda a Birdy, Boti, Marci, Géza és Ada lábai között igazi fegyverré vált és a falon függő vadonatúj amerikai térképek nemegyszer a földre estek, a tolltartók szanaszét repültek és a szomszéd osztály falán táncoltak a képek. Pedig csak egy kis gumilabda volt. És amint így fel és alá repült az osztály egyik padjáról a másikra a kis pöttyös, szegény Möce szép és gondozott tolltartójára esett. ,,ÓÓÓÓ na, felordított és mérgesen eldobta a labdát”. Ez még megismétlődött vagy háromszor egész amíg, Möcink türelmét elvesztve egy golyóstollat ragadott és kezében egy igazi labdagyilkoló fegyverré vált. ,,Neee”, ordították hárman is, de már túl késő volt. A szegény pöttyös labdával a golyóstoll végzett. Azonban az ember innovatív agya sem hagyja alább magát és a labdát leeresztve, össze-vissza szkocsozták amíg egy újabb, már nem annyira rugalmas labda lett belőle. Közben a panaszok hallatára, Zsolt is (az oszi) is mérgesen berontott, hogy már legyen elég a bohóckodásnak, mert ha nem a magaviseleteket levonja. Nos ez addig tartott amíg kiment az osztályból

….És akkor jött a fizika óra. Ekkortájt még rettegtünk. A tábla patyolat volt, saját magad megnézhetted benne és lehet szebb voltál, mint a valóságban. Tudtuk, hogy egyes jár ha nem töröljük le patyolatra. Szerencsés napja volt az osztálynak. A tanárnő jókedvében volt és épp Szilárdkát kellett egy újabb versenyre felkészíteni, tehát az óra abból állt, hogy kimentem a tablóhoz és egyik táblát a másik után töltöttem be a jobbnál-jobban kitekert és kicsavart fizikafeladatokkal. Az óra végén már mondta is a tanárnő, hogy fel vagyok készülve, de még két nap az alternatív teremben nem ártana. Tehát két nap amikor nem jársz más órára, ami persze jó, egész addig amíg nem kell az elmaradt anyagot bepótolnod.

 Két magyar, két matek és két fizika óra után nem ártana lazítani egy torna és biosz órával. A tornaóra nekem nem számított túl nagy erőfeszítésnek. Elmentünk az óra elejére, a ,,bénák” akik épp felmentettük magunkat, megnézte Kunbájjá (A TORNATANÁR ) ha ott vagyunk, majd szépen elhúztuk a Soráig a csíkot, vettünk valami ennivalót és elkészítettük a biológia leckét. A biológia leckével azért nem volt gond. Lídia tanárnő nem volt szigorú velünk és sőt még a sejtek osztódása meg a papucs állatkák kicsit menedéket nyújtottak a súrlódási erők meg mátrixoktól.

És ezzel háromkor véget kéne érjen a nap. Nos nem épp így volt, mert öttől várt a kórus próba, ugyanis másnap nagy ünnepélyre készültünk. Tehát hazamentél, ettél, átöltöztél és máris visszamentél. Egy kétórás kóruspróba után, melyről már röviden beszéltem az előbbi fejezetben, összegyűltünk megszerkeszteni az iskola újságát, a Cipót és valamikor fél tízre hazaértem. Ezután még vacsorázz és készítsd el a házi feladatokat másnapra.

Hát ilyen volt egy kollégiumi nap. Sokan nem lumpoltunk ez időtájt, hanem kihasználtunk minden lehetőséget, hogy minél több rendezvényen részt vegyünk. Jobb választás volt mint a délutáni tévézés, vagy kártier gyerekekkel való barátkozás.

…Kicsit megtörtem az előbbi fejezetben elkezdett fonalat, talán azért, hogy újból átéljek pár pillanatig egy szokásos iskola napot, mert ezek a napok innen arra már csak az emlékezetünkben fognak tovább élni….

Kilencedik osztály, mint minden más kezdet, nehézkes néha, ugyanakkor szokatlan de remény teljes, mert tudod, hogy egy új út áll előtted. A hagyományos beavatásra, a Gólyabálra is valamikor ősszel a kollégiumi Napok alkalmával sor került. A Viki, Párá, Forró, Réka generációja szervezte a mi csirke bálunkat, ahol megszeppenve vártuk, hogy miféle furfangos próbákat eszelnek ki nekünk. Csak pár kép ugrik be erről az alkalomról. Emlékszem, hogy csoportra voltunk osztva és pont Fazekas Annával kerültem ki a tánc próbára. Tangótól, keringőig és maneléig minden elhangzott és őszintén azt sem tudom lábaim mit léptek, mert a tánc teljesen párhuzamos volt az én életemmel és persze a másik emlék az a gólya tánc, ,,sárga lábú gólyamadár” meg stb. akinél épp Benczédi Réka segített. A buli után ért második, mondjam úgy, ,,szerelmi” csalódásom. Immár a második lány, É. utasított vissza. Ha átgondolom, hogy mennyire éretnek nézett ki ő és mennyire gyereknek én, nem is csodálkozom J. Napokig nem voltam jó semmire és a saját lebecsülésem ezzel csak tovább fokozódott. ,,Én nem kellek senkinek, ronda vagyok, idétlen” és hasonlók gyötörtek egy kis ideig, amíg le vettem ezekről gondomat és folytattam hétköznapjaimat.

Az első dévai zarándoklat is megesett ez évben. Ugyanis a Kollégiumi Napok alkalmával a történelem vetélkedő, tanár-diák mérkőzés, tematikus termek és egyéb más kikapcsolódási lehetőségek mellett szombaton Dévára zarándokoltunk, hogy felkeressük Dávid Ferenc emlékművét, felmásszunk a dévai várhoz és persze akik már merészebbek voltak egy kis borral megmelegedjenek a hegyet mászva. Kilencedikes gyermeknek felejthetetlen emlékek, hiszen valami más volt amihez mi hozzászoktunk. Hatalmas fehér gyertyákkal a kezünkben, idétlen marastitér-piaci ruszki kabátokkal és piros orral figyeltük, amint a teológusok megható kis előadásokat tartottak, gitárral énekeltek és szavaltak. Más volt ez, mint amit mi addig tapasztaltunk. ÉS nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg ismét azt a képet, ahol egy még borotvált arcú jókora legény áll húszon egynéhány gyermek között. Majdnem hat év telt el azóta, a jókora legény már szakállas és felnőtt, a gyermekek már megnőttek, munkába és egyetemre járnak és kezdik megszokni a felnőtt sorsot.

Karácsonykor volt az első alkalom amikor már a kilencedikesek is részt vehettünk egy kórus előadáson, az-az énekelhettünk. Persze, nem a leghátsó sorban, és középen. Ott volt Józsi, Párá, Viki, Forró és a nagyobb diákok. Emlékszem, hogy Kálmánka mellett találtam helyet….Ha az imaterem ajtaját kinyitjuk, akkor egy szószék ragadja meg legelőször tekintetünket, majd ha jobbra és balra vetjük figyelmünket körös-körül nyikorgó (épp az évben felújított) padok és felettük domborművek ékesítik a termet. Valamikor tudtam ezen emberek neveit. Most egy pár ha még eszembe jut. A kórus, fellépések alkalmával, a jobb felőli padsorokban foglalt helyet és én több kilencedikes társammal a legszélén találtunk helyet a fellépéskor. Szegény Kálmánka végig fogta a balfülét, amíg lejárt az előadás. Ugyanis az ember két alkalommal teszi a mutató ujját a hallókészülékébe. Ha a mellette levő az épp falcs vagy ha nem hallja saját hangját. Valószínűleg Kálmánka mindkettő miatt folyamodót ezen eljáráshoz.

De ezen si túl estünk, a félelem és a gyomorideg eltűnt, az emberek megtapsoltak és vártuk a vakációt. Az első ilyen téli vakációban csak Tunka volt az aki még pár kollégistával és Zsolttal a Keresztúrtól északra fekvő hegyekben megbújó Firtosváraljára mentek szilveszterezni. Ez volt az első és utolsó alkalom amikor hóval találkoztak, mert amikor az elkövetkező években már az osztály is ment, a hónak hire sem, pora sem volt.

A Farsang az szintén elég eleven képekben bontakozik ki most előttem. Még volt hangulata a farsangnak. Zsolt egy székely szoknyában, zakóban és kendővel a fején tartotta a köszöntőt, majd a különösebbnél-különösebben felöltözött osztályok fáradtak be a Díszterembe. A végzősök épp pólyás gyerekek voltak, a tizedikesek egy vulgarizált Hófehérke színdarabot mutattak be, egy túlságosan mérges alma testvéremmel, kicsit kappanhangú és  izmos lábú gonosz mostoha testvérekkel (ugyanis kicsit Hamupipőkét is belekeverték) és rokker törpékkel. A mi színdarabunk személyesebb volt, ugyanis a főhősünk Errike, vagy metaforikusan az osztály, aki a lustaság hercege vagy a szorgalom királyfi között kellett válasszon. A narrátor épp egy kalapos, nagy hasú és káposztás hordókat áruló Gábor, az-az én. Gimnáziumban még játszódtam egy pár színdarabban, de ez volt az első igazi ahol fontos szerep jutott. Pár percig tart az izgalom, az első pár mondat, majd magadévá teszed a közönséget és próbálsz természetesen viselkedni  előadván magadból a lehető legjobbat. Ki tudja elfelejteni a Birdy kitömött melleit és magas sarkú cipőit (alig találtunk 42-es magas sarkút), a lustaság hercegét képviselő Imeldát vagy épp Botit aki Marcival áll hátul a színpadon. Marci az ortodox pópa, Boti pedig a szegény kolduló apáca, aki a reklám közben a szoknyáját felemelve egy kosárlabdát tett át lábai között és Gézának passzolta. Na erre épp, hogy hátra nem esett a püspök és a diriné. Nagy sikert aratott ez a kis improvizált színdarab és ezután jöttek a bókok, hogy milyen ügyesek voltunk.

Nagyon is lelkes osztály voltunk ekkortájt és a tanárok csak dicsértek, bármilyen túlzás nélkül. Az órákon aktiváltunk, nagyobb összetűzésekre nem került sor és szokássá vált, hogy nagyon sokat tapsoltunk, minden kis marhaságon. Ha a szomszéd tizedikesek tapsoltak, mi visszatapsoltunk. Tényleg lelkes osztály, összetartóbb az átlag kilencedikeseknél és naplót is elkezdett vezetni. Ennek a másolata ott fekszik még mindig a polcomban az egyéb kollégista emlékeim mellett.

Ugyanakkor a Cipó szerkesztésében is részt vettem grafikusként. Elkezdtem a nagyorrú embereimet rajzolni, kis karikatúrákat. Alkalom adódott arra, hogy egy rég elhanyagolt aktivitásomat tovább fejlesszem és talán másoknak egy mosolyt okozzak vele. A Cipónál még egy évet ültem, majd az idő szűkössége miatt kiléptem a szerkesztéséből. Rossz szájízt hagyott annakidején amikor kétszer is megtörtént, hogy a szerkesztők között testvérem nevét nem tűntették fel és e-miatt ő ki is lépett az újság szerkesztőségéből.

Ebben az évben indult meg a Szamóca néptánc csoport is, Pászti és Ági, két fiatal egyetemista vezetésével. Akkoriban még nem érdekelt a néptánc és csak tízedikben csatlakóztam a csapathoz. Figyelmemet Birdy, Marci és Varuj ragadta meg , akik szünetben általam még nem látott mozdulatokat kezdtek próbálni és arra késztettek, hogy egy évre rá én is feliratkozzak a néptánc együttesbe.

Viselkedésemet kicsit elemezve még nem voltak túlságosan nagy gondok ebben az évben, ugyanis egy új környezethez kellett hozzászokjak, új emberekhez és a tanároknak sem mertem nagyon pofázni. Kórus órákon is hallgattam, mint a többi kilencedikes és Zsolttal sem voltak nagyobb gondjaim. A házi feladat adásban önző maradtam és nagy ritkán adtam ki kezemből a füzeteimet. Ugyanakkor kezdett egy fölényesség érzet elragadni ez időben, mert tudtam, hogy vannak tantárgyak amikben jobb vagyok az átlagnál és ezzel kezdtem visszaélni. A mentalitásom azóta megváltozott. Ha tudsz valamit és valamiben jó vagy, azt ne fitogtasd, hanem szerényen ügyelj arra és őrizd meg magadnak. Ezt  a felfogást még részben tanulom, részben kezdem elsajátítani de egy sokkal javasoltabb módszer és melegen ajánlom mindenkinek.

Ebből akkor adódott gond amikor Cöke megkérdezte tőlem, hogy ugyebár Konstantinápoly Nyugatra van és Róma Keletre, amire én azt feleltem, hogy Róma épp északkeletre van és sajnos ezt is írta a vallás felmérőben. Természetesen elrontotta  a jegyét. Nekem valami természetesnek tűnt, hogy Róma a nyugat és Isztanbul a kelet, de nem láttam túl az orromnál. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy évekig nem sokra értékeltem magam és amikor láttam, hogy valamiben jobb lehetek, mint más akkor ezzel visszaéltem. Ebből még gondok fognak származni az elkövetkező években, amiről majd még be fogok számolni egy kicsit később.

A fizika versenyek tovább folytatódtak és a csúcspontjukat akkor érték el amikor a Heinrich László versenyen eljutottam a nemzetközi szakaszra. Ez nekem valami elámító és hihetetlen teljesítmény volt. Gimnáziumban egy két földrajz és kis-okos versenyen kívül nem valami nagyon űztem a versenyeket. Még útlevelem sem volt, hiszen addig még sohasem jártam az ország határain kívül. Gondolhatja mindenki, hogy mennyire szokatlan volt Magyarországon a gondozott útszél, a gödörnélküli út és épp Sopronba kerültem az osztrák határ mellé. Hol voltak a tehenek a falvakban, a pletykáló vénasszonyok, a brassói gyártású traktorok? Más világ volt, ahol természetes az, hogy falun nem a kútból iszunk., nem a favécét használjuk és nem fával tüzelünk. Egy városszéli bentlakásba szállásoltak el, ahol két tizenegyedikes sráccal kerültem egy szobába. Persze, hogy ők el is húzták a csíkot én meg kis taknyos létemre vártam amíg a kulccsal visszajöttek. Közben menedéket találtam, akkor még verseny riválisomnál, most meg jó barátommal, akivel hébe-hóba összefutunk az utcán félévente, Szilágy Péterrel. Jófejű reál beállítottságú gyerek volt, akivel három évig versenyeztem. Nagy teljesítményt nem értem el, hiszen más tanrend volt és engem senki sem tájékoztatott arról, hogy az elméleti próba mellett gyakorlat is volt, de nem is az számított, hiszen megláttam Sopront, Pestet, a Westendet és elámultam, hogy-hogyan lehetséges, hogy egy akkora bevásárló központ tetején még sétáló és fű is legyen.

Ha már a fizikánál tartunk ne lehet nem szólni egy két szót a felkészítőkről. Ezek abból álltak, hogy a tizenegyedikes Dénes Emese, Mucus, Bogi és a tízedikes Ady és Csabi na meg egy eltévedt kilencedikes az alternatív teremben napokig fizika könyveket dúltunk és én meg a nagyobbak idegeit ettem meg, mert jó pár nyű volt a hátsómban és  nehezemre esett annyi órán keresztül ott ülni.

A tavasz a Húsvétot is magával hozta és Zsolt egy újabb hagyományt indított el. Egy mikrobuszt bérelt, a könyve ha jól emlékszem épp el volt véve abban a hónapban. Így mentünk a fiúk a pásztorral és bejártuk Kolozs megye falvait, felkeresvén osztálytársnőinket, hogy el ne hervadjanak. Kinek vitte még az oszija ilyen kalandra. Szentmihály, Torda, Vista és a fél Aranyosmente útunkba esett. És nem várt meglepetés érte Zummot, Imeldát, Melindát, Möcét amikor hozzájuk is betoppantunk aznap vízzel feltöltött, vagy anyánktól ellopott kölnis üvegekkel. Azt sem felejtem el, hogy az igazgatónő épp kompóttal kínált meg. Hiszen még kicsik voltunk és nem volt szabad bort igyunk. Valamikor hajnalban értünk haza és tudtuk, hogy megint valami szokatlant tettünk meg és érdemes lesz ezt majd a következő években is folytatni.

Ez év májusában változás érte a fizimiskámat, hiszen szemüvegeket kellett hordanom. Nem a könyvek, vagy a ,,túlbuzgó” tanulás rontotta el a jobb szememet, hanem úgy születtem, csak sajnos ezt későn vették észre. Csak az iskolában hordtam és hordom és miközben olvasom,  az utcán nem látom szükségét. Letöri az embert az elején, fogyatékosnak érzi magát majd szépen belenyugszik és szerencsémre az osztály részéről nem értek megjegyzések, hiszen többen ez időtájt pápaszemekkel kellett ékesítsék arcúkat. Nagyobb gondok, ha nevezhetem így, falun adódtak, ahol hamarabb megbélyegeznek, hiszen ha már szemüveges vagy akkor biztos valami gond van veled, de egy pár megjegyzés és azon is túltettem és úgysem járok arrafele szemüveggel. Sokan mai napig nem tudják, hogy  egyáltalán hordok.

ÉS a tavasz folyamán fogalmazódtak meg az első bicatúra tervek. Igenis a IX. Reál biciklitúrára készült. Kész őrület egyesek szerint, egy megvalósítható álom és kaland szerintünk. Az egyik oszi órára a meghívottunk épp a nagyajtai tiszteles volt, aki a falu ifjaival többször túrákra indult a környező falvakba és  sok jó tanácsot szolgált nekünk. ,,,Hááát mint tudjátaak, ott nem lesz szalmapityókázás, hanem majd egy jó darab kolbászra és szalaannára készíttek egy jó nagy pityókatakányt (gulyás aki nem tudná)”, de erről majd külön fejezetben fogok beszámolni.

… Véget ért a kilencedik osztály is . Első tanuló lettem és megragadt ez a kis bogár egy időre. Megvolt az évzáró ünnepség is, az oklevél és a már senki által nem olvasott poros ajándék könyvek. De ennél fontosabb, hogy egy közösség tagja lettem, aki akkor még nagyon is összetartott, mert még naiv gyermekek voltunk javarészünk. Emlékek zöme nehezítette már tarisnyámat…

 

                                                                              Kolozsvár 2007 július 30, 31

Advertisements

One response to “XI. FEJEZET

  1. kb az en kilencedikes osztalyomra ismertem fel valami szinten,remelem a tied nem lett olyan mit az enyem h alig birjuk egymast es pont az osszetartas ami jellemzet ellensei lettunk.Szuper osztaly lehetettek,magamra ismerek valami szinten:p

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s