Furcsa dolog leülni

…. Furcsa dolog leülni… félsz tőle és mégis valami benned azt mondja, hogy kell…és érzed, hogy széttép … és mégsem vállalod. Gyáva vagy, elhallgatod, emészted magad és mégis egyszer kapsz magadon erőt… és leülsz írni. Nem tudod még mit, nem tudod miről, de egyszerűen leülsz írni…Lehet megírod a világ remekművét, vagy csak egy pár ócska gondolatot amit majd valamikor 70 éves korodban megtalálsz egy szekrény poros sarkában… és majd jól esik azt a poros kis cafatot elővenni, mert habár sohasem tudjuk hűen papírra vetni, azt ami velünk történik, de ennél jobb kép arról, hogy valamikor 19 éves korodban mit éreztél talán nem fog keletkezni.

Itt ülők egy kolozsvári kis szobában, körüllőttem csend… Épp Kelly Family megy a gépen, az óra már éjfél után jár. ÉS mennyire más írni ilyenkor, más élni, más érezni… tán mindaz amit magadban szorongatsz már gyerekesnek tűnik, de tudod, hogy ott fog gyötörni napokon, éveken keresztül ha nem tudod magadból kiönteni. Nehéz dolog 19 évesnek lenni. Talán nehezebb mint eddig bármikor életemben. Nem az a világ terül eléd amiben hittél, nem az vagy akinek gondoltad magad, vagy talán még mindig nem tudod, hogy ki vagy egy év után sem miután ezt a kérdést először igazán feltetted. Furcsa állat az ember, főleg a felnőtt. De szeretnél sokszor ismét gyerek lenni (és most sokan kacagnának, mert sokak szerint még egy kölyök az ember ebben a korban és talán igazuk is van), ülni egy elrejtett kis faluban, látni amint unokatestvéreiddel és a bátyáddal egy semmi kis homokozóban eljátszod azt amiről a ,,nagyok” élete szól. ÉS mondod magadban „Hogy de szeretnék felnőtt lenni, hogy majd ha kell én tudjak parancsolni és ha kell én adjam majd a pofont az unokámnak” . És rájössz majd egy pár év múlva, hogy mennyire nem volt igazad valamikor és hányszor inkább eltűrnéd nagyanyád dorgáló szavait és néha egy nyaklevesét, minthogy nap mint nap az élet kezdjen pofozni. Mert Ő már nem magyaráz… csak megcsap… nem mondja miért…nem mondja meddig… innen arra öcskös kösd csak fel a gatyádat, mert még egy babot sem tudsz RÓLAM…és talán sohasem fogunk semmit sem megtudni róla. Emberek körüllőtted megváltoznak vagy tán eddig csak te nem láttad őket és mindig is így voltak. Lehet hazugságban éltél éveken keresztül, de valahogy jobban esett, mint sokszor a sanyarú igazság.

Öregnek érzem magam, hányszor gyötör az, hogy már évek óta azok akikben hittem, akik felneveltek, akik eddig mindig is körülvettek már egyszerűen mások. Baráti körödre sem ismersz már rá… magadra még annyira sem. Egyik részed mindig is azon jár, hogy a másiknak tetsszen és mindent megtesz azért, hogy elfogadják és másik feled pedig elzárkózik, lakatot tesz magára és szépen elrejtőzik kis vackába, néha kidugván orrát megszimatolva a kinti levegőt de megérezvén annak bűzét hirtelen visszahúzza magát. Sokszor megjátszod a boldogot, az örömtől teli fiatalt, az okost, a bátort és már egyesek rád is néznek, néha irigykedve, hogy „Az milyen jól viszi, de szeretnék olyan lenni mint ő” . Te meg szépen elmosolyodsz, eljátszod a kis komédiát hazamész, lefekszel és előjön a valódi arcod… nem egy életerős fiatal valaki, hanem egy megöregedett, görbe hátú, rusnya arcú, félénk és letört ősz hajú agg. Nagy cammogva előjön, morog kettőt és felpofoz…Ébredj fel te szarházi, már megint kinek képzeled te itt magad … és te csak ülsz, mert tudod, hogy ez a görnyedt öreg az aki kinyitja szemed és amikor szépen ülsz társaid mellett eltud zárni tőlük. Egy szempillantás alatt, leveszi a mosolyt az arcodról és felébredsz, hogy megkérdezik tőled, hogy már megint hova áll a fejed, mert már percek óta nem figyelsz. Furcsa egy öreg…. még azt a kis boldogságot is pillanatok alatt el tudja venni tőled és már nem azt látod, hogy valaki milyen szépen öleli barátnőjét és néha hazug, néha hű csókokkal ellepi ajkát, hanem magad látod amint ülsz egyedül és meggörnyedve… Épp a Gyöngyhajú lányt hallgatom….senki melletted, világ szerencsétlene és száműzöttje, egyedül a végtelen sötétségben, bezárva… Ordítanál, de torkod kiszárad, szád összeszűkül, szemed lesújtod és mosolyogsz egy jó nagyot, mert hát nem azt kell tenni és illedelmesen elfordulsz. Majd szépen hazamész. Napod már el van rontva és most már a mosoly is eltűnik a pofádról. Megkérdezik mi bajod, ha van valaki otthon. Te csak mordulsz egy jó nagyot és elzárkózol, mert el is hiszed sokszor, hogy ez valamit javítani is fog.  

 ÉS megeszed az ételt amit már nem anyád tesz eléd, hanem te kikotorsz a hűtőből, szép egyedül leülsz és majszolsz. Nem valami nagyon csúsznak száraz torkodon lefelé a falatok, de nincs mit csinálj mert ez is a vacak életed egyik része. ….. Már betelt egy oldal és első soromat kitöröltem… Lehet ma estére kezd megnehezülni már az írás. Átnézem azt amit írtam, átalakítom, de már nem lesz pont az amit eredetileg  akartam…. Testvéred most 30 perce lerohan a barátnőjéhez, hogy vigasztalja meg családi gondjai miatt. Az a kis semmi pénzt is elrontja, hogy fel tudjon jutni őhozzá minél hamarabb .Te meg ülsz szépen egy szobában teszed, hogy alszol (még a szádat is próbálod úgy tenni, hogy horkolj) és füledet sunyin kihegyezed, hogy halljad  miről beszél testvéred a telefonon. És kapsz még egy szép pofont TŐLE. Már kedves bátyád sem az akit hittél. Tán őt is hajhurássza egy ferde hátú vénember, de te ezt nem tudhatod. Mindenkivel tudsz beszélni, a részeget is meghallgatod és nagy okosan tanácsokat adsz neki, mintha te tudnád is, hogy mi az élet. Még lehet valakitől idézel is, hogy okosabbnak tűnjél. De saját testvéreddel nem tudsz leülni, hogy két igazi szót váltsál. Nem tudsz egy rendes kérdést feltenni, nem tudsz egy tanácsot adni neki és nem mered elmondani azt ami téged is kísértet. Már nem az erős nagy testvér jelenik meg előtted, hanem egy kis öregember, pont mint te, aki éjjel elmegy felkeresni valakit akibe holtan szerelmes, de lehet az illető nem tudja neki mindazt viszonozni, vagy lehet ő is azt érzi iránta. De ki vagy te, hogy mások felett ítélkezzél. És felteszed magadnak a kérdést, hogy te valakiért eltudnál szaladni az est közepén , hogy mellette legyél még annak ellenére is, hogy csak ordít rád a telefonon, te meg szép halkan próbálod megnyugtatni és próbálsz mindent megtenni érte, mert tudod, hogy elveszítheted… ÉS állati módon már nem is a szerelemért – , azért, hogy valakivel hóbortosan tizenévesen egy fenyő alatt eltudj egy kis fa alatt szenderedni, egymás ölében és figyeld a holdat amint fényben megfüröszt mindent körülötted – küzdesz hanem az állati ösztönödért, hogy valakivel te is letudjál feküdni. Lehangoló, hogy valaki aki okosnak tartja sokszor magát és sokan boldognak képzelik, valaki aki próbálja a tudományokba fojtani magát, ennyire le tud süllyedni, hogy már hetek óta semmi más ne gyötörje. Furcsák vagyunk mi emberek, semmivel sem különbek a négylábú rokonainknál, lehet csak azzal, hogy néha próbálunk gondolkodni, de azt sem mindig. …. Tán ennyi lesz ma estére, mert már a szavak nem ömlenek mint azelőtt, az  a pillanat is ami ezt kiváltotta belőlem már elmúlt… Nincs értelme tovább erőltetni… lehet holnap, lehet holnapután, vagy tán egy év múlva ismét leülök egy éjjel és elkezdek írni… 1 óra 16 perc. Ideje lenne aludni

 

Kolozsvár 2006 május 23

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s