One way ticket to the blue

„One way ticket to the blue” . Körülbelül ezt érzem én most, pontosan nem is tudom mit érzek. Már pár hónapja órák alatt változik a kedvem. Felkelek és lehet nagy életkedvvel vágok neki mindennek, majd valamikor déltájt elkezdek nosztalgiázni, délutánra már a depresszió köröz és estére valahogy már öreg emberhez méltó nyugodtsággal tekintek körül. Eléggé tanácstalan vagyok ezekben a hetekben. Még két hónap és elhagyom egy évre az országot. Már  nagyon sokat felnőttem az utóbbi évben. ÉS szükség volt talán mindarra ami eddig megtörtént, hogy kicsit megerősítsen, de sok minden tud még a mélybe húzni. Egy évig elmenni itthonról. ….. Nem is tudom melyik szememmel nézzem. Azzal, hogy számos megpróbáltatás, pénzhiány és távol a gyökerektől. Vagy talán az a gondolat félemlít, hogy életemben először igazán szabad leszek. Félek, de ugyanakkor gyermeki álmokkal vágyom erre. Ki leszek egy év múlva, ki fog belőlem kibontakozni amíg ott vagyok? Szeretem ezt a helyet és tartók a körülöttem levőkhöz, de már rég nem találom a helyem. Korlátozottnak érzem magam és sokszor már idegennek mindenki előtt. Idegennek az otthonomban, és még idegenebbnek a mindennapokban. Néha kószálok egyedül az utcákon és próbálok minden kis apróságra figyelni. És mosolygok és érzem, hogy nyugodt vagyok. De ugyanakkor irtó egyedül. Annak a lánynak a nyomai még mindig bennem vannak. Nem lehet csak úgy mától holnapra túltenni rajta…Megpróbáltam mással lenni de valami még nem gyógyult meg bennem. Valahogy most nem tudok az-az ember lenni aki vele voltam…Na de most menjünk túl ezen. Előttem még a szesszió nagyja és irtó nyugodt vagyok. Lehet jó dolog, egyesek szerint pedig sőt kéne izguljak. Miért is? Néha talán úgy érzem, hogy túl nagy önbizalommal vágok neki, de lesz ami lesz…

     … Fent voltam épp a Fellegváron most vagy két-három hete talán. Szép és kedves lányt hívtam magammal. Velem jár az egyetemre, már maholnap két éve ismerem. Gondoltam, mért ne tegyek túl mindenen és menjek tovább. Nem jött össze, de nem is próbáltam és talán nem is láttam benne a társamat. De kellemes 2 óra volt. Meleg és lanyha levegő úszott lustán a fák között. Ott ültünk a korláton mint két régi ismerős. Figyeltem amint egy-egy kis kacér szellő hajával játszadozott. Oly gyönyörű volt ez a lány… Kezeivel szép gyöngéden a korlátra támaszkodott, ellazította egész testét.  Csendesen beszélt, mesélt a családjáról, testvéréről meg apró kis dolgokról. Közben az arcán végig szaladó barna hajszálakat figyeltem. Itt-ott meglebbentek. S még, hogy nem szép ez az élet. Ilyen pillanatok ragadnak meg örökre. Megkértem, hogy álljon egy kicsit fel. Átkaroltam szép gyöngéden és a város fele néztünk. Gyöngéd kezeit széttártam és ,,repültünk”. Messzi távoli vidékekre. Millió kis csillagot hagytunk magunk mögött, amíg megérkeztünk és megpihentünk az egyiken. Csend volt. Mély és nyugtató. Majd tovább röpültünk. Fényévek szálltak el mögöttünk és vágtattunk a végtelen fele…… Egy pillanatra repültünk. ….Felültünk mindketten a korlátra, és magamhoz öleltem. Csendes kis pillanatok múltak el. Figyeltük az alattunk elterülő várost. Valahol a távolban már egy két villám is fölbukkant. Vihar volt valahol távol…de nem nálunk. Hajának illatatát szippantottam, testének melegével takaróztam. Szép pillanatok voltak. De hiányzott valami…..Mégsem tudtam ezzel a lánnyal megtenni a következő lépést és talán nem is akartam. Mért kell mindig egy csók. Sokszor talán az a pár perc többet ér…. Már kezdett lehűlni a levegő és már fáztunk is. Haza kellett induljunk. Szép lassan ballagtunk vissza a bentlakása fele…. A vihar már közeledett, de még távol volt. Elbúcsúztam tőle és sikert kívántam a vizsgákon. Gyorsabb léptekkel igyekeztem hazafele. A vihar már felettem körözött. Beléptem a lépcsőházba. Az eső megeredt……ÉS nem tudom ha azóta még váltottunk két szót, de volt egy pillanat amikor valahol máshol voltunk és ez a pillanat megérte azt, hogy papírra vessem.

      Ilyenkor valahogy nyugodt vagyok. Sok minden köt ehhez a helyhez. Túl sok. Emlékek, mosolyok, egy fa alatti csók, egy Hold alatti ölelés. És mégis félek a bizonytalantól. Mert nagy esély van arra, hogy lehet majd nem akarok hazajönni. Lehet megtetszik az önállóság, a csavargás és a már távolinak tűnő kamaszkori kalandvágy. Addig még két hónap. Még vizsgák, még rengeteg papírmunka és jó hosszú sorok majd a Bíróságnál. De már két hónapja szakítottam Vele  és irtó rövidnek tűnt ez az idő. MÉG KÉT HÓNAP …….

 

                        KOLOZSVÁR 2007 JÚNIUS 12 valamikor éjféltájt

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s