V FEJEZET

 

Vissza Kolozsvárra….

 

Most körülbelül abba az időszakba  kalandozunk amikor már 9, 1O éves lehettem és az Egyes suli időszak már a vége fele járt, én meg kezdtem lassacskán kinyítani a szemeimet. Az emlékek ma este valami okból kifolyólag egyre nehezebben tárulnak fel. Ennek valószínűleg a hétvégi fáradtság az oka, vagy netán, hogy ez az időszak már nem maradt meg annyira emlékezetemben.

Elemi osztályban találkoztam legelőször az angol nyelvvel, amit majd negyedikes koromtól  intenzíven kezdtem el művelni. Először bevallom nem sok mindent értettem belőle és ámulattal néztem másodikos testvéremet amint már egy más nyelven tudta, hogy mi az alma, a fiú vagy a lány megnevezése. Szüleim hamar észrevették az idegen nyelv fontosságát és nagy erőfeszítések árán negyedikes koromra épp az angoltanárnő tanítónőmet fogadták fel, hogy magán órákat kezdjen el tartani, ugyanis az ötödik osztályra már más tervek voltak.

Két más fontos intellektuális szerelmemre (mondjam így, de kicsit erőltetett) találtam rá ebben a korban. Harmadikos voltam, amikor a legelső földgömböt megvették a szüleim. Méreg drága volt, de azért egy iskolás gyermek asztalán valahogyan az a földgömb is el kell férjen. ÉS amint lassacskán kezdtem forgatni támadt egy ötletem, hogy mért ne fektessem síkra a kontinenseket, ugyanis atlaszom még nem volt, mert nem jutott épp mindenre. Vettem egy papírt meg egy ceruzát és kezdtem figyelmesen követni a kis gömbön fekvő földnyelvek körvonalait. Nehezen indult, de egyre javultak a rajzok és negyedikes koromra, habár még nem tudtam rendesen a szigetek neveit, de ha megkértek  rá, öt percnyi idő alatt le tudtam rajzolni a világot. Ekkor kezdődött el a szenvedélyem a földrajz iránt.

Másik nagy szenvedélyem, a történelem kicsit később ébredt föl bennem. Nem felejtem el soha, hogy testvérem negyedikes volt amikor tanítónőjük Magyarországról szerzett be ritkábbnál ritkább könyveket, amik nálunk annak idején még nem jelentek meg az amúgy is eléggé üres könyves polcokon. Tíz ezer lej volt, a Times Világtörténelem Atlasz. Egy gyermeknek, aki már amúgy is kedvelte a földrajzot, egy afféle könyv melyben a térképeken már számok, nevek és csaták szerepelnek egy igazi kaland volt. Negyedikes koromban kezdtem el  böngészni és magával ragadt. Nem úgy tanultam a történelmet, hogy olvastam, hanem figyeltem a térképeket és a rajtuk levő ország határokat, a csaták neveit, a hadjáratok irányát és szép lassan kezdtem ezt a tudományt jobban átlátni.

Épp most jutott eszembe egy eléggé kellemetlen kis esemény amikor még talán elsős lehettem. Testvéremék osztályában farsangi előadást szerveztek és persze, hogy el kellett menjek lássam a kis bratyót aki épp a Piroska meséjéből volt a fenevad farkas. ÉS el lehet képzelni mi volt az előadás után. Futkározó gyerekek, megterített  asztalok és valami érthetetlen dolgokról fecsegő és cigarettázó szülői társaság. Ha jól emlékszem, még valami zene is ment egy régi kis kazettafonról. Nos ez az egész mulatság két osztályteremben volt megtartva és az egyiknek a bejáratánál hatalmas küszöb feküdt. Szaladgáltunk és hancúroztunk egyik osztályteremből a másikba. Ugyanakkor mivel kis termek voltak, a padokat jó szorosan helyezték el  egymás mellé és közel az ajtóhoz. Egyik akkori barátom hívására szélsebesen szaladtam az osztályterem felé, nem vévén észre a lábam alatt elterülő küszöböt. Egy hirtelen zsibbadás fogta el egész testemet és szemeimmel káprázva zuhantam a földre. Nem kaptam levegőt és vergődtem az üresben. Rögtön felém szaladtak és felsegítettek. Pár perc múlva magamhoz tértem és lecsendesedtem. Amint a küszöbön megakadtam fejemmel épp az előttem levő padot találtam el és hátratörött nyakkal estem a padlóra. Vannak efféle  események amik sokszor eszedbe juttatják, hogy ha valaki épp el akarja a te fonaladat vágni, szempillantás alatt véget érhet minden. Értékes kincs ez az élet.

Vígabb és kicsit talán megbotránkoztatóbb eseményre terelem most a figyelmet. Három kis bűnbak voltunk, na mondjuk T. Zoli kicsit nagyobb volt az átlag 9 évesnél, amikor rájöttem, hogy valamelyik szekrény felső polcán egy  gyermekeknek még tiltott folyóirat feküdt. Nos erről Zoli és B. Tibi is hírt szerzett és természetesen meghívtam magamhoz, hogy lássuk ezt a csodás folyóiratot. El voltunk ragadtatva, hogy-hogyan lehet egy ,,pucér nénit” egy folyóiratban megjeleníteni. (Apropó erről szüleim mai napig nem tudnak, hogy hárman olvastuk – ha lehet így nevezni – a bizonyos folyóiratot és biztosan majd jó nagyot nevetnek). Ez persze ment egy ideig, egészen amíg rá nem jöttek, hogy a poros felső polcón ujjlenyomatok jelennek meg. Hát égiháború az kicsinyítő képző, amellett, hogy mi következett. Cigánypurdé, hát így neveltelek, hogy ilyesmiket nézzél.!!! Rögtön vedd a dolgaidat és pakolj!!. Mindez  viccesnek tűnik, de amikor összecsomagolt kis hátizsákkal az ajtóból térítenek vissza, hogy mégis megbocsátanak akkor egy elemistának mégsem tűnik annyira humorosnak, mint gondolnánk. Egyébként még jó párszor hallottam ezt a pár mondatot amikor kisebb-nagyobb kellemetlenséget okoztam a szüleimnek.

Visszagondolván azért nem voltam mindig egy annyira rendes kis gyerkőc. Nem tudom pontosan miért, de emlékszem, hogy egyszer Réka (remélem így hívták) zene tanárnő elmondta Emese tanárnőnek, hogy valamit pár osztálytársammal csintalankodtam és a büntetés abból állt, hogy 3 órával többet kellett üljünk az iskolában és még ráhozzá Péntek délután. Ilyenkor egy gyermek a titkos fegyverét előveszi és elkezd torka-szakadtából sírni. Nos gondolhatjuk, hogy egy már ,,edzett” tanítónő, mint amilyen az enyém volt, nem hitt az efféle ,,krokodil könnyeknek” amint mondta és szépen kiültük a Péntek esti büntetést. ÉS milyen érdekes, hogy egyéb kis csíntevés jutott eszembe.

Elemista koromban nem voltam valami rendszerezett tanuló, sőt a tanulással sem öltem meg magam és sosem felejtem el, hogy apám mindig le kellett üljön velem hétvégén, hogy biztos legyen a házi feladat elkészültéről. Nem is volt annyira könnyű dolgunk, mert a mi osztályunk volt az egyedüli ahol a 1O-es média hallatlan volt. Minden nap tollbamondás és villámrögtönzés és habár elrontotta a jegyeinket legalább a fejünkbe véstük, hogy a 6×7 az 42 de a 7×6 is ugyanannyi. ÉS akkor milyen ötletem támadt egy este, amikor ránéztem az ellenőrzömre és rájöttem, hogy hű de ronda és rongyos. Hát majd levágom a széleit és szép egyenes lesz mint a Grétié (aki közben padtársnőm lett). Nekem úgy tűnt, hogy eléggé szép kis munkát végeztem, nos a tanítónőmnek más volt a véleménye amikor meglátta, hogy a szülői aláírásnak a fele le volt vágva. Na és akkor egy istenes jó nagy fejmosás és újra kellett íratni az ellenőrző könyvecskét. Újabb örömöt okoztam szüleimnek 😀 Talán efféle kis csintalankodások miatt hallottam az ilyen megjegyzéseket, hogy ,,mért nem lehetsz olyan rendes mint Klári vagy Gréti. Az ők füzetük gondozott és szép piros margó van a szélén”. Hát be kell valljam se a bratyó és én nem voltunk a szépírásról híresek.

Elképesztő ez az emberi agy. Ahogy egyik  történet valamelyik szürke agyi folyosóról előbukkan, rögtön egy újabb történet követi. Hogyan is kell elképzelni a vidéket ahol ez az iskola feküdt. Amint mondtam körös-körül gesztenye és egyéb fák sorakoztak, csendes és öreges negyedben. ÉS iskola után nem egyszer gesztenyét szedtünk, leveleket égettünk és próbáltunk minél később hazaérkezni. Ahol manapság a Közgazdaság Egyetem épülete áll, annak idején egy hatalmas domb feküdt, amely télen száz meg száz gyermeknek nyújtott szánkózó helyet. Télen szánkózni lehetett, nyáron pedig a domb felső részén egy sor ,,korkodus” (éretlen zöld szilva, efféle marasti-téri kifejezés) fa terült el. Ide eljárni lopni minden délután egy igazi gyerek álom volt. Jól megtömtük a hasunkat, az Energetikai líceum kapusának pedig egy plusz felfájását okoztunk. Az elemista gyermeki agy rendkívül friss és találékony és ha télen lehet szánkózni, mért ne lehessen nyáron is. Egy pár rossz és már félig megevődött gumibelső feküdt a kerítés tövében. Ideális szánkó. Indulhatott is a játszma és órák hosszát eltöltöttünk ezzel. Amikor a gumibelsők már nem nyújtottak elég szórakozási lehetőséget akkor megvártuk amíg esett egy kicsit az eső és a nedves fűre rátett táskáinkkal haladtunk a domb alja fele. A szülő sem rest azonban és feltűnik neki, hogy a gyerek irtó koszosan és későn jön haza az utóbbi időben. Anyám egy általam még nem látott sapkát és kabátot vett magára és elrejtőzött az egyik villanyoszlop mögé, hogy lássa mit csinál a fia órák után. El is jött a délután 14 óra, kicsengettek. Kaptuk a táskáinkat és irány a domb fele, Kinek kellet már táska, jobb volt a reggel még tisztán feladott nadrág. ÉS lefelé seggen libasorban, hogy segítsünk egymáson mert a fű már nem csúszott annyira. Eltelt egy jó óra, amikor a túl nagy iskolai agyi tevékenységtől kifáradva elindultunk haza fele. Amint épp a domb aljához értünk és kacarászva bandukoltunk egy idegen kéz ragadta meg a tarkómat. NA és láss csodát az a kicsit furcsa alak az oszlop mögött épp anyám volt. Na megállj te begyár mert most kapsz a seggedre. Innen következtetni lehet, hogy este a kagylóban ki próbálta kisúrolni a zöld foltot a nadrágjából.

Megszakadt itt a fonal, mert holnapután Pestre megyek és most kellett beszámolót tartsak arról, hogy honnan, hova, kivel, meddig és mit eszek. Persze, hogy annak hallatára, hogy személyes kocsival megyünk négyen már feldúltam megint anyám lelkét és nem lehet, hogy valahova ne úgy induljak el, hogy ne halljam azt  Már megint megeszed a napjaimat. NA de ezt most tegyük félre és lám még mi jut eszembe ebből az időszakból.

Ja persze, hát a Cartoon Network is megjelent mert az ország mégis kezdte kinyítni a kapuit a nyugat fele. A fél órás Olka és Polka mellett ez nagy szenzáció volt és ha valami ebben az időben az angol tudásom fejlődéséhez vezetett, azok épp ezek a rajzfilmek voltak. Sokszor odajutottunk a testvéremmel, hogy egy-egy rajzfilmből teljes epizódokat észben tartottunk és vissza tudtuk mondani.

És megfeledkeztem a tengerről, ugyanis 9 éves voltam amikor elhatároztuk, hogy elutazunk a Fekete-tenger rendkívül ,,gondozott” partjaira. Apám egyik kollégájának volt egy régi narancssárga VW, kilenc személyes járműve és a tervek szerint  ő, a felesége és mi szépen lehajtunk a tengerig. Közben kiderült, hogy a feleség nővére és családja is velünk tart. Nos erről mit lehet mondani. A tag az valami orvos lehetett és egy két kereke valahol az útszélén lehettet és nem a fejében, a feleség egy, két pálcikához hasonlító lábakon elterülő óriás fenékkel rendelkezett, a gyerek, akit Alexnek hívtak pedig valami örökbefogadott 16 éves kamasz volt, aki nem a jólneveltségéről volt híres. ÉS elindult a ,,vidám” csapat az ország tengerpartja fele. Az útról magáról nem sokra emlékszem mert kicsi koromtól rászoktattam magam, hogy aludjak út közben, mivelhogy a Dáciánkban mindig is érződött a benzin szag és egyszer ez oda vezetett, hogy szemtől-szembe nézhettem az aznapi reggelimmel. Azt nem tudom elfelejteni, hogy valahol Pregyál körül megálltunk és egy motelben töltöttük az éjszakát. Ez ’96 nyara amikor az üzemanyag még olcsó, az ország még mindig tranzit állapotban van és persze a Kárpátokon túl voltunk, ahol már kicsit változik a kultúra meg a higiéniai körülmények is eltérnek. Körülbelül 25 fok lehetett este. A szobában legalább 3O. Négyen egy két személyes ágyban, egy szúrós és retkes lepedővel. Hát valójában kellemes éjszaka volt, most legalább tudom,  hogy a szardíniának jobb a dolga, mert ő valami löttyben úszkál én meg egy jó szúrós takaróban búvárkodtam. A kamasz persze nem tudott a motelben aludni, mint az átlag ember, hanem a kocsiban….Indulás előtt anyám egy elég szép kis rózsaszín kalapot vett magának, mai napig megvan valahol. Ez a kalap a kocsiban maradt, ahol épp a kamasz horkolt. Ha elgondoljuk, hogy egy ember este álmában forgolódik, akkor nagy valószínűséggel mindent kilapít ami útjába esik. Reggel az a kalap mindennek kinézett, csak nem fejhez illő tárgynak, ugyanis a lapos szó az nem kifejezés. ÉS ilyenkor az ember mosolyog egyet, hogy hihi-háhá semmi baj, majd azután amikor eltűnnek akkor Maci (ez apám ) ilyesmit én még nem láttam. Már el van rontva a vakációnk és ez azért mert a te barátaiddal kellett jönni. Hát lenyeltük és mentünk tovább. Közben Nelu bácsi (jópofa ember aki talán már hallott, de nem vagyok biztos) előre engedett testvéremmel együtt  az első ülésre (most ketten három ülést foglalunk el, akkor még elfértünk egyen)  és fiatalkori történeteivel szórakoztatott. Ugyanakkor miközben a szloboziai homok dűnék fele jártunk, minden két percben azt hallottuk, hogy na fiúk, a következő után ott a tenger. A tenger még távol volt, de azért mi minden dűne után kimeresztettük a nyakunkat. Szloboziában egy valami Eiffel torony utánzat is van, ha jól emlékszem és ezt csak azért említem meg, mert sosem tudom megérteni, hogy a feleség nővérének, hogy fért be a feneke abba a szűk kis sztreccs (jéger) gatyába. Erre talán még a legnagyobb fizikusok sem tudnának választ adni.

Mamaiába beérve  Nelu bácsi megint kezdte gyerekek most azon a kerítésen túl ott a tenger. De ki hitte már. De igaz volt. Felejthetetlen élmény amikor lábainkkal a homokba tapostunk és a tengerbe ugortunk. Nekünk, erdélyi, domb és hegyvidék lakóknak hihetetlen táj volt…… A napok tűrhetően teltek, a szálloda, ahova elszállásoltak is eléggé megfelelő körülményeket nyújtott (kivéve a valamelyik bokorban megdöglött kutyust, amely mennyei illatával árasztotta el a vidéket). Közben meglátogattuk a nagyfenekű néniéket is, akik valahol Techirgiol körül sátraztak és egyik este beáztak. Ők sátrazni akartak a tengerparton, hát sátrazzanak. Itt azonban küszködtem az egyik régi fóbiámmal, ami sajnos mai napig még velem tart. Az injekcióktól már régóta nem félek, fényképeződni meg nagyon is szeretek, de nem tudom megmagyarázni honnan is ered a víztől való félelmem. Erről mindjárt tárgyalok, csak érjünk vissza Kolozsvárra a tengerpartról. Egyik nap, miközben a tengerben ficánkoltunk elütöttem a labdánkat, amit a víz szépen a láthatárig sodort. Ennek következménye egy jó veszekedés lett. Sajnos az elkövetkező családi nyaralások (Szováta, Félix) sohasem voltak veszekedés mentesek és sokszor kihatottak gyermekkoromra, hogy a fenébe legalább amikor nyaralunk legyen már egyszer csend. Ez nagy gond mai napig a családban sajnos… de tovább teszel és örülsz annak ami van.

Eltelt ez a hét üdülés is, megláttam a tengert és bele sem fulladtam. Most kicsit tovább teszem a mókás hangulatot mert komolyabban próbálom megkeresni fóbiámnak az okát.

Kis koromban, mint bármelyik gyerek utáltam fürödni és nem tudom pontosan a magyarázatát. Valószínűleg van még pár olyan lökött, mint én aki 5, 6 éves korában nem volt oda az estéli fürdésért. Szüleim megtettek akkor mindent, hogy iskola mellett más tevékenységekkel is foglalkozzam. Pár hónapig karatéztam és pár hetet a Bogáncs néptánc együttesbe is jártam. De nehezen tudtam társalogni idegen emberekkel. Az osztályban vagy falun mindig feltaláltam magam, de amikor idegen környezetbe kerültem nehezemre esett kommunikálni és annak idején hamar föladtam a harcot. Nyolc éves koromban úszó tanfolyamra írattak fel a szüleim. Testvérem elég hamar elsajátította az úszás titkát, de én azon 3 gyermek egyike voltam, aki nyakamnál mélyebb vízbe nem merészkedtem. Bárhogy is kérelt az edző és segített, nem tudtam elengedni a talpam alatti földet. Később még számtalanszor próbálkoztam a Medve tónál, vagy Félixen már bemerészkedtem mélyebb vízbe is, de kamaszkoromra megint szorongatni kezdett ez a félelem. Nem találom a magyarázatát sajnos, hogy honnan ered. Legyen a legsósabb tó  és még sem merek nyakamnál mélyebb vízbe bemenni. Sajnos valahogyan ezen túl kell tegyek, mert számtalanszor elrontott rengeteg szórakozási lehetőséget. Majd meglátjuk mi lesz a vége.

Ma körülbelül itt abbahagyom, de holnap ezt a fejezetet a negyedik osztállyal majd lezárom……

                                                                                                             Kolozsvár 2007 június 29

Mint minden utolsó év, a negyedik osztály is egy korszak végét jelezte és egy új periódus kezdetét. Azt az érzést, hogy testvérem hamarabb végzett mindig egy évvel mint én számtalanszor megtapasztaltam. Nagy csoportos óvodás voltam, amikor a testvérem elkezdett iskolába járni, majd negyedikes amikor az ötödik osztályt másik iskolában kezdte a líceummal és egyetemmel is úgyszintén történt. A legutolsó évek voltak, azok amikor a nagy bratyó útja egy ideig külön vált az enyémtől és egyedül kellett boldoguljak. Ugyanazokat az iskolákat, óvodákat és most már egyetemet járjuk. Sokan azt gondolják, hogy a testvérem árnyékában nőttem fel. Szó sem lehet róla, hisz ő volt a jégtörő előttem aki először kezdett megküzdjön az újjal. Mire odakerültem mindig tudtam melyik tanártól féljek, melyiktől nem és már volt egy valami kis képem a rám váró újabb terepről. Ezt nem tudom, ha valaha meg fogom tudni hálálni és nem tudom, ha tudja sokszor mennyire megkönnyítette ezzel a helyzetemet, hogy feltaláljam magamat egy új környezetben.

Negyedik osztály és a testvérem már ötödikes a Brassaiban, jó távol az én iskolámtól. Szóval ez volt az-az év amikor kicsit önállóbban kellett viselkedjek. Az iskolát komolyabban kezdtem venni, ugyanis anyámék angol órákat fizettek nekem, hogy remélhetőleg az új iskolámban az intenzív angol osztályba kerüljek. Három évig tartottak az angol órák, amikor egyszer csak a tanárnő azt mondta, hogy fiam nincs mit többet tanítsak neked, mert innen arra te is boldogulsz. Felemelő érzés volt egy hetedikes gyermeknek és azóta is nagyon ragaszkodom a volt tanítónőmhöz.

Nem tudom elfelejteni a negyedik osztályos születés napomat. Épp otthon feküdtem, mert azelőtt való nap nem számítottam ki valami nagy precizitással, hogy ha tíz lépcsőn leugrokvalószínűleg kificamodik a bokám. Hát szempillantás alatt ki is ment a helyéről, de nem volt súlyos. ÉS amint otthon örvendtem a szabad születés napomnak, egyszer csak kopogást hallottam az ajtón. Kinyitóm (tudtam, hogy apám, mert mindig hármat kopogott; így tudtam, hogy nem a rossz bácsi jön) és testvérem befacsart kézzel állt előttem. Háta mögött édesapám. Kitörte a kezét. Ha valaki akarja tudni az egyik okát annak, hogy mért is mentettem fel magamat a torna órák alól egy idő után , hát ez volt az egyike azon okoknak… Ebben az időben bátyám kicsit dundibb gyerek volt, habár ő volt a gebe amikor én szedtem szét a járókáimat. Bakot kellett ugorjanak, miközben a tanár kellett volna segítsen nekik. Pont valami ismerőse jött a tornatanárnak, amikor testvérem kellett ugorjon, senki sem lévén ott, hogy segítsen. Nekiszaladt. Ugrott. A földre zuhant. ÉS elkezdett ordítani. Kificamodott a bal keze. ÉS ekkor a kedves tornatanár mit csinálhat, anélkül, hogy megvárja a mentőt, visszacsavarta a kezét. Eltörött. Ugyanaz a balkeze, amely azelőtt 5 évvel gondot okozott. Sürgősségre vitték, befáslizták, gipszbe tették. ÉS a leghíresebb kolozsvári gyerekorvos szép magyarul megmondva elcseszte a csontok helyreállítását. Mivelhogy a keze elkezdett földagadni, édesanyám újból elvitte az orvoshoz és rájöttek, hogy rosszul fog összeforrni a csont. Ilyenkor mit kell tenni? Eltörik megint a csontot. Nem tudom ha valaki el tudja képzelni min mehetett át az a 11 éves gyermek, amikor zsibbasztó nélkül a tornatanár ,,helyrecsavarta” a kezét és később az orvosok kellett eltörjék. Hónapos gyógytornák követték a balesetet, förtelmes kínok közt és évek kellett elteljenek amíg az a kéz helyrejött. Hát ez volt az első ok, hogy mért nem tudtam én sohasem négy év alatt ennek a tornatanárnak mosolyogni. Nem tudom mai napig, hogy mért  nem vonta senki sem felelősségre ezért. Egy tornatanár legyen tornatanár és ne orvos……

Ugyanakkor ebben az időben kezdtem érdeklődni a matek iránt. Habár a felmérőim javarészét jó szokás szerint mindig elfuseráltam, a gondolkodás menet az jó volt mégis. Ez a tulajdonságom, hogy bármilyen dolgozatomat, vizsgámat, felmérőmet jóval hamarabb beadom a többinél mai napig megmaradt. Sokszor megszívtam a levét ennek, mivel nem néztem át elég figyelmesen, de amint egyszer épp anyámmal beszélgettünk  hát ha én ennyit tudok, akkor ennyit tudok, hiába állok még 2O percet és várom a szentlelket, mert majd valami nagy revelációm lesz. Fel is hívta a tanítónő a figyelmemet, hogy azért még próbáljam egyszer átnézni. Szót fogadtam, de csak ugyan olyan hamar fejeztem be. A vizsga az egy külön (sokszor kellemetlen) élmény. Akkor nem gondolsz Marcsára és a kék szép szemeire, vagy épp, hogy be jót fogsz bulizni ha jól sikerül. Ott van egy toll, egy papír és a fejed. Akkor annyit látsz magad előtt (na meg persze ha kell segíteni akkor a periférikus látásodat kicsit kiszélesíted ).

Mielőtt az ötödik osztályba mennénk, nézzünk át egy kicsit, hogy az a négy gyermek mit is csinált Dányánban.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s