McChicken, avagy a „csürke bécsi”….

Hétfő hajnali öt körül jár az idő. Szombaton járt le a kicsengetésünk, tegnap d.u. 3-kor elkezdtük a bankettet és a „magyar autonóm gárda” (egy jó páran, akik most negyed évre igazán összeszoktunk) hajnali ötkor vánszorog hazafele az After Eightből. Lábaink már tyúkszemesek, vízhólyagosak, a lányok kezűkben cipelik a magas sarkúikat. A zakók csak lógnak rajtunk, mintha vasvillával hányták volna ránk, a nyakkendők valahol a zsebünkben hevernek és szánkban még mindig érződik a fahéjos Szambuka. Lassan lődörgünk a hajnali utcákon… Nemsokára föl kéne ébredjen a város. A Malom-árok bűzlik, pont mint a mi ingeink, de hát kit érdekel ebben a hajnali órában. Fő, hogy rég nem buliztunk ennyire jól, megtáncoltattuk a tanárokat, egyik szambuka a másik után égett szájüregünkben és most mindenki hulla fáradtan kíván valami kaját.

A McDonald’s elé vánszorgunk. Ez órában igazán nincs semmi más nyitva. Egy eléggé unott alak mossa a kinti teraszt. Leülhetünk? – kérdezzük, hisz észrevettük, hogy épp az estéli munkáját tesszük tönkre. Persze. Nem igazán érdekli a tagot. Még egyszer lemossa a slaggal és problem solved.

Gergő áll a kisablakhoz (hisz ilyen órában csak a kisablakon árulnak). Fölsorakozunk a háta mögött.

- Na… Ki mit kér!? –kiálltja hátra Gergő.

Megnézzük a borsos árú menüt. Hmm… Egye fene. Kell minden, hisz éhesek vagyunk.

- Egy BigMac menü – mondjuk vagy hárman.

- Jó, szóval egy, kettő. Három Bic Mac menüt legyen szives – számolja Gergő

- Nekem legyen több saláta. – mondják a lányok.

- Na és te Csabi? – kérdi Gergő…

- Te Gergő nekem egy Csürke Bécsit kérlek szépen.

- Miiit? – majd seggre esünk. Bevallom még nem hallottam egy amerikai kaja efféle megnevezését.

- Egy McChickent, mi mást…

Kolozsvár, valamikor irtó korán, május 11-én, 2009