I FEJEZET

 

Valamikor, amikor még nyúlt a nyálad egy narancslé után

 

….Nemrég olvastam, hogy egy ember élete folyamán két nagy krízisen megy keresztül. A kamaszkor utánin, amikor még nem tudja, hogy hol az ő helye és mi az ő tennivalója ebben a világban és a középkorban beállt krízis, amikor rájön, hogy gyerekei felnőttek és ő már öregszik. Attól a ponttól az élete már csak lefele mehet. (ezt mondják)

Most már nem a pillanat hatására írok, hanem leülvén próbálom egy kicsit átgondolni és elemezni azt, hogy ki vagyok én ebben a pillanatban, milyen az én természetem és melyek voltak azok az események és azok a pontok az életemben amelyek hatással voltak a személyiségemre. Nem tűnik könnyű feladatnak saját magadat elemezni és most próbálok kívülállóként magamról pár sort vagy netán mondatot írni és remélem minél több olyan esemény, hely, vagy ember lesz aki kisebb nagyobb hatással volt arra nézve, hogy ki az-az ember aki mindezeket leírja.

Talán ha a legtávolabbi emlékeket próbálnám felidézni, szüleim és közelebbi rokonaim szavaiból tudnám leírni a gyermeket, aki 1987 február 17-én született egy kolozsvári kórházban, egy a többségnek kiejthetetlen névvel: Gáspár-Szilágyi Szilárd.

Megszülettem és már valami más volt bennem, amint anyám és nagyanyám is mondta. Mindkét szülőm hófehér bőrű, eredetileg szőkék (noha anyám festi a haját) és íme idepottyant egy kékszemű, fekete hajú és barna bőrű kis ,,purdé” amint erről sokszor vicceltek szüleim. Nagyapám első látásra el is szólta magát, hogy ez egy Szilágyi, hiszen már akkor ki lehetett venni a tipikus Szilágyi hegyes orromat.

Talán, hogy jobban megértsem azt, hogy ki vagyok és hol a helyem ebben az országban egy két szót említek szüleimről is. Apám mezőségi kisfalúból származott, édesanyám pedig a Küküllőmentéről került be Kolozsvárra. Mindketten jövevények, szegények egy idegen városban, egy más rendszerben és mindkettő valami miatt többet akart mint a falubeli fiatalok. Tovább tanultak. Talán ezt a tulajdonságot már a génjeimben hordtam. Nem voltak rokonok itt, nem voltak gazdag hostáti elődök. Egyszerű szegény emberek, távol az otthontól és mégis megtalálták a helyüket ebben a városban.

Most elég nehéznek tűnik ez a feladat mert próbálok kicsit mindenről mesélni ami valaha is bizonyos fontossággal bírt életemben.

2O éve itt élek ebben a Tömbházban, az úgy nevezett Marasti-téren 15 percre a város központjától. Mindig is kérdeztem, hogy milyen voltam mint csecsemő. A válaszok elégségesnek tűntek. Rendkívül dundi és szép babának írtak le. Alig 2 hónapos koromban 8 kilóval nehezítettem a mérleget és a járókámat mindig is szétvertem, mert túl nehéz voltam a kis műanyag vázának J. Csendesnek csendes voltam, éjjelente nem sírtam valami sokat. Nagyon szerettem az anya tejet és mindig jól megtömtem a pocakomat…. na meg erről egy apró kis történet is eszembe jutott.

Mesélte valamikor anyám, hogy épp az orvoshoz vitte a kis dagi csecsemőt, hogy lássák van-e valami baja. Fiatal asszony,  szép befonott hajjal és fehér ruhában egy jó kis ,,döggel a vállán” akinek az életben akkor az alváson és evésen kívül nem volt más tennivalója. Be is vitt a rendelőbe. Az orvos leakadt, hogy mennyire dagi vagyok, megvizsgált és a válasz ,, Kutya baja”. NA persze a vizsgálaton meztelen kellett legyek és azelőtt belakmároztam, hogy jó teli hasival egy jót szundítsak. Kinek volt kedve épp az orvoshoz menni. Édesanyám felvett a kis asztalról, ölébe szorított a fehér ruhára, mire megtörtént a baleset. Ugyanis a nyelőcsövön a már gyomorba ért anyatej átment a belügyminisztérium minden kis kabinetjén és ki kívánkozott. Szóval magyarra lefordítva ,,lefostam” az anyám szép fehér ruháját. Erre, amint visszaemlékszem anyám szavaira, jó nagyot kacagott ő is meg az orvos is. Hát ez is megtörtént. Persze, hogy már semmire sem emlékszem és lehet itt-ott megtoldottam egy két szóval ezt a kis történetet de a lényeget úgy hiszem megjegyezte mindenki.

Most amint itt ülők a gép előtt elfolyt a mosoly és kezdem észrevenni, hogy ez a kis irka-firka még lehet hosszabb lesz mint gondolom, mert elég sok minden kezd eszembe jutni.

Tehát az első éveim örömteljes kis babaévek voltam. Ettem, ittam, aludtam és széttörtem a járókámat illetve néha tönkretettem anyám ruháit. Szüleim megtettek mindent, hogy jól érezzük magunkat a kis tömbházi lakásban és a volt rendszer alatt apám próbált mindent beszerezni, ami annak idején nem volt kapható. Egyszerű dolgok mint egy banán, vagy egy narancs. Túlélők voltak és ezt megköszönöm nekik.

Következő pont az életemben amire nem emlékszem, de mégis meséltek róla, az első találkozásom egy kis küküllőmenti faluval. Szászdányánnal, de ne legyek túl hivatalos, innen arra Dányánnak nevezem. Sok embernek furcsának tűnő név, egy kis 200 lelkes falu, egy eldugott völgyben, valahol az Isten háta mögött. Nincs nagyon értelme térképen keresni, mert kevés helyen van feltűntetve és talán ez jobb is így. Valamikor nagyon kis koromban vittek el ezekhez a nagyszüleimhez és állítólagosan torkom szakadtából ordítottam, hogy vigyenek haza mert nem tudtam, hogy mi történik körülöttem. Nehezebb idők voltak akkor, kocsi még nem volt, szüleim meg több váltásos buszjárattal látogatták meg nagyszüleimet. Talán itt volt az első tégla az épületben amely most valahol a földszintet kezdi elhagyni. Még sok emelet jön majd ezután….. Kommunista országban, Kelet Európában és kisebbségiként születni már közvetlen módon is hat majd arra, hogy később ki leszel. Hiszem azt, hogy mindenkinek van egy alapszemélyisége ami már az anyaméhben kialakul de az, hogy kik leszünk majd az életben attól függ, hogy kik is vesznek körül, hol nőttél fel és milyen körülmények között.

Most két percre megszakítom az írást mert épp anyám jött haza és legalább köszönjek neki.

Visszajöttem, este 22:48 és most ért haza. Holnap reggel munkába kéne menjek, pedig alig végeztem a szesszióval és nincs valami nagy kedvem rá.

Térjek vissza egy kicsit a még csecsemő gyermekhez. Szüleim már akkor is foglaltak voltak, úgyhogy 3 éves koromban testvéremmel együtt óvodába adtak és egy kis bejárónőt is fogadtak mellénk. Anikó nénit, Isten nyugtassa, kedves, nyolcvanas éveiben járó öreg szomszéd néni. Hostáti származású, élet által megviselt asszony. Házukat elvette a rendszer és egy beton odúba dobta őket. Unokája egy tekergő kamasz volt annak idején és mindig meggyűlt a baja a rendőrséggel. Mennyire furcsa most elgondolni, hogy ez az ember már nincs közöttünk. Nem tudom mi lett a lányával Rózsika nénivel és sem a tekergő unokával. Ilyen egyszerűen elhullnak az emberek valaki életéből, és még csak 2O éves vagyok. Hosszú út áll még előttem.

Elég huncut gyerekek voltunk már amikor kezdtünk felcseperedni és sokszor jó nagy fejfájásokat okozhattunk szegény Anikó néninek aki mégis eltűrte gyerekkori csíntevéseinket. Csak néha-néha mondta el szüleinknek rossz tetteinket. A nyakleves, a térdelés vagy épp a sarokban állás mindig is az anyám részéről jött és ez később is kihatott életemre.

Az óvodába mindig is nagyon korán érkeztem. Édesanyám költött fel reggelenként 5 órakor és még a félig alvó gyermekeket öltöztette, hogy ő is idejében elérjen munkába. Kevés emlékem van ebből a korszakból de talán egy párat mégis felidézek… Kis magyar gyermek voltam egy vegyes nemzetiségű óvodában, fent a Györgyfalvi negyedben. Nemrég elmentem mellette és kellemes emlékek tárultak szemeim elé…. Épp egy reggel szundítottam a kis padon. Még irtó korán volt.  Akkor jelent meg a takarítónő. Nevére már nem emlékszem. Talán 4, 5 éves lehettem és megkérdezte románul, hogy honnan vagyok, melyik negyedből. Keveset tudtam akkoriban románul és ez most is megmaradt tisztán a fejemben, hogy véletlenül azt feleltem, hogy a Monostorról. Távol van az fiam. Jó messziről kell hozzon édesanyád- felelte a takarítónő. Beh szeretném sokszor tudni, hogy ezekkel az emberekkel mi lett.

Tovább folytatván óvodás kori emlékeimet említést kell tegyek a két óvónőmről is . Az alacsonyabb és fekete hajú, mindig hosszú szárú csizmákban járó, volt Kati óvonéni és a magasabb se nem szőke se nem barna pedig Móni. Két különböző ember, két különböző személyiség. Az utóbbi csendes, az előbbi kicsit hisztis, durva és nemegyszer tenyeresekkel lepte el kezeinket. Manapság a gyerekvédelmet értesítenék ilyesmi hallatára. Akkor kicsit más volt. A reggelik tűrhetők. Kis szelet vinetás kenyér, vaj, egy  tartósítószerrel megtömött gyümölcs lekvár és az égetett cukorból készített tea. Mi mindennel kapcsolatot tud teremteni az emberi agy. Sosem felejtem el a vinetás kenyér izét amint az égetett cukor teával keveredett a számban. Nagyon kellemes íz. Most is itt érzem a szájüregemben. A délutáni alvásokat mindig is utáltam, ugyanis annak idején kötelező volt a gyerekeknek 3 órakor egy órát ágyba bújni. Türelmetlenül vártam anyumékat, hogy minél hamarabb elvegyenek. Nem voltam lángész gyerek. Egyszerű, az anyja által megnyírt (ugyanis utáltam a fodrászhoz menni) kis barna fiú. Nem tudtam írni amíg nem kerültem iskolába és talán ha eltudtam 1OO-ig számolni. ÉS nem zavar most sem, mert egész életedben ráérsz tanulni. Egy gyermekkor másról kell szóljon.

Nagy játszóterek nem díszitették a tömbház udvarát és  magyar gyerekek is kevesen voltunk. Megint egy távoli történet jut szembe, amit tavaly hallottam először. 3 éves lehettem, épp a rendszer megdőlése után és testvéremmel játszadoztam az ablakunk alatt. Nem voltak akkor számítógépek, hanem egyszerűen a földbe ástuk a kis utakat és  műanyag kocsikkal ,,építettünk”. Annyira kellemes volt. Nem telt el sok idő és egy nagyobb román gyerek jelent meg aki elkezdett a testvéremmel civakodni. Jelzem, hogy én erre nem emlékszem de apum figyelte az ablakból, hogy mi fog történni. Erre én se szó se beszéd kaptam a kis homokkal teli vödröt és jól a fejébe húztam a kis szarházinak. Tartottam akkor is a bátyámhoz épp ahogyan most is tartok hozzá, mert jó ha van egy bratyó melletted. Jó érzés.

Sokszor meggyűlt a bajunk a román gyerekekkel. Ez volt a korszak, épp a Funar korszak kezdetén, amikor a város mindenről híres volt csak az etnikai toleranciáról nem. Hárman voltunk magyar gyerekek.: István, a testvérem és én. Keveredtünk és játszódtunk a többi fiúval de nemegyszer hajba kaptunk. Akkor hallottam legelőször, hogy Bozgor és nem tudtam akkor még mit jelent. Hát amint majd megtudtam, jelentése ,,hazanélküli”. Akkor még furcsának tűnt, hogy valaki így nevezzen, mert hiszen én is itt laktam és természetesnek tűnt, hogy valaki más nyelven beszél mint és én meg más nyelven mint ő. Nem láttam, hogy ez gondot okoz valakinek.

Mikor is volt ez? Pont a rendszer után amikor ez az ország még egy és fél lábbal a kommunizmusban totyogott és talán egy féllel kezdett a demokrácia fele taposni. Megint kitérőt kell tegyek, mert újabb emlék villant fel. Első TV sorozat amire emlékszem, a talán már legendássá vált ,,Dallas” ami egy olyan világról beszélt ami nekünk még nem tűnt akkor valódinak. Idegen, általam nem értett nyelven beszélő felnőttek, hatalmas lakásokban és általam még nem látott járművekben. Nem tudtam mi az, hogy narancslé és nemegyszer nyúlt a nyálunk a bátyámmal és kérdeztük szüleinket, ha eljön-e valaha az-az idő, amikor mi is narancslét ihatunk. Hát, ha épp kellene most, lerohannék  az utca másik felén levő benzinkútig. Hát igen, azóta már narancslét is ittunk és azt a fura nyelvet is rég beszéljük.

Teltek az évek  (apropó ezt most jutott eszembe és visszatértem, hogy ide írjam) és talán még egy kis történet elfér, mert ez amire már én is rendesen emlékszem. Középcsoportos lehettem amikor egy színdarabra készültünk és mindenki ki kellett válassza, hogy majd mi lesz amikor nagy lesz. Én akkor mérnők akartam lenni (és nemegyszer később is megfordult a fejemben) és egy sárga, A alakú vonalzóval kellett volna eljátszódjam a szerepemet. El is jött a nagy nap, annyit kellet mondjak, hogy Én méjjjnök akajjok lenni és ezzel a vonajjzóval fogok házakat építen. Na persze én nem tudtam min kezdtek el nevetni az emberek. Hát a kis vonalzó az épp a széken hevert és  nem értették, hogy mivel is fogom én azokat a nagy házakat megtervezni. 

Most nézem, hogy mennyire nehezen tudom követni a fonalat mert egyik emlék hozza a másikat és próbálom életemet több síkról követni.

Ebből a korszakból sajnos kevésre emlékszem, hogy mi is történt velem falun. Az első emlékeim talán valamikor 4, 5 éves korom után jelentek meg, amikorra már kicsit felcseperedtem. Sosem felejtem el ezt a kis családi anekdotát. Kedvenc gyümölcsöm mindig is a Dinnye volt, mai  napig is az maradt. Sajnos, hogy csak egy pár hónapig tudom élvezni az izét. Én mint óvodás annyit láttam és értettem a falusi életből, hogy ott megterem minden ami kell. HA kellett a paradicsom, leszedtem a kertből, ha kellett a tej, hát ott voltak a tehenek. ÉS akkor még úgy tűnt, hogy ez mindig így van, nem tudtam, hogy van egy tél és egy nyár. December lehetett itt nálunk és megkívántam a dinnyét. Mindenáron  dinnyét akartam. Édesanyám próbált nyugtatni, hogy hát addig még sok idő van amíg megint lesz dinnye és most nincs honnan ő ilyesmit szerezzen. ÉS erre mit felelhet egy gyermek –  Hát vigyetek haza Dányánba, mert ott biztos van. Hányszor használtam én ezt a szót ezután, hogy most ne zavarjatok ,,mert megyek haza”.

Az óvodát elég hamar meguntam és el is kezdtem bömbölni egyik este, hogy én többet Kati óvónőt nem akarom látni, mert ő rossz J Hát ha nem akarod akkor majd iskolába adlak fia és úgy is tették anyámék. 6 évesen kezdtem el iskolába járni, a györgyfalvi Egyes suliba, vegyes nemzetiségű iskolába. Nemrég Nicolae Titulescunak nevezték át, de nekem mindig is az ,,egyes” marad. Sosem felejtem el  az első iskola napom előtti estét. Sírtam, ahogy csak tudtam, mert mégsem akartam iskolába menni. Édesanyámék próbáltak vigasztalni……De ezt már holnapra hagyjuk, mert az már új fejezet az életemben

Kolozsvár, 2007 június 24

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s