IV FEJEZET

Elemzés……

 

Az utóbbi két napban letört a szesszió és a munkában felhalmozódott fáradtság és nem volt erőm leülni, hogy folytassam azt, amit elkezdtem. Mivel egy pillanatnyi benyomás arra késztetett, hogy saját magamat a tükör elé tegyem és minél objektívebben elemezzem azt, hogy-hogyan lettem az, aki most itt ül a  számítógép előtt, ebben a fejezetben kicsit kommentálni fogom az előbbi fejezetekben leírtakat.

Amint már mondtam kommunizmus ideje alatt születtem, a forradalomra már csak annyira emlékszem, hogy a fürdőben kuporogtunk négyen, amíg a város csendjét felhasító szirénák megszűntek. Egyszerű családban nevelkedtem és már kicsi korom óta leszoktattak anyámék a kényeskedésről és megmutatták nekem a falusi életet, ahol az idillikus emlékek mellett a munka is napirenden volt.

Talán biológiailag nézvén a dolgokat sokan mondanák, hogy szerencsém volt egyes szempontokból a genetikai állományommal, ugyanis mindkét szülöm faluról jött továbbtanulni Kolozsvárra és az iskolában épp jelesen megállták a helyüket. Ezt azonban egyáltalán nem észleltem és nem észlelték rajtam az emberek életem első éveiben.

Amint már írtam, az iskolában tanultam meg írni és olvasni és annak idején a négy éves gyerek nem tudott már Windows Ikszpét installálni. Talán  egy négy éves nem is kéne tudjon ilyesmiket az ő korában. Elég későn tanultam meg beszélni, ha jól emlékszem szüleim szavaira,  két éves lehettem amikor a ,,mámmá, tátá és káká” szavakat először kiejtettem a számon, azonban elég hamar megtanultam járni.

Az, hogy elég későn tanultam meg beszélni, talán kihatott életem első éveire. Az iskolában, vagy óvodában egyszerű és normális gyerek voltam, azonban évekig  nehezemre esett ezeken az intézményeken kívül itt városon más emberekkel kapcsolatba jönni és féltem ha elküldtek vásárolni, vagy netán a költségeket kifizetni. Itt talán a háttérben az is ott rejlik, hogy a román nyelvet nagyon sok ideig törtem és féltem, hogy ne, hogy lesüljek, ha valami hülyeséget mondok, mint amikor egyszer apám elküldött felvágottat venni, én meg bőgve szaladtam haza, mert nem tudtam elmondani az elárusítónak, hogy valójában mit kérek.

Ugyanakkor elég kis koromban arra késztetett a környezet, hogy el ne felejtsem, hogy kisebbségi vagyok, főleg egy olyan korban amikor nem igazán érti az ember mindennek a lényegét, de látja, hogy valaki azért kicsúfolja vagy seggbe rúgja, mert épp más nyelvet beszél.

A falusi élet, mint bármilyen más kiskorú gyermeknek egy teljesen más világ, ahol felfedezi a környezetét és ahol kitombolja magát. Ez a világ, amint később kamasz koromban rájöttem, egy igazi mentség volt számomra és segített, hogy egy bizonyos pontig megtartsam az egyensúlyt az életemben.

Sokszor kérdeztem mamát, hogy rosszak voltunk-e kis korunkban. Erre mai napig azt feleli és nincs, hogy el ne mosolyodjak – Fiam, hol láttál  te még  jó gyermeket és szép vénasszonyt. És valójában igaza is volt, mert egy kisgyermeknek az a feladata, hogy hancúrozzon és rosszasodjon, amíg csak teheti. Nem voltunk túlságosan rosszak, és a falu vénasszonyai mindig is tisztelettudó gyermekeknek tudtak (nos persze amikor nem épp Ilaria bácsi fenekét dobtuk meg egy jó nagy hógolyóval) és sokszor volt okuk arra, hogy a Szilágyi unokáit mindig megigézzék a templomban. Erre megvolt nagyanyámnak a gyógyírja, templom előtt bekormozta tarkónkat, ugyanis ez majd megvéd a csúf vénasszonyok szemeitől J

Egy két szót ejthetnék a hitről is. Apám nem túlbuzgó keresztény, nagyapám sem, de mindig is eljárt vasárnap a templomba. Kicsi korom óta tudtam a Mi atyánkat és a Hiszek Egyet, de valójában nem tudtam miben nyilvánul meg a hit, de akkor a gyermeki ész mindig is felteszi a banális kérdéseket, hogy Istennek ki az édesanyja, ki a testvére meg hasonlókat.

Ugyanakkor falun kezdtem el faragni, egy régi hobbim, amit sajnos manapság már nem gyakorolhatok, mert nincs időm rá és nem is vagyok olyan környezetben. Egy gyereknek az a fontos, hogy lásson, szerszám járjon a kezében, egy szeget a fába üssön. Mert ilyenkor alkot és mindig nagy érdeklődéssel figyeltem, amint nagyapám kezei közül egy pad, egy asztal került ki vagy netán épp az elromlott traktor kezdett el pöfékelni. Szerettem a fát és vele dolgozni, mert mindig is meleget nyújt és ugyanakkor a benne elrejtett természetes vonalakat kell kövesd, hogy valami érdekeset és még nem látottat alkossál.

Ezt a tevékenységemet nagyanyámék sosem gátolták, és sőt sokszor szegény nagyapámnak fejfájást okoztunk amikor a szerszámokat szana-szét hagytuk. Azonban ez az alkotó kedv már ütközött a városi élettel. Sosem felejtem el, amikor egy felhasított deszkának (ami épp az ágy lába alatt feküdt) az ára, egy istenes  nagy veszekedés lett.

Most talán kicsit freudibb szempontból (őszintén sohasem olvastam, de talán tudományosabbnak tűnik így J ) vizsgálom meg az akkori gyereket. Sokszor hallottam ezt a szót, hogy hisztis vagy és többet meg ne lássam, hogy így viselkedsz. A gond, hogy nem emlékszem minden ilyen eseményre, de tudom, hogy egyszer a kis Pegasomat számtalanszor a földhöz vágtam, mert elromlott és elég rossz állapotban lehetett, ha meg kellett hegesszék. Ugyanakkor sosem felejtem el, hogy mindig is utáltam vásárolni, mert tudtam, hogy egy nadrágot fogunk venni, de közben ötven más üzletben megfordulunk. Mondjuk ez a tulajdonságom mai napig megmaradt, mert ha valami tetszik azt helyben megveszem és nem járok egy fél délutánt utána (és az sem zavar, ha épp a szomszéd üzletben talán olcsóbb volt). Nos ez a vásárlás iránti nem túl nagy buzgóság egyszer elég furcsán és hirtelen nyilvánult meg, ugyanis épp a Marasti-téri körforgó melletti járdán mentem haza anyámmal a piacról (talán nyolc éves lehettem), amikor  egy rég nem látott ismerőssel találkoztunk. Az eredménye az lett, hogy az otthonától kétszáz méterre lakó gyermek egy órán keresztül (miután végig szenvedte a vásárlás kínjait J ) hallgatta a beszédet, amíg csak egyszer elvesztette a türelmét. Talán angolul a legjobban érthető, ,,He lost it!” és irtó nagy hisztéria krízist rendeztem le az utca közepén, anyám szégyenére. Ezt most nem fogom tovább boncolni, mert még szó fog esni róla valamelyik későbbi kamaszkori fejezetben is, amikor majd megpróbálom találni  ennek a viselkedésnek a gyökerét.

….Épp két perce vacsoráztam és különös módon épp édesanyámmal. Az utóbbi időben ha néha egyszer két hétben sor kerül ilyen eseményre, akkor elég nagy szó. Arról mesélt, hogy annak idején az oly sokak által sajnos még mindig visszasiratott rendszer alig adott pár hétnyi szülésszabadságot és, hogy mennyire nehéz volt két gyermeket reggel fél hatkor az óvodában hagyni, miközben torkuk szakadtából ordítottak, hogy ne hagyja ott őket. Nem voltak könnyű idők…

Talán még három tulajdonságomra térnék ki, amelyek szintén életem első éveiben kezdtek formálódni. Először is ha van egy cseppnyi rajztehetségem és vonzódásom a művészetek iránt, azt édesanyámtól örököltem és anyai ágon jutottak a vérembe. Mindkét nagyszülőm kedvelte a zenét és a táncot fiatal korában, édesanyámnak meg sokszor bámultam a Sarokházban őrzött gyermekkori rajzait. Mai napig szívemhez közeli a rajz, de érdekes módon nem a festészet, hanem a ceruzával körvonalazott alakzatok.

Apám ágáról örököltem talán a később reál tantárgyak iránti vonzódásomat. Emlékszem, hogy gyermekkoromban nagy nehézségekkel jutottak szüleim egy kis Lego játékhoz, mely talán évekig egyik legkedveltebb játékom maradt. ÉS mesélték is szüleim, hogy észrevették vonzódásomat, mely talán később a mértan és térbeli reál tantárgyak iránti érdeklődésben nyilvánult meg. Nem egyszer megfordult fejemben, hogy talán a mérnöki pályát kellett volna választanom. Sosem késő….

Talán a harmadik, szintén ebben a korban felbukkant meghatározó tulajdonságom, hogy nagyon is  jó alvó vagyok. ÉS ez teljes egészében igaz. Most amint visszagondolok, meglehet, hogy apámtól örököltem, de ugyanakkor nagyanyám is el tudott aludni a göröngyös földön, amikor épp a határon (mezőn) álltunk meg délben. Valójában bárhol el tudok aludni, legyen az egy rozoga fapad vagy épp egy irodai szék. Sajnos észrevettem, hogy azon emberek közé tartózom akiknek szüksége van a 8 óra alvásra, ugyanis az utóbbi év 6 órás alvásai egyszerűen kikészítenek. Vannak olyan emberek akik megelégszenek 6 órával és emlékszem, hogy testvérem és Laci mindig is reggel 7 órakor már az asztalnál várták a reggelit. Mama tudta, hogy Emőnek és nekem csak jóval 9 óra után kell elkezdeni készíteni a reggelit. De furcsa módon ha valamerre elutazom, bármennyire fáradt legyek mégis reggel időben felkelek és ez így volt iskolás és most már dolgozó éveimben is, mert, valahogy nagyobb a kötelességérzet, mint az édes álom.

Itt lezárom ezt a fejezetet mert már későt mutat az órám és reggel a munka is vár rám és talán már kezdtem elkalandozni egy idősebb korba, de azt majd későbbre hagyjuk. Jó éjt.

 

                                                      Kolozsvár 2007 június 28

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s