II FEJEZET

 Innen arra már jött az oskola

Kevesen emlékeznek az első iskolai napra és én azon többséghez tartózom, aki bármennyire is törné a fejét, de valahogy mégsem ugrik be a kép az első napról ami attól a ponttól kezdve megszabja életedet… Mind töröm itt a fejem, miközben egy jó adag szalmakrumpli illata íncsiklandóan szédíti orromat… Egy pillanat és jövök….Na megvan. Épp egy képet kotorásztam ki a képes albumból. Fekete fehér, már maholnap 14 éve készült. Két gyerek látható rajta. A jobb felén egy aranyos kis hosszú hajú lány, kockás kis ingben és köténnyel, mellette egy félig csorba kis sovány gyerek, eléggé hosszú hajjal és egy fekete egyenruhában. Hát ez a balfelőli gyerkőc épp én lennék és amint az orvosi papíromat is megtaláltam, 126 cm és 26 kiló. Körülbelül ekkora is kéne legyen egy elsős gyermek. Mellettem jövendőbeli padtársnőm B. Enikő, akit valamikor utoljára három vagy netán négy éve láttam, de már nem ismertem rá. Ez volt 1993 ősze, amikor már szép lassan kezdett a Coca Cola is teret hódítani, na meg ejsze egy két üzletben a narancslé is a polcra tévedt.

Talán nem ártana két szót az Egyes suliról is mesélni. Fent a györgyfalvi negyed eldugott kis utcáin, fákkal körülvéve terült el ez a szokásos kommunista épület. Tipikus külnegyedi iskola, két emeletes és a földszinten a zöld csempével bevont fal. Körös-körül hatalmas udvarok és sportpályák és ezeken túl meg zöldnél zöldebb fák. Szép helyen terült el, 15 percnyire otthonomtól.

Ha nem is az első, de valószínűleg a második, harmadik meg további napokról már kezd egy két kis eset is rémleni, de a pontos kronológiai sorrendet már nem tudom, de nem is annyira fontos.

Első osztály egy olyan tranzit világban, ahol még kötelező volt az egyenruha és mindig is azt mondták, hogy milyen szép gyerekek vagyunk így egyenruhában. Egy régi rendszer mentalitása még továbbélt, de egy elemista kis gyerek mit is törődött volna azzal, hogy miben kell járjon. Fontosabb és előkelőbb dolgokkal foglalkozik egy suhanc ebben a korban. Számítógépről még nem lehettet annak idején hallani, tehát egyedüli szórakozási lehetőség a suli udvarán elterülő focipálya és egy piros pettyes labda, amit általában a nagyobb diákok hetente kipukkasztottak.

Essen két szó a tanítónőmről is, akivel épp ma rohantam össze a Beszterce utcán. Meleg érzés fogott el, hogy ennyi év után még tartjuk a kapcsolatot. Egy külön, egy egyedülálló személyiség. Nálunk nem abból állt az elemi, hogy szép nagy kövér 1O-esekkel ellepjük a gyereket, vagy netán jaj kis aranyos tyütyümütyű fiacskám. Kemény kezű tanítónő volt, de ugyanakkor tudta mikor kell lazítani. Ha a gyereknek épp azt kellett megmondani, hogy ne úgy viselkedj fiam, mintha a tehén segge mellet nőttél volna fel, hát akkor meg kellett mondani. Lehet sokak számára manapság ez elborzasztó lenne, de ennek a hatását az ember később érzi meg és később fogja megbecsülni mindazt amit akkor kapott. Tanulás szempontjából az első osztály nem volt valami kitűnő, távol volt a nagy kerek kövér 1O-es év végi átlag. Egyszerű 6 éves gyerek voltam, aki délután a tömbház udvarán játszadozott és szünetben focizott osztálytársaival. Hát nehéz elhinni, de igenis akkor fociztam is.

Úgy, ahogy itt ülök most már jó teli hassal egy két kis történet mégis kezd a fejemben körvonalazódni és ha már itt tartunk, akkor, hogyne essen szó a Sósokról, az osztályban talán legendássá vált két iker testvérről. Robi és Lóri. Sajnos a sors hamar megrázta életüket és édesapjukat valamikor másodikos korukban elvesztették; ez elemista éveikre nagyon is kihatott. Magaviseletük romlott és két bűnbaknak számítottak, de mégis két rendes igazi barát. Ha valami rosszat meglehetett csinálni, hát ők ezt meg is tették. Valamikor reggel hét óra tájt érkeztem meg az iskola udvarára. Jó, még kommunista szokás szerint nyolc óráig a kapukat nem nyitották ki. HHHHa netán megfagytál kint, hát helyrejöttél majd az órákon. Eléggé hideg őszies reggel volt és bármennyire is kéreltem volna a takarítónőket, hogy engedjenek be meg sem moccantak a székről, hogy kinyissák az ajtót. Nos ez számomra mindig is nagy rejtély maradt, hogy a Sósok, hogy a csudában tudtak beosonni az iskolába, mikor minden ajtó zárva volt. Ezt csakis ők tudják. Hát ilyenkor mit tesz az ember? Szépen hátramentem, az osztály ablaka alá (mely épp a második emeleten volt), hogy ordibáljak nekik, hogy ha tudnak jöjjenek le és amikor a takarítónő nem veszi észre, akkor nyissák ki az ajtót. Szép lassan hátraballagok és épp, hogy hanyatt ne essek.  Robi a második emeleten,  az ablakon kimászva. Egy öt cm-nyi kis párkányon akrobatikázott. Nem mertem megszólítani, mert tudtam, hogy egy hirtelen mozdulat és majd a földre pottyan, ami nem lett volna a legkellemesebb érzés. Tehát szépen kivártam a reggeli 8 órát.

Mivel az iskolát körös-körül fák védték, elég esély adódott ahhoz, hogy rosszaskodjunk. Hogy egy elemista kezében, hogy kerül gyufa. Hááát, azt ne kérdezzék, fő, hogy került. Nos ha van gyufa és van fa, akkor kell legyenek levelek is. Ez épp már az-az időszak volt amikor a ruszki piacok általunk nem látott ,,csodás” pislákoló meg villogó kínai micsodákkal teltek meg. ÉS akkor is elterjedt egy rövidke divat. A ,,pislákoló kis cipő”. Hűha, nagy találmány. Szóval lássuk csak. Felemelem a lábamat és egy egyszerű cipő, na de ha már rálépek akkor egy piros fény kezd el pislákolni. Ördögi nagy találmány. Mindenkinek kellett belőle. Nos akkor megvan a gyufa, a falevél és a pislákoló cipő. A logikai menet azt követeli, hogy a gyermek vegye a gyufát, meggyújtsa a faleveleket és mért ne próbáljon meg  egy jó kaszkadőr mozdulatot és átmenjen a tűzön. Persze nem mezítláb, hanem az új pislákoló cipővel. Az előbb elkezdett logikai sorrendet követve a következő lépés az körülbelül abból állna, hogy ez a cipő szépen elolvad. És akkor a nagy filozofikus kérdés, hogy egy 8 éves gyerek cipőjét ki is mossa meg. Hát a valószínű válasz, hogy épp az édesanyja. Ha visszatekintünk és egy egyszerű egyenletet felírunk TŰZ+FA+MEGOLVADT CIPŐ = EGY ISTENES JÓ NYAKLEVES. Sajnos körülbelül ez lett a vége a nagy kaszkadőr manővernek és, hogy ha már a pislákoló cipőt elégetted, akkor megelégszel egy egyszerűvel is.

HA most visszanézek, a vaskezű a családban az édesanyám volt. Apám még megdorgált, de azért anyám keze sokszor a selymes kis gyerek hátsó felemmel találkozott. Most erre megint a gyerekvédelem képviselői felháborodva ugornának fel. 

Az évek telnek és a technológia is változik. Harmadikos koromra  már az első konyharobotok is kezdtek nagy felhajtást kelteni. ÉS persze ez a gyerek érdeklődését is éppoly fölkelti…. Egy iskola utáni délután, amikor egyik szülő sem volt otthon, a bátyikó meg épp délutános volt. Mivelhogy egy idő után az ember elkezdi unni magát, elhatározza, hogy valami hasznosat is kéne tegyen és mért ne próbáljon egy jó nagy tésztát sütni. Egy 9 éves gyermek már nem annyira buta, hogy ne lássa, hogy amikor anyu hétvégén a süteményt készíti akkor lisztet, cukrot, meg tojást is használ és az új csodabogár mikkkszerrel ezt összekavarja, majd a lerben megsüti. Nos a cukor megvolt, a tojás is, és a liszt is, na meg egy tál is került. A ,,fenevad” új találmányt mindkét kezemmel próbáltam a tálban tartani. Hát persze, hogy egy két csepp, vagy talán több a falra is eltávozott, de azért van egy mosórongy amivel letöröljük. Tehát elkészül az ördögi kis kotyvalék, ráhozzá még elég finom is volt, csak valami mégis azt sugallta, hogy hiányzik egy fontos elem. NA de kinek volt akkor annyi szürkeállománya, hogy rájöjjön mi is volt az. (Elárulóm, épp sütőpor). A ler használata, nagy kézügyességet kívánt meg, ezért inkább a felső tűzre tettem a barna és eléggé jóízű kotyvalékot. És akkor a fáradtságos munka megköveteli a megérdemelt pihenést is, ami sajnos elnyúlt több mint egy óráig….. Valami irtó kesernyés szag megcsípte orromat. Rögtön felugrottam és rohantam a konyha fele. Mindent ellepett a gőz és sietek egy törlővel, hogy levegyem a lábost a tűzről. Persze az már nem jutott eszembe, hogy a lábos alá kéne egy lapítót is tenni, mert netán elégetheti az asztalterítőt. Hát ha csak az asztalterítő lenne a gond, még jó lenne, csak a baj, hogy maga az asztal is egy szép kerek fekete folttal bővült. Legelső dolog amit ilyenkor tesz az ember, hogy egy jó nagyot bömböl, majd kezdi felmérni az okozott kárt. A tészta sajnos egy fekete ragacsként lapult a lábos aljára és semmi áron onnan nem akart feljönni. ÉS akkor ilyenkor hazajön valaki. Szerencsére pont apám volt. Hmm……megnézett jó nagy szemekkel. Na semmi baj, mert valamit kieszelünk. Hát a lábos szegény az már gyógyíthatatlan volt és valahol a pataréti szemétdombon végezte. A gond a terítővel és az asztallal volt. Semmi baj. Levesszük a terítőt és kicseréljük. Ennyire egyszerű. Nos az újabb gond akkor adódik, amikor hazajön az anya. Mert lehet az apa nem veszi észre, hogy a fia ingje vasalatlan, vagy a terítő épp más, de az anya szeme sok mindent meglát és az első kérdés. Hogy-hogy kicseréltétek a terítőt ? Na és akkor jön a habozás, hát tudod így meg úgy, na meg persze amúgy. Kicsit réginek tűnt a másik és már kopottnak. Az anyai kuriózum ahhoz vezet ezután, hogy felemeli a terítőt. Na és láss csodát. Egy szép, nagy, kerek és fekete folt a vadonatúj asztalon. Basszam a bürkét a gyermekének és talán ezt a részt kihagyom, mert a végkimenetel az volt, hogy az anyám keze sajogott, az én fenekem meg körülbelül kétszeresére dagadt.

Az élet azonban nemcsak, most már röhejesnek tűnő kis események sora. A Funar korszak ekkor jóformán tombolt és én is megéreztem ennek bűzét. Megszokott iskola előtti reggel volt, amikor a buszon ácsorogva egyik osztálytárssommal beszélgettünk. Magyarul és halkan, mert így indítottak el otthonról, hogyha a buszon beszélsz magyarul, akkor próbálj halkabban fecsegni. A busz fékezett, én előrebuktam és egy román fiúnak épp a cipőjére léptem. Akkor értünk a mi megállónkhoz is. Többen körülvettek és akkor éreztem először életemben, hogy tehetetlen vagyok. Tudtam, hogy ez csak egy jó poffal zárulhat le és kettőt is kaptam belőle. De ezek már szerencsére egy még, alig jó két éve véget ért korszak következményei. 

A gyermeknek mindig is vannak fóbiái, vagy olyan események, emberek, akiktől fél. Mint kisgyerek talán háromra emlékszem (ha már úgyis úgy kezdtem el ezt az írást,  hogy próbálom személyiségemet elemezni). HA valaki megnézi a négyéves születésnapi fényképemet, a következő látható rajta. Egy mosolygós kockás huzentrogerben álló gyerek  (a bátyám) na meg egy kis szürke huzentrogeres (és még egy fekete elefánt is volt rajta) zokogó kis majom. Na hát az utóbbi én lennék. Igenis valami miatt életem első éveiben féltem a fényképezőgéptől, talán a hirtelen fénytől. Meglehet, de ez a fóbia hamarosan el is tűnt

A következő az injekciók. Logikus magyarázata volt annak idején, mert makk egészséges gyerek voltam, és Hál’ Istennek az óvodáskori oltásokat mind átaludtam. Hát ki zavarna fel egy alvó kis gyereket J. Erről is 1O éves koromig leszoktam. De azért egy kis történetet is megkövetel, amelynek főhőse épp a bratyó.

Elsős voltam és épp akkor készültek minket beoltani (remélem nem a veszettség ellen, mert annyira rosszak csak nem voltunk). És ez a tevékenység körülbelül abból állt, hogy két irtó ,,kedves” (valószínűleg fiatal korában olimpiai vasgyúró) aszisztenső egy jó nagy fecskendőt beléd döfött. Nahát ilyen traumán átesni egy 6 éves gyereknek. Szó sem róla. Szerencsémre sorsomban még 2 osztálytársam is osztozkodott, közöttük volt a kis vörös Eszti is, elemista ,,női ideálom” J És hát mit tehettünk mi szegény ártatlan kis lelkek a nagy fenevadakkal szemben. Hát persze menekültünk, jó nagyot ordítottunk és hősiesen a katedra alá bújtunk. Onnan az ördög minket ki nem szedett. Na de az ellenfél sem volt nálunknál alacsonyabb rendű és többet ésszel mint erővel. Eltelt egynéhány perc, amikor megjelent a bátyám, ugyanis áthívták a szomszéd osztályból. Ő volt az aki leült mellém, átkarolta a buksimat és erőt adott arra, hogy én is sorba állhassak a többiekkel és átessek a nagy traumán….. Nem is tudod mennyi mindenben segítettél bratyó és engedd meg, hogy felköszöntselek. Isten éltessen, mert ma lépted át a 22 éves küszöböt (és még ajándékot sem vettem neked, de holnap egy sörrel bepótoljuk).

Körülbelül ennyi lesz ma estére, mert a felnőtt kor megköveteli, hogy reggel munkába menjek.

 

                                                                                                                                                              Kolozsvár 2007 június 25

Advertisements

One response to “II FEJEZET

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s