III. FEJEZET

Közben falun….

Amint fennebb is már említettem első emlékeim erről a kis eldugott faluról  homályosak, most helyben nem is tudván, hogy mennyi közülük az emlék, vagy az agyam találmánya összekeveredve a nagyszüleim által mesélt történetekkel.

Egy gyermek életében létfontosságú, hogy megismerkedjen a falusi világgal, érezze a fű bársonyos simogatását vagy épp a homok göröngyeit, amint ujjai között szorítja. Ez az a hely, ahol megtudja, hogy igenis van egy pajta, melyben egy pár tehén, mely kérődzik és tejet ad, vagy a nagyanya reggel a tojást a tyúkketrecből kotorássza elő és a reggelihez még hozzájárul a frissen összeforrt hófehér sajt. Ugyanakkor ez volt az a pillanat amikor sorsom összeforrt unokatestvéreim sorsával és egy gyerekkori kis mesevilágot tudtunk magunknak teremteni.

Öröm volt mindig a nagyszüleim számára amikor négy unoka hancúrozott az asztalnál és néha elfelejtette, hogy az étel az azért van az asztalra téve, hogy megegyük és nem, hogy dobigálozzunk vele.

Legelső, félhomályos emlékem valamikor négy éves koromból bukkan fel. Irtó távoli és épp egy pár pillanatnyi, de azért megpróbálom leírni. Késő este volt, nagyapám nemrég jött haza a S.M.T.-től, ami akkoriban még nem volt teljesen felszámolva. Hogy mindig is az unokák kedvére járjanak, nagyszüleim elhatározták, hogy a szomszéd faluból nyulakat vesznek nekünk. Mivelhogy négy apró gyermeknek ilyenkor nincs álma, magukkal vittek  a szomszéd faluig. Ott állt a piros U 65O-es brassói gyártású, ebben az országban oly híres és emblematikus traktor (na még ilyen jelzőkkel ellepni egy mezőgazdasági gépezetet). Itt már nem egészen tiszta, hogy pontosan, hogy értünk Jövedicsre, de az agytekervényeim valamely sötét zugában ez a kép úgy tárul elém, hogy egy szűk poros udvaron egy fapadon ülő görnyedt vénasszony és mellette a süket-néma fia épp egy zsákot adott át nagyapámnak, amit felhozott magával a kabinba. Nem lehettünk valami nagy gyerekek, mert hihetetlen módon a hátsó ülésen mind a négyen elfértünk nagyanyám mellett. Manapság ketten nagy kínok között kéne a hátsó ülésen utazzunk J. Mind bármilyen kis kíváncsi suhanc mi is rögtön a zsák fele kukucskáltunk, amely félelmetes módon elkezdett mozogni. Megijedtünk, nem tudtuk pontosan mi is lehet benne. Mama szép lassan kioldotta a zsákot. Az udvarból beáradó fény homályában tucatnyi kis tapsifülest láttunk amint megrémülve szimatolták a kezeinket. Ügyelj mert még megharaphatnak fiam – szólt rám komolyabban nagyanyám. És valahol a szalag itt véget ér, hiába próbálom erőltetni emlékezetemet mert ez a pillanat volt az ami életem végéig agyamba vésődött.

Egy kisgyerek még nem érti azt, hogy mi a halál és, hogy az ami egyszer becsukta már a szemét többet már nem nyitja ki. Járvány ütött ki a vidéken, alig pár hónapra vagy talán egy évre miután megvettük a nyulakat. Ott álltak a kis tapsifülesek egy nekik épített ketrecben és várták amint káposztalevelekkel tömtük a kis hasijukat. A betegség, vagy netán dögvész semmit sem kímél és sajnos a kis tapsifülesek is áldozatul estek. Nagy sírás és szomorúság támadt a négy unoka szívében, mert nem tudtuk még felfogni, hogy már nem fogjuk bundáikat simogatni. Épp az anyám képe rögződött az emlékezetembe, amint egy fehér fáslival az arca körül az Udvari-kertbéli gödörbe vitte egyenként az élettelen tetemeket. Mésszel behintették őket, majd ásóval elhantolták. Ez volt legelső talákozásom a halál gondolatával.

Épp amint a kis tapsifülesek jártak a fejemben egy újabb történet bukkant föl. Testvérem hat éves lehetett amikor az egyik nap mamával a veteményes kertben épp répa és káposzta lapikat szedtünk. A nyilvános cél persze az a nyulak etetése volt. Épp amint a kicsi disznóól mellett ballagtunk vidáman lefele, testvérem lába megcsúszott egy vörös tégladarabon és szempillantás alatt a földön feküdt. Kiejtette a káposzta leveleket a kezéből és bal kezét fájtatva próbált feltápászkodni. Nagyanyám első reakciója, hogy jól megsuprálta a seggét, hogy mért ejtette le a nagy kövér lapikat. Azonban a dolog komolyabbra fordult amikor meglátta a testvérem megdagadt és kékülő balkezét. ….Nehéz egy városon született és számítógép mellett felnőtt gyermeknek elképzelni, hogy igenis van még olyan hely ahol fával tüzelnek, aszfaltozott útról csak álmodni lehet és a fürdőszoba az épp egy mosdótál. Egy köztelefon volt lent Böjtéjéknél és nagyanyám szélsebesen rohant a falú másik végére, hogy hívja a mentőt. Körülbelül egy óra eltelt, amíg a rossz úton a mentő elérte testvéremet és rögtön vitték a sürgősségre. Eltörött a keze. Mi hárman tehetetlenül álltunk, amint a mentő elnyelte testvéremet és mamát. Bömböltünk, ordítottunk, hogy vigyen magával mert mellette akartunk lenni. Most erre mi a magyarázat? Az, hogy sokszor nem ártana a gyerekeket komolyabban figyelni és megtartani gyerekes gondolkodásunkat és érzelmeinket. Mert ezek még a meg nem fertőzött őszinte érzelmek és habár nem tudtunk írni és olvasni és alig motyogtunk valamit, de tudtuk, hogy ő hozzánk tartózott, a mi testvérünk, a mi pajtásunk és vele akartunk lenni, mert láttuk, hogy szenvedett….

 Nehéz egy szülőnek gyerekeit bárhova is elengedni, főleg hosszú időre olyan helyre, ahol mégis veszélyek leselkedhetnek. Talán hónapokig nem beszélt anyám nagyanyámhoz és ilyenkor tőr ki az emberből a legmélyebb harag. Nem tud egy gyermekre vigyázni!!!! – nehéz szavak egy másik embernek, aki éppolyan anya, mint te és neki is éppúgy fáj. Sokszor a fájdalom, a harag és bánat megismerhetetlenné tehet minket. Szerencse, hogy az idő valahogy sok mindent eltöröl és mégis a valódi érzések felülkerekednek az indulatokon.

Most próbálom átélni mindazt, amit gyerekkoromban tettem és emlékek százai özönlik el szemeimet egy elmúlt korból. Épp ilyen kis eset volt egyszer, amikor mama  a malomba kellett menjen. Ugyanis a kenyeret nem a bevásárlóközpontból vettük, hanem a tavasszal elvetett, majd  megőrölt és megdagasztott búza adta a mindennapi asztalhoz nélkülözhetetlen eledelt. Kellemes nyári délután. Mi, mint rendes jól nevelt gyermekek, akik mindig is hallgattunk a mama szavára, ahogy eltűnt a láthatáron, máris az utcán kóboroltunk, hogy valamilyen játszótárssal találkozzunk. Nem is kellett sokat menni, mert a Márika Ilona kapujával szemben épp Gácsérék laktak és az akkor még csecsemő testvérei, Otka és Sáska. Azt mindenki gondolhatja, hogy nem  a pap adta e tisztességes és becses neveket a kereszteléskor, hanem egy másik keresztelő eredményei voltak. És amint előbb említettem, amikor egy jól nevelt gyerek megunja az egyszerű játszadozást a homokban, gondol egyet és valami izgalmasabbat kitalál. Mért ne háborúsdizzunk, hiszen kő az utcán annyi, mint a szemét, katonák vannak és a fapadok meg útszéli fák egy-egy jó barikádnak is megfelelnek. ÉS akkor elkezdődött a harc apróbb kövekkel, na meg egyre nagyobbakkal, míg végezetül egy fél tégla épp a bal arcomat telibe találta. Most ha megnézem magam a tükörben még mindig ott van a kis seb. ÉS akkor ,,eltörött a csésze”, azaz neki kezdtem torkom szakadtából sírni. A dolog már nem volt egyáltalán nevetséges mert feldagadt szemem alatt csorgott a vér. A zaj hallatára Rebi néni fejkendőjét hátrahagyva rohant ki az utcára, hogy lássa mi történt. Rögtön bevitt a konyhájába és e közben a Gácsér anyja is, Hajni néni, megjelent a veteményesből. Amint én álltam a konyha mosdótálja felett és a két megszeppent csecsemő érdeklődéssel figyelte, hogy Rebi néni, hogyan orvosolta arcomat, addig szegény István ( hogy most már eredeti nevén szólítsam) a seprűnyelének minden ,,kellemes simogatását” tapasztalhatta a gerincén. Őszintén mai napig nem tudom, ha ez volt a több évekig tartó dadogásának az oka, de remélem nem.

Két szót ejtsek nagyanyámékról, mert nem lehet, hogy ezen történetek főhőseit kihagyjam. Nagyapám, született nevén Szilágyi János (na meg a személyazonosságiban Ioan, az emberek pedig János bának, Szilágyinak vagy épp bai Silaghinak tudják) 1938 esztendőjében született a szomszéd Gógánban. Sokszor hallottam ezt a kifejezést, amikor hangosabban beszéltem, hogy világra úgy beszélsz mint egy gaagányi (gógáni), mert ők állítólag a kellettnél nagyobb decibeleket bocsátanak ki. Gyökereit nézve, nagyapjáék vagy dédnagyapjáék  háromszéki székely származású falusi emberek. Három testvér aki ökrös szekerekkel elhagyta otthonát és az enyhébb dombvidékeken keresvén megélhetőséget. Hogy a másik két testvér ágával mi történt, nem lehet tudni. Állítólag ebből a három testvérből már csak bátyám és én viseljük a Szilágyi nevet, mely kihalásban van. Nem volt könnyű gyermekkora, hiszen kamaszkorában vesztette el édesanyját, dédnagyapám pedig egy irtó durva ember volt. Mindig is kérdés volt számomra, hogy honnan volt tatának az apja iránti mély tisztelete, hogy még házasemberként sem emelt rá kezet, amikor épp a pajtaszéket vágta a hátához. Talán annak idején ezt értették szülők iránti tisztelet alatt…. Magas, sovány és jóképű fiatal ember volt, a falu legjobb táncosa és persze az én arcomat is ékesítő tipikus Szilágyi orral. Fekete, dús göndör haja volt, amit sajnos 25, 26 éves korára elveszített és én már csak a félholdat fogtam ki a fején. 23 évesen ismerte meg a 19 éves nagyanyámat Méder Margitot. Mindig is érdekelt, hogy ez a két (sokszor fekete és fehérnek tűnő egyén), hogy tudott egymásra találni. Valamikor nemrég kamaszkori éveimben nagyanyám viccesen el is mesélte. Kérdeztem tőle  hát mama magának annak idején úgy tudom, hogy épp Patika Pista volt az udvarlója, mért nem ment el  őhozzá?  Hát fiam, rendes és csendes legény volt ez a Pista, de amikor láttam nagyapádat, hogyan ropja a táncot és milyen szép szál legény, hát annyit kellet nekem mondjon, hogy nem jössz ki velem egyet sétálni. Most is elér a kacagás amikor ezt hallom.

Sok gyermekes családból származott. Hatan voltak testvérek és mind lányok. Nagyanyám, amikor 1942 évében a világra jött huszonkét évvel volt fiatalabb, mint legnagyobb nővére, Potsa Erzsébet. Nehézségekkel teli gyermekkoron ment keresztül. Dédnagyapám a falu bírája volt egy időben, azután meg Kis-küküllő Vármegye alispánja, amíg a kommunisták el nem tanácsolták. Keménykezű és szigorú ember, így írta le mama. Nemegyszer mesélte nagyanyám, hogy télen csak fatalpú cipővel járhattak, mert mást nem lehetett találni, azokat is édesapja készítette. Nyáron pedig mezítláb és hányszor mondta nagyanyám, hogy az aratás idején is a szúrós tarlóban csupasz talpakkal rakták a kévéket  hogy majd össze nem pisiltünk magunkat este fiam, úgy sajogtak a lábaink. Édesapját hamar elvesztette és édesanyját házasságának első éveiben vitte el a halál. Ilyen gyermekkorúk volt az én nagyszüleimnek és amerikai utazásom során döbbentem le, hogy amikor nagyanyámra gondolok nem a 7O éves Bahamásban búvárkodó, fiatal korában Elvist hallgató modern nagyi, hanem az élet által megviselt és megrokkant mama fog mindig is eszembe jutni.

 

 Kolozsvár 2007 június 26

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s