Mért van az, hogy ?

…Mért van az, hogy amikor az embert minden felülről az idő súlya préseli a legjobbat hozhatja ki magából és mikor e prés alól fel tud lélegezni, akkor már rögtön visszavágyik előbbi életéhez, mert érzi, hogy tétlen…. Még írni sem tud már, ahogy akarna, szavak sem ömlenek elméjéből és el sem kezdi gondolatait és máris valamit átalakít mert érzi, hogy valami nincs rendben…. Unalmas délutánban van részem ezekben a pillanatokban. Már napok óta próbálok megszabadulni a nyár  nyomasztó hőségétől. Kedvtelen az ember, még az a semmi kis poros kutya is az útszélén fejét lábai közé teszi és szép lassan szundikál egy lépcső árnyékában. Itt minden változatlan… a ház üres .. mindenki valamerre küszködik, hogy végre valahára legyen már vége és jöjjön a szabadság. Én meg itt ülök tétlenül és hallgatom ahogyan kint a tömbház egy-egy eltévelyedett lakosa fecseg valami kis semmiségen. .. Úgy látszik, hogy még a tétlenségről és semmittevésről is lehet egy pár sort írni… talán többet mint előbb gondoltam- Mindenki a maga utját járja, gondterhelt fejjel lépi a magányos ösvényét. Olykor milyen szép ez a világ és mégis milyen .. nem találom a megfelelő szót… ilyen sem történt már elég rég. Magányos az ember manapság… csak a mindennapi unott élete hajtja előre, de már az sem mindig. Nincsenek eszmék, hősök, szenvedő fiatal szerelmesek, hanem csak szürke kopott arcú árnyak. Itt-ott látni még egy embert, de szempillantás alatt elmossa a homály. A gyermek még örvendezve játszódja a nagyok világát, kacag és csintalankodik. Te meg szépen kihajolsz és rájuk förmedsz, hogy csend legyen mert ilyenkor a felnőttnek csendre van szüksége, elfelejtvén, hogy valamikor épp te voltál helyükben. ÉS majd egyszer megkérdezi tőled gyermeked, hogy Apa, te nem voltál valamikor gyermek… és olyankor elfojtod szavaidat, magadba bújsz és bólintasz egyet tudván, hogy már azok a pillanatok csak egy-egy álmatlan éjszakán látogatnak meg. … ÉS most érzem, hogy valami kis történetet fel kéne elevenítsek, de valami bennem azt mondja, hogy mégsem…. Talán azért mert már nem emlékszel rá, vagy azért, hogy ezt a kincset amit magadban hordozol nem akarod mással megosztani… És ilyenkor jutnak eszedbe régi kis gyermekkori óráid. Egy-egy ilyen nyári délután amikor egy álmos kis faluban unokatestvéreiddel és bátyáddal játszódtátok a magatok kis világát. Épp ilyen órák  ugranak most szemem elé… A forró, izzó naptól elmenekült négy kis gyermek épp a homokozóban játszódott a „kicsi” ház előtt. Kopott kék falain terült el a szőlőfák hűs lombja. Alattuk nyolc apró kéz agyagot formál…. Megnedvesítik ujjaikat a kis vállúban, hogy könnyebben csússzon az agyag a kezük között. Hirtelen mama szavai csendülnek fel a nyári konyhából…  Azt a piculátokat. Há’ nem meg mondtam, hogy a marhák majd kell igyanak belőle… A négy kis fejecske  a földre néz komolyan, lesújtott szemekkel. Megszégyellve magukat visszamennek a homokozóhoz, majd szép lassan visszapillantanak. – Mama már elment- ÉS kezdődik a gyurmázás elölről. Mily csodás alakok születnek e gyermekek kezei között. Kacsák, csirkék még egy picuri tehén is életre kel ás ficánkol a homokban, nagyokat ugrálva felbolydítja a homokot. Hárman felkelnek. Elfogyott az agyag… Kell még egy csöpp és a mamáék udvara ott fog ugrándozni a fövenyben. Magamra maradtam…. fürge kis mozdulatokkal vált az agyag egy szemmé, egy füllé, két kis szarvvá……ÁÁÁÁÁ – felsikoltott a gyermek. Mindenki szélsebesen rohant feléje. Épp a nagy píros kakas ugrott hátára jó nagyot csípve a  vállába . Rikoltott a legkisebb a négy közül, hadakozva a szörnyű állattal. Hamarosan már ott volt a mama gondos alakja, elkapván szárnyaitól a fenevadat és másik kezével letörölvén a kis unóka arcáról a könnyeket – Semmi baj fiam… mindjárt levágom. Hadd lám azt a sebet – A három játszótárs is ott termett. Mindenki őt vigasztalta, hogy semmi baj… minden jó lesz. Nagyot szipogott, utolsó csepp könnyét is letörölte. A veszedelem már eltűnt… majd szép lassan újból örvendezni kezdtek a homokozóban az állatok ……. ÉS úgy látszik le lehetett ezt írni. Kis gyerekes emlékek egy már eltűnt korból, amire most jó volt visszagondolni. ÉS talán már nem is annyira elviselhetetlen a hőség. Ma sem éltem pusztán…

 

 

 

 

2OO6 június 25 Kolozsvár

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s