Élet egy dióhéjban

– Blanka néni története – 

nutshell.jpgNégy napja, hogy alkalmam volt meglátogatni a budapesti Holocaust emlékművet és megadatott az a lehetőség, hogy az akkori borzalmak egyik átvészelőjével szemtől szembe beszéljünk és röviden átérezzük élete történetét.

Egy földszinti kis előadóteremben ülünk, talán húszan. Egy kedves kis mosolygós öreg néni ül előttünk. Csend és leírhatatlan feszültség árasztja el a kis szobát. Megszólal Blanka néni….

Kárpátalján születtem, Ungvártól nem messze, Aknaszlatinán, valamikor 1929 esztendejében. Szegény, hattagú zsidó családból származom. Nem volt sok mindenünk. Egy kis szobában éltünk hatan, de megvolt a szeretet és a hit a kis otthonunkban.

Még el sem kezdtem jól az elemi osztály, amikor apám új otthont keresett nekünk a felvidéki Léván. Apró és szűk utcában volt az egy szobás lakásunk. Nem volt könnyű gyermekkorom, apám folyton munkahelyet keresett, hogy családját eltartsa és alighogy ideértünk, 1938-ban a magyar hadsereg vette át ennek a vidéknek a kormányzását. Mivel mi jövevények voltunk, visszaküldtek Aknaszlatinára, ahol egy ideiglenes ukrán autonóm területet állítottak fel. Ukránul kellett iskolába járjak, pedig egy szót sem értettem. Minden más nyelvet betiltottak az iskolákban. Bemagoltam a leckéimet és úgy mondtam fel a tanároknak, nem értvén, hogy mit mondok.

Egy évre rá, Kárpátalját is Magyarországhoz utalták és most már törvényesen is Lévára költözhettünk, ahol német iskolába jártam. Közben a világháború is elkezdődött és arra késztettek, hogy a sárga csillagot hordjuk. Közömbösen viszonyultak hozzánk az emberek, sokan elkerültek sokan pedig elfordították fejüket… Emlékszem, hogy megalázva éreztem magamat és mindig úgy fogtam a hátitáskámat, hogy kezemmel el tudjam takarni a csillagot. Eljött az a nap is, amikor a gimnáziumot elvégeztem. Osztályfőnöknőm megparancsolta, hogy szedjük le a sárga csillagokat, mert az ő osztályában senkit sem bélyegeznek meg. Ez mindnyájunk számára egy örömteli nap kell maradjon. Egy kis ezüst gyűrűt is kaptunk és megígértük, hogy 5 év múlva még találkozunk…Sohasem találkoztunk..

’44 nyara volt ez. Elindult a magyarországi Holocaust. Alig 56 nap alatt a magyar állam fél milliónyi zsidót deportált a német megsemmisítő táborokba. Több mint kilencven százaléka Auschwitz-Birkenauba végezte.

Csendes délután volt, amikor hirtelen SS katonák és magyar csendőrök rontottak be otthonunkba. Állati módon üvöltöttek ránk, hogy pakoljunk mert mennünk kell. Mennünk? Hova, merre, miért? Alig pár perc alatt kellett összeszedjük holminkat, majd kivittek az utcára. Apám visszaszaladt. Ott felejtette imasálját…. földre teperték és mint valami vadak rúgták és ütötték, hogy majdnem eszméletét vesztette…Egy percre megáll, megtörli könnyeit és körülnéz. Ránk nehezedik e pillanatnak a súlya…Folytatja.

Az állomásra vittek, ahol marha szállító vagonok vártak ránk. Még ott bűzlött az állati szenny, amikor mint egy nyájat a belsejükbe tereltek. Nyolcvan-nyolcvanöt ember kellett ezekben a kocsikban elférjen. Két vödröt adtak. Egy vödörben volt az ivóvizünk, a másik pedig a vécé szerepét szolgálta. Percek alatt elfogyott az a kevés víz…Ennyit kaptunk egy napra…egy vödör vizet minden vagon.

Három napig tartott a förtelmes utazás. Nappal külön vágányokra tereltek és csak este utaztunk, hogy valószínűleg az emberek ne lássák, az emberi szállítmányt. Szörnyű meleg és bűz volt ezen a szűk helyen. Az emberek összeverekedtek és egymásra ordítottak. Nem volt annyi helyünk ahova a kis poggyászunkat letegyük. ÉS eltelt ez a három förtelmes nap.

Kinyíltak az ajtók. Szláv nyelven beszélő munkások szedtek le a vagonokból. Csomagjainkat ott kellett hagyjuk. Hol vagyunk? Mért vagyunk ott? Kik ezek az emberek körülöttünk? Pillanatok alatt ötös csoportokba választottak szét. A lengyel munkások az anyák karjai közül tépték ki csecsemőiket és vénasszonyok kezébe nyomták, ordítván, hogy Grossmutter ! Grossmutter! Így akarták legalább az anya életét megmenteni, mert a csecsemős anyákat egyből a krematóriumba vitték. Engem is megfogtak, elszakítottak anyukámtól. Megtörli könnyeit . Akkor láttam utoljára az én anyukámat. Még a tizenötödik évemet sem töltöttem be. Apukám és testvérem egy másik csoportba került.

Auschwitz-Birkenau…Ide érkeztünk meg, nem tudván, hogy mért teszik ezt velünk és mi vár ránk a holnapi nap. Ilyen csoportokba összeverődve kellett egy kapun a láger udvarára bemennünk. Egy szépen kiöltözött német úriember mellett mentünk el, aki kedves hangon mondta, hogy ő marad, ő mehet. Mint később kiderült ő volt Mengele doktor.

Ruháinkat le kellett vessük, hajunkat pedig leborotválták minden testi szőrzetünkkel együtt . Majd egy tusoló helyiségbe vittek, ahol hideg vizet engedtek ránk…Így meztelenül és megijedve állítottak ki az udvarra. Már más emberek voltunk…. Hirtelen hátulról valaki megszólított. Testvérem volt az. Alig ismertünk egymásra így meztelenül és csupaszon… Nyakába borultam és sírtam és bíztatott, hogy ő itt lesz mellettem. Szétválasztottak…. Elkezdték a ruhákat osztani, ha nevezhetnénk azokat a rongyokat ruháknak. Még a csíkos zsákruhákhoz se voltunk méltók. Férgek által kirágott rongydarabokat dobtak felénk, nem is tudtuk, hogy a fejünkbe, hogyan kell húzzuk annyira szét voltak szakadva. …Még alsóneműt sem adtak…Birkenauba kerültem, egy alig pár napja felhúzott barakkba. A kerítésen túl egy hatalmas kémény látszódott… Még nem tudtuk mi az… Nekünk még egy szalmazsák sem jutott. A hideg földön aludtunk, mint az állatok. Este amikor vécére mentünk lábainkat csípték a többiek, mert rajtuk keresztül kellett átmásszunk…borzasztó éjszakák, nem tudom ha maguk ezt el tudják most képzelni…

Másnap néztük, hogy velünk mi lesz… Egy hatalmas német tiszt asszony jött be a barakkunkba…Álljanak fel azok, akik még nem haladták meg a tizenhat évet, mert most visszük őket az anyukájukhoz. ... felálltam örömömben, hogy végre anyumat látni fogom. Erre egy lengyel asszony felpattant és hatalmas pofont mért arcomra Mért hazudsz? Hiszen te már elmúltad a tizenhat évet. Ott álltam tanácstalanul és megijedve, de rájöttem, hogy hazudnom kell és amikor még egyszer megkérdezte a tisztasszony, hogy hány éves vagyok azt feleltem, hogy én is tizenhatot már meghaladtam. Ez a lengyel asszony mentette meg az életemet. Aki tizenhat év alatti volt, azt a krematóriumba vitték, amint később megtudtuk.

Nem tudtuk mit tesznek velünk. Egész nap a tűző napon kellett ötös sorokban álljunk. Egy darab száraz kenyeret kaptunk és egy kis tálban valamiféle kotyvalékot, amiből három kortyot ihattunk, hogy a hátunk mellett levőknek is jusson. Nem csináltak velünk semmit. Ott kellett álljunk egész nap a tűző napon és ha valaki elesett, akkor agyonverték. Először összehánytuk magunkat a kenyértől. Megnedvesedett és penészes korpaszeletek voltak. Tudták a régebbiek, hogy nem esszük meg ezért nekik adtuk. De miután láttuk, hogy ez az egyetlen eledelünk, rákényszerültünk, hogy megegyük.

Napi egyszer kaptunk vizet. Förtelmes jelenet volt mindig. Egy koszos ciszterna jött és az udvar szélén álló vályúba engedte a vizet. Mint az örültek rohantunk feléje. Minden testrészünk csak a vízre vágyott. Csattanás!! A ciszterna vezetője, egy hatalmas német katona, szíjával ütött mindenkit aki a vályúhoz mert közeledni, majd sátáni röhejjel elővett egy rongyot és elkezdte vizünkkel az autót mosni. Szép nyugodtan, nem sietve… Minden nap egy órán keresztül mosta le a ciszternáját. Majd a megmaradt szennyes vizet nekünk hagyta. Így tudtunk mi vízhez jutni…Újból megtörli szemeit…

Testvéremmel volt szerencsém. Ő volt az aki mindennap vigasztalt és tervezgettük, hogy majd mit csinálunk amikor innen megszabadulunk. Csak így tudsz egy ilyen helyről megszabadulni, ha hiszel abban, hogy majd ettől is megmenekülsz.

Mindennap ugyanaz a förtelmes szag áradt ki a kéményekből, amíg csak egyszer megtudtunk, hogy azok a krematóriumok. Mi azt hittük, hogy a hajunkat és ruháinkat égetik el benne. Embertársaink voltak azok. Megtanultunk mindent eltűrni, mert tudtuk, hogyha megbetegedünk, akkor ránk is a kemencék várnak.

A hetedik hét telt el amikor rendelet jött, hogy szükség van ezer munkásra az Essen vidéki hadigyárakban. Vonatra ültettek….

Hatalmas gyárakba kerültünk, ahol a német hadseregnek kellett fegyverlövedékeket gyártanunk. Mennyország volt Auschwitzhez képest. Mindenkinek jutott egy szalmazsák és két szelet kenyér. Francia, holland, lengyel és orosz foglyokkal osztottuk meg a gyárat. A legkedvesebbek a franciák voltak, akik mindenben segítettek. A hollandok hidegebb népek, csak maguk között kommunikáltak. Az orosz frontról odakerült oroszok szemében pedig ,,büdös zsidók” maradtunk.

Nehéz munka várt rám. A gyárban levő főzeldékben dolgoztunk, ahol még általam kiejthetetlen vegyi anyagokat kellett összekavarjunk. A méreggel duzzadt gőz égette torkunkat és a kifröccsenő cseppek kezeinket sebezték. Kezeire nézek. Még mai napig látszanak azon sebek nyomai.

Egy önkéntesen ott dolgozó lánnyal volt szerencsém. Kedves kis dalokra tanított meg és magát hibáztatta azért, hogy nekem nincs mit egyek. Mindig valami kis ételt a gyárba csempészett. Nem voltam hozzászokva ennyi emberséghez valaki részéről. Valaki emberként kezelt és nem féregként. Azóta is keresem ezt a lányt, de nem találkoztam vele soha.

Később a lőszerek összerakása volt a feladatom. Sovány kezeimmel kellett a 25-3O kilós lövedékeket egyik helyről a másikra dobigáljam. Kimerültem, elfáradtam. A francia munkások védfalat állva, hogy a felügyelők meg ne lássanak, a lövedékekre fektettek. Ott aludtam el. Ugyanakkor megmutatták nekünk, hogy hol kell a lövedéket megfúrjuk, hogy a harctéren használhatatlanná váljanak.

Már ’45-re fordult az esztendő. Újból vonatra szállítottak. Akik odaértünk, talán negyede ha visszakerültünk a vonatra. Lipcsébe vittek, az ország másik felébe. Közeledtek az angol-amerikai alakulatok, menekültek a németek. Egy gettóba szállítottak. Ismét testvéremmel találkoztam.

Alig feküdtünk le, amikor támadás érte szálláshelyünket. Robbanószerek törték át a barakk ablakait. Az egyik épp testvérem és köztem robbant fel. Többen ott haltak meg . Súlyosan megégett a bőrünk, majd arra kényszeríttettek, hogy útra kelljünk. Az Elba fele kellett gyalogoljunk három hétig. Vert az eső és vállunkra fagyott a hó. Három hétig kellett mi élő csontvázak gyalogoljunk. Sokan elestek és a katonák azonnal agyonlőtték őket. Ruháink már eggyé váltak bőrünkkel és ránk rothadtak. Nem tudjátok elképzelni, hogy mit jelentett ezt átélni. A tisztek szekerét húzó ló megdöglött és két ilyen csontvázat fogtak be a helyébe. Ők kellet húzzák a szekeret. Elértük az Elbát és az orosz hadsereg közeledtének hallatára visszafordítottak, majd ott hagytak. Levetettük megférgesedett ruháinkat és mint, amikor a kígyó vedlik egy bőrréteg hagyta el testünket a rongyokkal együtt. Egy megtört és meggyötört testet vetettünk le vállainkról…

Az amerikaiak találtak meg legelőször. Nem tudták mit tegyenek, nem tudták elképzelni, hogy min mentünk keresztül. Az egyik katona egy raktárba vitt minket ahol felvágta a cukorzsákokat. Ömlött a cukor, mint a tenger és habzsoltuk mint az állatok. Sokunk azért rájött, hogy az-az összeszűkült gyomor nem fogja megbírni ezt a hirtelen eledelt és nem ettünk többet. Sokan belehaltak.

Nemsokára megjöttek az oroszok, akik már a lengyel területeken látottak miatt megszervezetten etettek. Az ezer ember közül annyian maradtunk életben, hogy egy kis pajtában elfértünk. Így teltek ezek a lipcsei napok. Esténként a várost jártuk és loptunk amit csak tudtunk. Sosem felejtem el, hogy egy malom mellett találtunk valami lisztet. Azt vittük vissza a kis pajtánkba, ahol vízzel megkeverve megsütöttük. Tele volt üvegszilánkokkal. Felvágta nyelvünket és szánkat és mégis ettük….Nehéz ezt most önöknek elképzelni….Nagyot sóhajt.

Sajnos az orosz katonák pár társamat csúfosan megerőszakolták és azóta is kérdem magamban, hogy ezekben az emberi roncsokban, hogyan láthattak valami nőiességet. Élő csontvázak voltunk… Nem tudom megérteni.

A cseh határnál kaptam egy kis papírt ami tanúsította, hogy auschwitzi fogoly voltam és ezzel léptem át Csehszlovákiába. Körbe adta az általa olyannyira őrzött kis pirosas papírost. Gyalog meg vonattal értem haza, de Léván már mindenünk el volt véve és idegen család lakott a kis szobánkban…Pestre sodort a sors és itt kezdtem új életet.

Bármilyen kérdést feltehetnek kedves barátaim.

A szavak a torkunkban maradtak majd lassacskán elkezdtünk kérdezni.

– Látta e még valaha szüleit?

Anyukámat akkor láttam utoljára amikor a vagonokból leszállítottak. Ő még aznap hallhatott meg. Könnyek lepik el a szemeit. Megáll és letörli őket. Apukámról megtudtam később, hogy cementzsákokat hordott egy munkatáborban. Végül ott halt meg. A cement ami a vállukra hullt megkötötte a testükön levő verejtéket és így fulladtak meg.

– Testvéreivel találkozott-e még?

Életben maradtak. Nagyobbik nővérem aki Pestre került átvészelte és két fiú testvérem is. Szörnyen megbetegedtünk kedveseim. 33 kilósan kerültem haza Pestre és évek kellettek amíg újból embereknek mondhattuk magunkat. Tífusz, tüdőbaj és egyéb nyavalyák gyötörtek. Mai napig gyógyszereken élek és bokáim is a három hetes gyalogláskor tönkrementek.

– Meg tudta tartani a hitét mindezek után?

Nem, sajnos nem. Mert mindig feltettem a kérdést, hogyha van Isten, akkor, hogy tudta ezt megengedni, mért kellett ezen nekünk átmenni. Mit vétettek az én egyszerű munkás és hivő szüleim, hogy ekképp végezzék. Egyik testvérem sem hisz már Istenben. Mai napig ..és szemei könnyeznek – keresem Istent de nem találom. Remélem ő majd egyszer rám talál.

– Megtudott ezeknek az embereknek valaha is bocsátani?

Nem kedveseim. Nem tudtam sohasem megbocsátani, mert semmi emberséget nem láttam bennük, állatok voltak. A bosszú azonban eltűnt. Miután Pestre kerültem 11 halálkivégzésen vettem részt és mindenki azt mondta mielőtt felakasztották volna, hogy bár csak több zsidót ölt volna meg. Akkor még megtudtam nézni, ma már nem tudnám. Eltűnt a bosszúvágy. Az egyik őrömnek a dossziéja került egyszer a kezembe. Már nyolcvan valahány éves volt és mégsem tudtam törvénybíróság elé állítani. Mai napig ott ül a dossziéja a pincémben.

– Hogyan maradtak meg épp ésszel ezekben a körülményekben?

Hittünk abban, hogy valaha mindez jóra fog válni. Énekeltünk és tervezgettük, hogy majd mit teszünk, ha onnan megszabadulunk. Csak így lehetett ezt átvészelni. Aki nem hitt az beleveszett. Próbáltunk annak a kevés jónak örvendeni, amit ott össze lehettet kaparintani. Amikor Lipcsébe vittek a német tisztasszony röhögött rajtunk, mert egymás markából jósoltunk. Ti még hisztek abban, hogy ezt élve megússzátok – így válaszolt.

– Látott valaha emberi szimpátiát a nácik részéről?

Talán két alkalommal. Amikor a gyaloglásunk lejárt, a pajtában az őreink letették a fegyvert és bocsánatot kértek mindazért amit tettek… Eddig ti voltatok a foglyok, holnap mi leszünk. Ti már szabadok vagytok. Ugyanakkor voltak örök akik elnézték, azt, hogy a falon túli emberek egy-egy krumplit vagy almát dobtak be nekünk. De ennél többet nem észleltem.

– Mikor tudott annyi erőt magán venni, hogy visszamenjen Birkenauba?

Majdnem harminc év telt el, addig amíg először meglátogattam a megsemmisítő tábort. A barakkjainból már semmi sem állott, csak a földön egy két kő jelezte, hogy valamikor ott aludtunk és szenvedtünk. Sok idő eltelt amíg erről mesélni tudtam, de tovább kell ezt adni, mert még mindig él az emberi gyűlölködés és nagyon hamar elfelejtjük azt, amit ezek az emberek velünk tettek. Munkám annál is fontosabb, mert vejem nigériai fekete fiú, lányom zsidó és unokáim már sok mindennek ki vannak téve ebből kifolyólag.

ÉS folytak a kérdések egy órán keresztül… Azt hiszem kedveseim, hogy itt megállunk, mert elfáradtam. Egy pár fénykép és ölelkezés következett, majd elbúcsúztunk Blanka nénitől. Lassan cammogtunk a metróállomás fele…………………

Kolozsvár 2007 július 9

Budapest 2007 július 5

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s