Taposod a sarat…

Taposod a sarat… gyors és nehézkes léptekkel vágtatsz hazafele egy kis szürke faluban…sár van. Már csak a kutyák ugatása zavarja meg a csöndet…és egy kullogó ember. Sietsz, mert tudod, hogy az a pillanat már elmúlt ami mindezt belőled kiváltotta és minél hamarabb papírra kell vesd… Itt ülsz egy rossz ceruzával a kezedben egy darab csomagolópapírra írva… Már nemsokára hajnalodik… Él benned a vád, hogy egy virágszálat végleg eltörtél. Fájdalmas mikor valaki véghetetlenül szeret és életét feláldozná érted, te meg eltaszítod magadtól… Megváltoztál, a bús és komor öreg ismét előhozta pofáját. Valaki éjjeleket sír érted egy gyűrt paplan alatt, egy kis szobában és imádkozik, hogy életedben minden jó legyen, te meg ezt az egy embert is magára hagyod… Omladozó kis vidéki kocsma bejáratánál szóltál hozzá igazán amióta otthagytad, pedig már négy napja, hogy látod. Nézed hosszasan, vállára bomló hosszú, barnuló hajszálait. Távoli emlékek sora lepi el szemeidet. Nyári esték egy holdfényes domboldalon…két fiatal összebújva… Mosolyogsz, de nem tudsz két igazi szót váltani vele. Elindulsz szép lassan egy ócska farönk felé és leülsz. Élményekkel dús kis sarok ahol várod lásd ő mit fog tenni. Szépen elhelyezi magát térdeiden és nyakadba borul. Most érzed igazán súlyát annak amit tettél. Félve átöleled meleg derekát és magadhoz szorítod. Engeded, hogy hosszú selymes haja végig fusson vállaidon. Lassú és csendes sírásnak kezd, apró könnyei kezedre esnek. .. meleg kis könnycseppek egy gyermek szívéből… te csak ülsz, mint egy elfásult agg és szót sem mersz szólni… szorosan öleled magadhoz, majd halk szóval megkéred, hogy ne sírjon… Ő nem hallgat rád… csendes szipogásai között könnycseppek sora csordul markodba. Rájössz, hogy életedben először valakit megtörtél, elhajítottál. Csak öleled gyönge kis testét, mert már tudod, hogy ez az utolsó alkalom amikor még fogod érezni  melegségét. Megcsókolod homlokát és lassú mozdulattal letörlöd könnyeit. Rávetted magad, hogy könnyű lesz a szakítás, sőt még másokkal is elhitetted, hogy majd ha akarod még összejöhetsz vele. Mennyire nem volt igazad… Legszívesebben eggyé válnál a föld porával csak ne lásd, hogy valakit elroncsoltál. Nehéz szavakat találni… Ebben a rusnya és kietlen világban egy utolsó menedék volt számodra az ő gyermekes és még tiszta lelke, ahol megkaphattad nyugalmadat… te meg mind ebbe belerúgtál, széttiportad… Túl nehéz ez számára. Szinte már gondolkodni sem tudsz csak nézed sima kis zokogó arcát. Szólsz még egy pár szót, utoljára megöleled és már idegennek tűnő csókkal elbúcsúzol tőle… Hazaindulsz tapodva a véghetetlen sarat. Mért hagytad el? Erre a kérdésre már nem találsz választ, de valami benned már nem akarta őt… Tán erre vágytál, hogy te is mindennek megérezzed keserű izét. Kettőt sóhajtasz, mert magyarázatot nem találsz… a sár szétfröccsen cipőid alatt… TE meg kullogsz, mint senki kutyája. Csavargó lettem.  

 

 

Szászdányán 2006 aug. 6

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s