X. FEJEZET

Az első OSZI óra

Talán az elkövetkező fejezeteknél kicsit lelassítom az emlékeimet, mert jól át akarom gondolni, hogy mit írok majd ezekről az évekről. A kamaszkor, a kollégium, a pásztor és a bárányok, az R-esek, a tehenek és ezt a listát majd folytatni fogom. Életre szóló emlékek, történetek, barátságok, csalódások és minden ami szükséges volt, hogy a felnőtt korba lépjek. Ekkor kezdett kialakulni az egyéniségem, kezdtem kinyitni a szememet és megismerni a világot.

Az első oszi óra……Ha nem emlékszem az első iskola napomra, vagy amikor elkezdtem az ötödiket járni, az első oszi óra ott maradt bevésődve valamelyik agytekervényembe.  Új iskola de a régi épület. Száz éves hatalmas épület fekszik a valamikori Belső Magyar utcán az Unitárius Templom mellett. Több tízezer gyermek lába koptatta lépcsőit és csak falai tudják, hogy hány meg hány történet rejtőzik a téglák között, az ajtók sarkában vagy a padlón. Az Unitárius Kollégium, mert akkor még így nevezték, vált az elkövetkező négy év színterévé. Ünnepélyes megnyitót tartottak az Imateremben. Megszeppent kilencedikesek voltunk a konfirmálási öltönyeinkben és néztük a falról ránk néző szakállas domborműveket. ,,Szent Ábrahámi L. Mihály”, írta az egyik alatt. Na ez meg kicsoda volt? Ünnepi rövid istentisztelet, az igazgatónő és püspök köszöntőbeszéde és haladt a két kilencedik osztály az osztálytermek fele. Első alkalom amikor párhuzamos osztály indult, mi voltunk az első R-esek, az első teljesen ,,kockafejű osztály”. Az imateremtől kijövet végig kell menni egy hosszú folyosón és kétszer jobbra térni. Ott feküdt a mi osztályunk. Hatalmas, felújított osztály, új padokkal és székekkel. Ámító volt egy kilencedikes gyermeknek és már hallottuk a hírét, hogy Zsolt lesz az oszink, mert ő ,,vagányabb”, mint a többi. Nem tudtuk még akkor mit is jelent az a szó.

Nem a megszokott oszi óra. Körbe tettük a székeket és megszeppenve figyeltük a másikat mellettünk. Marci, Varuj, Traki, Birdy és Cöke ők ismerősek voltak már azelőtt és kettejükkel már a gimnáziumot is elvégeztem. Előttem egy apró és göndör hajú lány ült. Ő volt Imelda amint később kiderült. Nem tudtuk még a neveinket és, hogy kik és mik vagyunk. Ott volt Zsolt is közöttünk. Még egy 23 éves, akkor még szakállat nem hordó kölyök volt ő is. Egy volt velünk, egy széken ültünk mindnyájan. Furcsa dolog történt, amit sokan akkor még nem értettünk. Egy fehér gombolyégot vett elő és áthajította a szemben levőnek. Ő át kellett csavarja a kezén majd egy másik valakinek át kellett dobja. És ez így ment míg végül egy fehér pókháló kötött össze mindannyiunkat. ,,Ez fog titeket összekötni”, majd vett egy kést és felvágtuk a fonalat és mindenki elvett egy darabot belőle. ,,Ezt őrizzétek meg , mert mikor a négy év letelik újból összekötjük és meglátjuk ha még együtt leszünk-e vagy nem”. Kinek volt része valaha ilyen oszi órában, ki kezdett valaha így egy iskola évet egy líceumot? Sokan irigyelték az osztályunkat, hogy mért pont a mi oszink volt Zsolt. Akkor ennek súlyát még nem tudtuk igazán felfogni. 14 éves gyermek voltam még és még másképp láttam sok mindent akkor.

Elkezdődtek az órák, az új tanárok és tantárgyak. Reál osztály voltunk és tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Hogyan lehet elfelejteni az első zeneórát. Tudtam, hogy Majó tanárnőtől irtóznom kell, hiszen a hétfejű sárkányként volt bemutatva. Rettegtünk a zeneóráktól, hiszen matekból átmentél, de zenéből nagyon szépen meg is bukhattál. ÉS akkor volt a kórus szelekció. Reál osztály volt, de heti két zene óra boldogította életünket és azonkívül a kórus. Ahhoz azonban, hogy kórusba kerülj ki kellett tátsd a kicsi ,,szájadat fiacskám” és elénekelj egy népdalt. 25 más ember előtt, akiket még nem is igazán ismertél kitátni a szádat és énekelni nem könnyű dolog. Őszintén nem tudom megmondani, hogy mely becses magyar dalt énekeltem el, de jött is a bírálat. ,,Basszus tyutyukám, majd jó lesz”. ÉS így lett az osztálynak a kilencven százaléka kórustag. Kicsik voltunk és tudtuk, hogy a helyünk az imateremben a kórusórákon az alsó sorokban volt. Ha netán a leghátsó sorba tévedtél akkor ügyeltek a nagyobbak, hogy az elsőbe tegyék a hátsófeled…. ,,He hé hi hó hú, Ne nó ni nó henk hank” Mi az ördög még ez is? Álltunk ott tanácstalanul, mint a bőgő bocik az csűrkapunál. Ezek voltak a bemelegítő gyakorlatok és sürgősen meg kellett tanuljuk őket. ,,Lá ti dó ré dó ti:…” és hasonlók töltötték a füzeteink hátát, amint a szünetekben jártunk át a nagyobbakhoz és próbáltuk lejegyezni ezeket a bemelegítő gyakorlatokat. Egyáltalán nem voltak kellemesek ezek az első kórus órák. Azt sem tudtuk mi fán terem a zene. Szegény Bazsóka annak idején nem valami sok zenét vert a szűk fejünkbe. Kottát fogni a kezedben…Még lapozni sem tudtuk és néztük, hogy a sok ákom bákom között mit kéne mi énekeljünk. Előttünk az Alt terült el és nemegyszer fogták a szegény 11, 12-es lányok a fülüket, mert talán az edényeket csörömpölő csecsemő szebb hangokat adott ki mint mi. ,, Nem halljátok, hogy falcs?” ordítottak ránk. Hááát mi azt sem tudtuk milyen világon vagyunk, ki tudott még arra is figyelni, hogy falcs-e vagy nem. ÉS persze zene órán kellett szolmizáljunk. Ugyanis a vonalon fekvő kis ákom-bákomoknak voltak neveik is. ,,Szó mi, szó-szó mi” meg hasonlók keserítették akkor életünket. Féltünk, bárhogy is tegyem. Tudtuk, hogy ötöst kaphatunk, ha nem ügyelünk arra, hogy mit énekelünk, vagy mit szolmizálunk. Szerencsénk volt még olyan emberekkel, mint Mese akit még tanított azelőtt Majó vagy Cöke aki még tanult valamikor régen hegedülni. De a többiek csak  néztük a szolmizáló füzeteket, mint a bálám szamarai (épphogy nem  bőgtünk, mint a csacsik ). S habár kórusra ,,a zene iránti szeretet” miatt jártunk annak idején, úgymond azért tudtuk, hogy ha nem jársz ötösnél nagyobb médiára nem számíthattál. És egy 8, 9 – es matek mellett egy 5-ös zene nem mutatott volna a legszebben.

Ugyanakkor ez időtájt kezdtük megérezni a reálnak a súlyát. Habár az infó órák nem voltak valami szigorúak és sokszor épp a kedves és fiatal infó tanárnő nőies idomain delektáltuk a szemeinket miközben a Pascal titkait magyarázta, a matek és fizika órákon már meg kellett izzadnunk. A matektanárnő egy kedves, barna hajú alacsony és fiatal kis tanárnő volt. Szerettük a matekórákat bármennyire furcsának is tűnik, még akkor is ha félévente 15 jegy az szokásos volt és a heti villámrögtönzések is úgyszintén. Megtanultunk gondolkodni, láttuk a logikát a számok mögött, de ugyanakkor a rendszer hibája, hogy sok felesleges dolgot a fejünkbe kellett a tanárnő töltsön. Számtalanszor hangoztatta JAM tanárnő, hogy sok mindennek nem ott a helye a könyvben. Ennek súlyát akkor éreztük amikor lehet egy isten tudja hányad fokú mátrixot meg tudtunk oldani, de már nem tudtuk, hogy ha Jancsi elindul A városból és Juliska B városból akkor, majd hol fognak találkozni. Komoly matek órák voltak, melyeken nem lazsáltunk. Tíz perces villám rögtönzések után folytattuk az órát és kéthetente töltöttünk be egy füzetet. Épp elég házi feladatot kaptunk, de mégis volt valami élvezet abban, hogy kikínlódj egy feladatot, mert ott volt az-az apró sikerérzet a végén. Még ha nem is volt jó, de megküzdöttél érte.

Ez időtájt keltették fel az érdeklődésemet a fizika iránt is. Gimnáziumban nem valami sok fizika ment a batykómba. Néha puskáztunk, néha megtanultuk a leckét vagy épp leírtam a nagyapám pálinkafőzőjének a működését, ugyanis ott is volt párolgás meg lecsapódás na meg két atmoszféra légkör az ember fejében a pálinkafőzés végén. Persze ezt a dolgozatban már nem tűntettem fel. Márta volt az igazgatónő és a fizikatanárnő is, tehát a logikus és evidens következménye ezen két titulusnak, hogy heti négy fizika óránk volt…. Kilencedikben kicsit mindentől fél az ember. A fizika órák sem voltak különbözőbbek. Ugyanis minden órán felelt valaki, ha a tábla nem volt patyolat akkor 1-essel fenyegetett a tanárnő és persze maga a tény, hogy a zenéhez hasonlóan kicsit párhuzamosak voltunk a fizikával és mondhat akármit is Bolyai mester, hogy a párhuzamosok mégis találkoznak, mert sok esetben nem találkoztak. Valamikor ősz lehetett amikor Marci, Imelda és én elmentünk az egyik fizika versenyre. Első és utolsó alkalom volt, amikor még hárman mentünk el egy efféle megmérettetésre. Azután már csak egyedül jártam az emez-amaz versenyeket. Ha jól emlékszem dicséretes lettem a megyei szakaszon, vagy valami ehhez hasonló és nekem bőven elég volt, hogy ott véget is vessek a fizika karrieremnek, de jött is a hír az igazgatói irodából, hogy aki nem megy versenyre és dicséretes volt, az  hetesnél nagyobb jegyre ne számítson. Nos mit tehettem hát elmentem a versenyekre de ezekről még kicsit később.

A földrajz és angol tanárnőm megmaradt. Imola angol tanárnő tízedik végén elment és majd újabb kaland várt rám. Talán az egyedüli dolog ami annak idején nagyon is zavart a Kollégiumban, az-az angol tanítás volt. Lehet azóta a Brassainak letűnt a hírneve, de akik ott angolt tanultunk gimnáziumban azok mai napig angolt tudunk. 12-es csoportokban tanultuk a heti négy óra angolt. Líceumban sajnos már 25-ös  kezdő és haladó csoportokban és sok olyan emberrel aki nem haladó szinten volt. Ez rossz volt annak, aki kellett volna még tanuljon, mert azok akik már tudtunk úgy-ahogy nem valami nagyon engedtük őket megszólalni.

Ugyanakkor egy  másik különös és érdekes egyéne ennek az iskolának épp Gyöngyi román tanárnő volt. Ha nem csal a memóriám e kései órában, épp harminc hétéves volt. Magas, korát nem mutató gyönyörszép szőke tanárnő. Más tartás, más modorok, más életfelfogás, más öltözet. Valami más volt ebben a tanárnőben. Megtanított gondolkodni és mindig is hangoztatta, hogy egy-két dolgot az életről is megtanít nekünk. Ki tudja elfelejteni a ,,Napoca strásszé, a Libélé Mélé, vagy a nu stácj ká porcsi in kukuruz száu ká si kukacul in mar” szólásait. Furcsa viszonyom volt vele ekkortájt, mert csak pár emberrel foglalkozott többet az osztályból és ekkoriban a románom még eléggé döcögött; emlékszem, hogy egyszer nem tudom pontosan miért veszekedtünk és pár hétig nem szóltunk egymáshoz.

Kilencedikben még csendes kölyök voltam, próbáltam a helyem megtalálni egy új környezetben és néha-néha még összekaptam a tanárokkal, de nem volt vészes, sőt ha jól emlékszem még a kazettafon felellős is voltam, ugyanis zene órán a kis kulturálatlan fejünk kellett klasszikus zenét is hallgasson.

Első kirándulásunk Zsolttal Torockó fele tartott és megtanultuk, hogy ezek már nem a megszokott 5O éves kedvét elvesztette oszis unalmas járkálások, ezek már kicsit többet jelentettek. Októberben volt, amikor a Tóbiás házban 26 tizenéves gyermek szállást kapott. A reggeli levegő már hűvösen csípte az orrunk hegyét miközben a hátunk mögött tornyosuló Alvó Óriás, a Székelykő még egy kicsit vitatkozott a Nappal, míg végül is az utóbbi győzött és kidugta sugarait az Óriás hasa felett. Torockón kétszer kell fel a Nap és ez így igaz. Mindenki hozzájárult a reggelihez. Volt aki a kenyeret vágta, aki a lekvárt bontotta ki, vagy aki a főszakács Oszinak törte a tojást, ugyanis 26 éhes szájnak elég nagy rántotta kellett. A falubeliek segítettek a tejjel… Valahol egy kép is hányódik az egyik polcomban…..Meg kell egy pillanatra álljak, mert most érzem igazán annak súlyát ami velem ezekben az években történt…Furcsa érzés fogja el a gyomromat….Már olyan távolinak tűnő lejárt idők…Össze kellett bújjunk és egy szoros-szoros kört alakítsunk ki, hogy senki se tudjon közénk hatolni és így kellett megmozduljunk…együtt…Nehéz ezekről a pillanatokról írni, mert annyi minden megváltozott azóta. Délben minden csoport kapott egy feladatot. Egy saját országot kellett megteremtsünk, volt aki a címerrel foglalkozott, volt aki a hegységgel, aki a zászlóval, vagy épp az éghajlattal. Most sem felejtem el, hogy Birdyvel az epszilon halakról és elektron erdőkről tartottunk előadást. És megvolt a pénznemünk is, a ,,fos sterling” és így született meg Galurszág, a mi világunk, ahol mi voltunk az urak, ahol senki sem parancsolt nekünk. Ez volt a mi világunk….Este bástyás játékot játszódtunk. Négy bástya voltunk;  a falú különböző pontjaiban elhelyezve és kettes csapatok kellett minket megtaláljanak és találós kérdéseinkre feleljenek. Valahol a Tóbiás háztól a Bórév fele vezető határban ültem egy pokróccal és egy gyertyával és vártam, hogy hozzám érjenek a csapatok.

Este már tábortűz várt minket. Akkor láttam életemben először tábortüzet. Ha valaki még nem látott az talán most sürgősen el kéne menjen nézzen meg egyet. Lassan másznak föl a láng nyelvei a száraz farönkökön míg fokozatosan erőre kapnak és elnyelik őket. Ezernyi szikra lepi el a levegőt miközben a lángok az ég fele csapnak. Egy halk zene, egy gitárszó mellett… rekedt kis kappan hangok követik…,,Én nem születtem varázslónak, s csodát tenni nem tudok ….”. Első ének amit nekünk Zsolt a táblára fölírt és most kellő képen elénekeltünk. Nem születtünk varázslóknak és nem is tettünk csodákat, de valamit megéreztünk ebből az életből. Azt, hogy vannak emberek, vannak csillagok, van összetartás, van kín és szenvedés és ugyanakkor öröm és van egy világunk ami a miénk.

Így ért véget az első kirándulásunk ami útjelzőként híresztelte, hogy mégis ez a négy év kicsit más lesz, mint amihez mi addig hozzászoktunk és átéltünk. ÉS jönnek majd a történetek.

 

Kolozsvár 2007 július 25

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s