Taposod a sarat…

Taposod a sarat… gyors és nehézkes léptekkel vágtatsz hazafele egy kis szürke faluban…sár van. Már csak a kutyák ugatása zavarja meg a csöndet…és egy kullogó ember. Sietsz, mert tudod, hogy az a pillanat már elmúlt ami mindezt belőled kiváltotta és minél hamarabb papírra kell vesd… Itt ülsz egy rossz ceruzával a kezedben egy darab csomagolópapírra írva… Már nemsokára hajnalodik… Él benned a vád, hogy egy virágszálat végleg eltörtél. Fájdalmas mikor valaki véghetetlenül szeret és életét feláldozná érted, te meg eltaszítod magadtól… Megváltoztál, a bús és komor öreg ismét előhozta pofáját. Valaki éjjeleket sír érted egy gyűrt paplan alatt, egy kis szobában és imádkozik, hogy életedben minden jó legyen, te meg ezt az egy embert is magára hagyod… Omladozó kis vidéki kocsma bejáratánál szóltál hozzá igazán amióta otthagytad, pedig már négy napja, hogy látod. Nézed hosszasan, vállára bomló hosszú, barnuló hajszálait. Távoli emlékek sora lepi el szemeidet. Nyári esték egy holdfényes domboldalon…két fiatal összebújva… Mosolyogsz, de nem tudsz két igazi szót váltani vele. Elindulsz szép lassan egy ócska farönk felé és leülsz. Élményekkel dús kis sarok ahol várod lásd ő mit fog tenni. Szépen elhelyezi magát térdeiden és nyakadba borul. Most érzed igazán súlyát annak amit tettél. Félve átöleled meleg derekát és magadhoz szorítod. Engeded, hogy hosszú selymes haja végig fusson vállaidon. Lassú és csendes sírásnak kezd, apró könnyei kezedre esnek. .. meleg kis könnycseppek egy gyermek szívéből… te csak ülsz, mint egy elfásult agg és szót sem mersz szólni… szorosan öleled magadhoz, majd halk szóval megkéred, hogy ne sírjon… Ő nem hallgat rád… csendes szipogásai között könnycseppek sora csordul markodba. Rájössz, hogy életedben először valakit megtörtél, elhajítottál. Csak öleled gyönge kis testét, mert már tudod, hogy ez az utolsó alkalom amikor még fogod érezni  melegségét. Megcsókolod homlokát és lassú mozdulattal letörlöd könnyeit. Rávetted magad, hogy könnyű lesz a szakítás, sőt még másokkal is elhitetted, hogy majd ha akarod még összejöhetsz vele. Mennyire nem volt igazad… Legszívesebben eggyé válnál a föld porával csak ne lásd, hogy valakit elroncsoltál. Nehéz szavakat találni… Ebben a rusnya és kietlen világban egy utolsó menedék volt számodra az ő gyermekes és még tiszta lelke, ahol megkaphattad nyugalmadat… te meg mind ebbe belerúgtál, széttiportad… Túl nehéz ez számára. Szinte már gondolkodni sem tudsz csak nézed sima kis zokogó arcát. Szólsz még egy pár szót, utoljára megöleled és már idegennek tűnő csókkal elbúcsúzol tőle… Hazaindulsz tapodva a véghetetlen sarat. Mért hagytad el? Erre a kérdésre már nem találsz választ, de valami benned már nem akarta őt… Tán erre vágytál, hogy te is mindennek megérezzed keserű izét. Kettőt sóhajtasz, mert magyarázatot nem találsz… a sár szétfröccsen cipőid alatt… TE meg kullogsz, mint senki kutyája. Csavargó lettem.  

 

 

Szászdányán 2006 aug. 6

Mért van az, hogy ?

…Mért van az, hogy amikor az embert minden felülről az idő súlya préseli a legjobbat hozhatja ki magából és mikor e prés alól fel tud lélegezni, akkor már rögtön visszavágyik előbbi életéhez, mert érzi, hogy tétlen…. Még írni sem tud már, ahogy akarna, szavak sem ömlenek elméjéből és el sem kezdi gondolatait és máris valamit átalakít mert érzi, hogy valami nincs rendben…. Unalmas délutánban van részem ezekben a pillanatokban. Már napok óta próbálok megszabadulni a nyár  nyomasztó hőségétől. Kedvtelen az ember, még az a semmi kis poros kutya is az útszélén fejét lábai közé teszi és szép lassan szundikál egy lépcső árnyékában. Itt minden változatlan… a ház üres .. mindenki valamerre küszködik, hogy végre valahára legyen már vége és jöjjön a szabadság. Én meg itt ülök tétlenül és hallgatom ahogyan kint a tömbház egy-egy eltévelyedett lakosa fecseg valami kis semmiségen. .. Úgy látszik, hogy még a tétlenségről és semmittevésről is lehet egy pár sort írni… talán többet mint előbb gondoltam- Mindenki a maga utját járja, gondterhelt fejjel lépi a magányos ösvényét. Olykor milyen szép ez a világ és mégis milyen .. nem találom a megfelelő szót… ilyen sem történt már elég rég. Magányos az ember manapság… csak a mindennapi unott élete hajtja előre, de már az sem mindig. Nincsenek eszmék, hősök, szenvedő fiatal szerelmesek, hanem csak szürke kopott arcú árnyak. Itt-ott látni még egy embert, de szempillantás alatt elmossa a homály. A gyermek még örvendezve játszódja a nagyok világát, kacag és csintalankodik. Te meg szépen kihajolsz és rájuk förmedsz, hogy csend legyen mert ilyenkor a felnőttnek csendre van szüksége, elfelejtvén, hogy valamikor épp te voltál helyükben. ÉS majd egyszer megkérdezi tőled gyermeked, hogy Apa, te nem voltál valamikor gyermek… és olyankor elfojtod szavaidat, magadba bújsz és bólintasz egyet tudván, hogy már azok a pillanatok csak egy-egy álmatlan éjszakán látogatnak meg. … ÉS most érzem, hogy valami kis történetet fel kéne elevenítsek, de valami bennem azt mondja, hogy mégsem…. Talán azért mert már nem emlékszel rá, vagy azért, hogy ezt a kincset amit magadban hordozol nem akarod mással megosztani… És ilyenkor jutnak eszedbe régi kis gyermekkori óráid. Egy-egy ilyen nyári délután amikor egy álmos kis faluban unokatestvéreiddel és bátyáddal játszódtátok a magatok kis világát. Épp ilyen órák  ugranak most szemem elé… A forró, izzó naptól elmenekült négy kis gyermek épp a homokozóban játszódott a „kicsi” ház előtt. Kopott kék falain terült el a szőlőfák hűs lombja. Alattuk nyolc apró kéz agyagot formál…. Megnedvesítik ujjaikat a kis vállúban, hogy könnyebben csússzon az agyag a kezük között. Hirtelen mama szavai csendülnek fel a nyári konyhából…  – Azt a piculátokat. Há’ nem meg mondtam, hogy a marhák majd kell igyanak belőle… A négy kis fejecske  a földre néz komolyan, lesújtott szemekkel. Megszégyellve magukat visszamennek a homokozóhoz, majd szép lassan visszapillantanak. – Mama már elment- ÉS kezdődik a gyurmázás elölről. Mily csodás alakok születnek e gyermekek kezei között. Kacsák, csirkék még egy picuri tehén is életre kel ás ficánkol a homokban, nagyokat ugrálva felbolydítja a homokot. Hárman felkelnek. Elfogyott az agyag… Kell még egy csöpp és a mamáék udvara ott fog ugrándozni a fövenyben. Magamra maradtam…. fürge kis mozdulatokkal vált az agyag egy szemmé, egy füllé, két kis szarvvá……ÁÁÁÁÁ – felsikoltott a gyermek. Mindenki szélsebesen rohant feléje. Épp a nagy píros kakas ugrott hátára jó nagyot csípve a  vállába . Rikoltott a legkisebb a négy közül, hadakozva a szörnyű állattal. Hamarosan már ott volt a mama gondos alakja, elkapván szárnyaitól a fenevadat és másik kezével letörölvén a kis unóka arcáról a könnyeket – Semmi baj fiam… mindjárt levágom. Hadd lám azt a sebet – A három játszótárs is ott termett. Mindenki őt vigasztalta, hogy semmi baj… minden jó lesz. Nagyot szipogott, utolsó csepp könnyét is letörölte. A veszedelem már eltűnt… majd szép lassan újból örvendezni kezdtek a homokozóban az állatok ……. ÉS úgy látszik le lehetett ezt írni. Kis gyerekes emlékek egy már eltűnt korból, amire most jó volt visszagondolni. ÉS talán már nem is annyira elviselhetetlen a hőség. Ma sem éltem pusztán…

 

 

 

 

2OO6 június 25 Kolozsvár

Megint csend vesz körül

…Megint csend vesz körül… már mindenki elaludt. Érdekes, hogy mi minden kiválthatja az emberből a vágyat, hogy írjon. .. Már 3 hét eltelt amióta valamit is papírra vetettem és most megint elkap az estéli álomtalanság.. Tudom előre, hogy hiába is próbálnék elaludni, mert egész este gyötörni fog…. Holnap épp vizsgára kell menjek, most meg már elmúlt éjfél, de mégis itt ülök ….. Tegnap jön egy üzenet, egyszerű pár szavas kis mondat, hogy megjöttek a vizsga eredmények. Nem tétovázok, kapom is a nadrágom, elrendezem a hajamat és rohanok  a buszmegálló felé… Különösen szép nap volt az utóbbi esős hetekhez képest, érződött a levegőben a Nap növekvő ereje és még egy kis szelő is csintalanul belopakozott a város szürke beton falai közé. Meg is jött a busz, épp a 7-es számú… Elég tűrhető a légkö – gondoltam magamban, a busz sem túl zsúfolt és még a hőség is elviselhető… Szép lassacskán haladt a központ fele, itt-ott egy jókora gödröt is elkapva, de kit is érdekelte volna. Ugyanazt az unott, már megöregedettnek tűnő arcomat látom magam előtt az ablakban. Hunyorítok egyet Tyűhh, de ronda vagyok. Megárt ez a szesszió is gondolom magamban. Újabb megálló, épp a kétágú templom előtt. Bal felemen egy zajos gyermek csoport száll fel, a tanítóné kiabálásai között… Elfordítom fejem és egyből elfásulnak lábaim, moccanni sem tudok. Hogy került ő ide mellém, kicsoda, micsoda? – kérdezem magamban. Magas, őztermetű fiatal lány állott mellettem… alig féllépésnyire. Egyszerű nadrág és kis felső lobogott rajta, hullámos barna haja pedig félig meztelen vállán szaladgált a dereka felé. Én csak álltam és néztem, szót sem szólva. Sima, selymes bőrét figyelve szemeim szemeivel találkoztak. Különlegesen fekete szemek, a szembogár és írisz szinte egybefolytak…. ábrándoztam. Nőies és még sok szempontból gyerekes kis arcán egy apró mosoly jelent meg. Az a csintalan kis mosoly, ami egy embert megöríthet. Majd szép lassan büszke tartással elfordította fejét és tekintetét másfele fordította. Rémülten én is elfordítom fejem és a zajos gyerekek veszik el figyelmemet. Kívül változatlan minden. Épp a régi iskolám előtt haladunk el. Kitekintek valami színlelt érdeklődéssel, hogy lássam hogyan haladnak az út javításával… Egyszer csak valami nekem jön… Vagy valaki? Lenézek. Egy kis elemista lány nagy táskáját lábamnak lódítja, majd a busz másik felébe rohan… Mérgesen fújok egy jó nagyot, mikor szemem megint a fekete szemeken ragad le. Rám néz… megint mosoly szalad át gyönge kis arcán. Mit akar jelenteni… tán épp annyira bohócnak tűnök, vagy nem áll jól nekem a harag, vagy tán látja ő is, hogy kicsit lekonyult az arcom… Vagy tán csak mosolyog mert ő is osztozkodik utazó sorsomban…. Felkapom fejemet. Hú, már le kéne szálljak… Gyorsan, kapkodva, nagy nehezen kifeszítem magam az iskolás gyerekek közül és nagyot ugorva máris a járdán teremtem. Megigazítom felsőmet, megnézem, ha még nálam van a pénztárcám és akkor jut eszembe, hogy az autóbusz már elindult… még egy utolsó visszatekintés. Szemem találkozik szemével, majd a jármű végleg eltűnik… Egy pillanat, vagy tán több kis perc ami többet ért mint az utolsó hét összes napja. Ki tudja, lehet még majd valamikor egy unott nyári napon még találkozik majd tekintetem azokkal a korom szemekkel… vagy talán már sohasem fogom többet őket látni. Előre nézek az utca zajába és fergetegébe, morgok egy jó nagyot,  majd unott léptekkel elindulok az egyetem felé…..

2006 Június 14 Kolozsvár

Furcsa dolog leülni

…. Furcsa dolog leülni… félsz tőle és mégis valami benned azt mondja, hogy kell…és érzed, hogy széttép … és mégsem vállalod. Gyáva vagy, elhallgatod, emészted magad és mégis egyszer kapsz magadon erőt… és leülsz írni. Nem tudod még mit, nem tudod miről, de egyszerűen leülsz írni…Lehet megírod a világ remekművét, vagy csak egy pár ócska gondolatot amit majd valamikor 70 éves korodban megtalálsz egy szekrény poros sarkában… és majd jól esik azt a poros kis cafatot elővenni, mert habár sohasem tudjuk hűen papírra vetni, azt ami velünk történik, de ennél jobb kép arról, hogy valamikor 19 éves korodban mit éreztél talán nem fog keletkezni.

Itt ülők egy kolozsvári kis szobában, körüllőttem csend… Épp Kelly Family megy a gépen, az óra már éjfél után jár. ÉS mennyire más írni ilyenkor, más élni, más érezni… tán mindaz amit magadban szorongatsz már gyerekesnek tűnik, de tudod, hogy ott fog gyötörni napokon, éveken keresztül ha nem tudod magadból kiönteni. Nehéz dolog 19 évesnek lenni. Talán nehezebb mint eddig bármikor életemben. Nem az a világ terül eléd amiben hittél, nem az vagy akinek gondoltad magad, vagy talán még mindig nem tudod, hogy ki vagy egy év után sem miután ezt a kérdést először igazán feltetted. Furcsa állat az ember, főleg a felnőtt. De szeretnél sokszor ismét gyerek lenni (és most sokan kacagnának, mert sokak szerint még egy kölyök az ember ebben a korban és talán igazuk is van), ülni egy elrejtett kis faluban, látni amint unokatestvéreiddel és a bátyáddal egy semmi kis homokozóban eljátszod azt amiről a ,,nagyok” élete szól. ÉS mondod magadban „Hogy de szeretnék felnőtt lenni, hogy majd ha kell én tudjak parancsolni és ha kell én adjam majd a pofont az unokámnak” . És rájössz majd egy pár év múlva, hogy mennyire nem volt igazad valamikor és hányszor inkább eltűrnéd nagyanyád dorgáló szavait és néha egy nyaklevesét, minthogy nap mint nap az élet kezdjen pofozni. Mert Ő már nem magyaráz… csak megcsap… nem mondja miért…nem mondja meddig… innen arra öcskös kösd csak fel a gatyádat, mert még egy babot sem tudsz RÓLAM…és talán sohasem fogunk semmit sem megtudni róla. Emberek körüllőtted megváltoznak vagy tán eddig csak te nem láttad őket és mindig is így voltak. Lehet hazugságban éltél éveken keresztül, de valahogy jobban esett, mint sokszor a sanyarú igazság.

Öregnek érzem magam, hányszor gyötör az, hogy már évek óta azok akikben hittem, akik felneveltek, akik eddig mindig is körülvettek már egyszerűen mások. Baráti körödre sem ismersz már rá… magadra még annyira sem. Egyik részed mindig is azon jár, hogy a másiknak tetsszen és mindent megtesz azért, hogy elfogadják és másik feled pedig elzárkózik, lakatot tesz magára és szépen elrejtőzik kis vackába, néha kidugván orrát megszimatolva a kinti levegőt de megérezvén annak bűzét hirtelen visszahúzza magát. Sokszor megjátszod a boldogot, az örömtől teli fiatalt, az okost, a bátort és már egyesek rád is néznek, néha irigykedve, hogy „Az milyen jól viszi, de szeretnék olyan lenni mint ő” . Te meg szépen elmosolyodsz, eljátszod a kis komédiát hazamész, lefekszel és előjön a valódi arcod… nem egy életerős fiatal valaki, hanem egy megöregedett, görbe hátú, rusnya arcú, félénk és letört ősz hajú agg. Nagy cammogva előjön, morog kettőt és felpofoz…Ébredj fel te szarházi, már megint kinek képzeled te itt magad … és te csak ülsz, mert tudod, hogy ez a görnyedt öreg az aki kinyitja szemed és amikor szépen ülsz társaid mellett eltud zárni tőlük. Egy szempillantás alatt, leveszi a mosolyt az arcodról és felébredsz, hogy megkérdezik tőled, hogy már megint hova áll a fejed, mert már percek óta nem figyelsz. Furcsa egy öreg…. még azt a kis boldogságot is pillanatok alatt el tudja venni tőled és már nem azt látod, hogy valaki milyen szépen öleli barátnőjét és néha hazug, néha hű csókokkal ellepi ajkát, hanem magad látod amint ülsz egyedül és meggörnyedve… Épp a Gyöngyhajú lányt hallgatom….senki melletted, világ szerencsétlene és száműzöttje, egyedül a végtelen sötétségben, bezárva… Ordítanál, de torkod kiszárad, szád összeszűkül, szemed lesújtod és mosolyogsz egy jó nagyot, mert hát nem azt kell tenni és illedelmesen elfordulsz. Majd szépen hazamész. Napod már el van rontva és most már a mosoly is eltűnik a pofádról. Megkérdezik mi bajod, ha van valaki otthon. Te csak mordulsz egy jó nagyot és elzárkózol, mert el is hiszed sokszor, hogy ez valamit javítani is fog.  

 ÉS megeszed az ételt amit már nem anyád tesz eléd, hanem te kikotorsz a hűtőből, szép egyedül leülsz és majszolsz. Nem valami nagyon csúsznak száraz torkodon lefelé a falatok, de nincs mit csinálj mert ez is a vacak életed egyik része. ….. Már betelt egy oldal és első soromat kitöröltem… Lehet ma estére kezd megnehezülni már az írás. Átnézem azt amit írtam, átalakítom, de már nem lesz pont az amit eredetileg  akartam…. Testvéred most 30 perce lerohan a barátnőjéhez, hogy vigasztalja meg családi gondjai miatt. Az a kis semmi pénzt is elrontja, hogy fel tudjon jutni őhozzá minél hamarabb .Te meg ülsz szépen egy szobában teszed, hogy alszol (még a szádat is próbálod úgy tenni, hogy horkolj) és füledet sunyin kihegyezed, hogy halljad  miről beszél testvéred a telefonon. És kapsz még egy szép pofont TŐLE. Már kedves bátyád sem az akit hittél. Tán őt is hajhurássza egy ferde hátú vénember, de te ezt nem tudhatod. Mindenkivel tudsz beszélni, a részeget is meghallgatod és nagy okosan tanácsokat adsz neki, mintha te tudnád is, hogy mi az élet. Még lehet valakitől idézel is, hogy okosabbnak tűnjél. De saját testvéreddel nem tudsz leülni, hogy két igazi szót váltsál. Nem tudsz egy rendes kérdést feltenni, nem tudsz egy tanácsot adni neki és nem mered elmondani azt ami téged is kísértet. Már nem az erős nagy testvér jelenik meg előtted, hanem egy kis öregember, pont mint te, aki éjjel elmegy felkeresni valakit akibe holtan szerelmes, de lehet az illető nem tudja neki mindazt viszonozni, vagy lehet ő is azt érzi iránta. De ki vagy te, hogy mások felett ítélkezzél. És felteszed magadnak a kérdést, hogy te valakiért eltudnál szaladni az est közepén , hogy mellette legyél még annak ellenére is, hogy csak ordít rád a telefonon, te meg szép halkan próbálod megnyugtatni és próbálsz mindent megtenni érte, mert tudod, hogy elveszítheted… ÉS állati módon már nem is a szerelemért – , azért, hogy valakivel hóbortosan tizenévesen egy fenyő alatt eltudj egy kis fa alatt szenderedni, egymás ölében és figyeld a holdat amint fényben megfüröszt mindent körülötted – küzdesz hanem az állati ösztönödért, hogy valakivel te is letudjál feküdni. Lehangoló, hogy valaki aki okosnak tartja sokszor magát és sokan boldognak képzelik, valaki aki próbálja a tudományokba fojtani magát, ennyire le tud süllyedni, hogy már hetek óta semmi más ne gyötörje. Furcsák vagyunk mi emberek, semmivel sem különbek a négylábú rokonainknál, lehet csak azzal, hogy néha próbálunk gondolkodni, de azt sem mindig. …. Tán ennyi lesz ma estére, mert már a szavak nem ömlenek mint azelőtt, az  a pillanat is ami ezt kiváltotta belőlem már elmúlt… Nincs értelme tovább erőltetni… lehet holnap, lehet holnapután, vagy tán egy év múlva ismét leülök egy éjjel és elkezdek írni… 1 óra 16 perc. Ideje lenne aludni

 

Kolozsvár 2006 május 23

Ajánlás Sólyomnak

Előszó

Mit keresek én itt szavak mögött talán még én sem tudom. Valami felhalmozódott bennem ami csak így tud a felszínre törni. Nem vagyok én író, nem keresem én a legszebb kifejezéseket, mit érdekel engem, ha mindentudó vagy csak első személyű elbeszélő vagyok. Én döntöm el, hogy mi leszek, az a fő amit az a mesélő el is tud mondani. Hogy miképpen, az a már az ő dolga. Olyan dolgokról akar nyilatkozni amik nyomasztják, hát tessék csak írjon, ha van miről. Hajnali 1 óra 41 perc hát épp most jönnek a legjobb gondolatok, mások nem zavarják, tán még ő sem saját magát. Na lásson már hozzá a meséjéhez, ne mind várakoztasson minket annyit.

…Vették a formát majd a kis szálat aztán a forró viasz következett. Ellepte a szálat, de egy kis vége mégis kint maradt mivel megszippanthatta a kinti levegőt. Lehűlt. Kész volt. Egy újabb gyertya – mondták a munkások, megfogván őt szépen és a többiek közé dobták. Hosszú út várt még a mi kis gyertyánkra. Innen egy sötét valamibe került, ami különös hangokat adott, pöfékelt majd durrogott és végül elkezdtek mozogni. Tudatlan volt még a gyertya. Elgondolkozott … hmm. Talán ennek megtudom majd a nevét. Körülnézett, érezte, hogy körülötte hozzá hasonló kis gyertyák hevernek. Meg se szólaltak, de hát hogyan is szólalnának meg hisz csak gyertyák.

   Egy hosszú fék, megállt a jármű. Egy dobozban vitték a mi kis hősünket majd nemsokára a kirakatba került. Nézett erre, nézett arra. Különös – gondolta. Mi is az én szerepem itt. Érezte, hogy valami csak nincs rendben hisz ő gondolkodik, de várjál csak, de a gyertyák nem gondolkodnak, vagy mégis. Valami mégis különös volt hisz ez nem a mi megszokott világító eszközünk volt. Lássuk csak, mi is lesz vele hiszen  látjuk, hogy valamiért érdekesebb a többinél.

    Jöttek bámészkodó emberek (azóta  már megtudta nevüket), kicsik és nagyok, itt ott egy kövér asszony hurcolva a kisgyerekét akinek épp vásárolni nem volt kedve. Nagy bajuszos öreg bácsik, finomka kis úri hölgyek, szeplős suhancok. Mindenki vett valamit, de a gyertya még ott álldogált. Eljött egy rút vénasszony. Na ez ki lehet? – kérdezte magában. Nem valami szép teremtény, nem szeretnék nála élni. Jóformán ki sem mondta mire a félelmetes banya a szikár, elsorvadt ujjaival megragadta és zsebre vágta a kis terméket. Két fillér. Ennyibe került.

    Üldögélt csendesen a kis szűkös zsebben, meg sem mert moccanni. Ki tudja még mit csinálhatott volna vele a boszorka. Hallott egy nyikorgó ajtót, majd becsapódott. Nemsokára fényt is látott egy szürke ablakon beszűrődni Hű, hát csak most veszem észre, hogy már kint vagyok. Mi is az én feladatom? Körülnézett, látott ott egy másik gyertyát. Ez hosszabb volt mint ő, kecsesebb, nagy pirosló lánggal világította ki a szobát. Elcsodálkozott… Szóval ez az ő szerepe, de hisz ő csak egy kis fehér gyertya, ő sohasem fog úgy világítani. Na de várjunk csak, hogy is kell világítani?

   Mégis valami furcsa volt benne, de mi is volt olyan különleges? Hisz csak egy darab viasz volt egy kis fonallal. Hopp. Nini . Hát lángra lobbant a fonal. Na ezt meg hogyan csináltad te kis gyertya? Nem tudom – felelte. Csak úgy egyszerre elkezdett égni a fonalam.

   S még hogy égett, kivilágította a kopott szobát, eltörpítve a másik elhalványuló fényét. Visszajött a boszorka…. Ni csak. Hogy világít a kis szemtelen, az én lakásomban. Na ide csak veled.

  Ezennel megfogta, megnyalta az ujjait és elakarta oltani, de a gyertya megégette a száraz karmait és még hevesebben égett. Na hagyd el csak. Meglátod te. Egyik szobából vitte a másikba, de mindenhova ment csak fény derült, akárhányszor is próbálta eloltani annál jobban világított. Nézte a boszorka, megmozgatva agytekervényeit. Megvan, hát víz alá teszlek te kis szemtelen. És úgy is tett….. Ez ellen gyertyánk már nem tudott ellenállni  és kialudt. A banya megfogta és egy dobozba dobta, ahol tucatnyi gyertyák álltak. Mint olyanok mint ő, kis fehér viaszdarabok egy fekete szállal. Rájuk mosolygott.

Ezek még fiatalok – mondta magában, nemrég jöhettek a gyárból. Nézte őket, mind egyformáknak tűntek. Vajon ezek tudnak világítani? Hmm… lehet.

   De várjál csak. Én még tudok! Lássuk gyertya  tudsz-e még? Nézz óda hisz még tud. Sőt milyen könnyedén kiugrott a láng a fonal tetejére. Látjátok, erre megtanítalak titeket is. Nincs szűkségünk gyufára. Nézték a többiek, csodálták. Honnan tudott ő úgy világítani? Gyertek, megtanítalak. Kövessetek. Más világot mutatok meg nektek.

   Egy kis vékony cérnaszál lógott a doboz mellet. Ezen le lehetne ereszkedni gyertyácska. Tudom – mondta – épp erre gondoltam. És szép lassacskán leereszkedtek. Mentek, nagy kaland várt rájuk amíg a házból kiérhettek. Szép lassan tipegve, hogy a boszorka meg ne hallja őket átsurrantak a szőnyeg alatt, átmászták a nagy repedéseket a padlóban. Leültek, megpihentek sőt még egy pár dalra is megtanította őket. Ilyen kis kóborló gyertyadalokra amilyeneket ő is hallott a kirakatban, de valahogy úgy érezte, hogy neki szólnak. Folytatták utjukat a hatalmas küszöb fele. Nagy megmérettetés volt. Nemcsak, hogy magas volt, de még csúszott is. Nagy nehezen feltápászkodott a kis Lángoló majd kezét nyújtotta és felsegítette a következőt. Majd így ment tovább. Valaki könnyebben feljutott valaki nehezebben, ha netán valamelyikük nem volt kész a másikon segíteni elmondta nekik, hogy ez az első lépés, hogy a tűz majd bennünk égjen, hogy a másikon segítsünk.

   Ott voltam én is valamelyik gyertya között, sőt még emlékszem, hogy milyen nehéznek bizonyult másoknak segíteni.

    Hosszú út állt még előttük. veszélyek leselkedtek a ház minden sarkában. Épp, hogy elkapta őket mielőtt eltaposta volna őket a banya. Nem vette észre hála az égnek. A többi gyertya a dobozban csak nézte őket. Irigyelték. Mért őket választotta, mért azt a két tucatnyit, mért nem minket? Látott valamit  bennük amiben bízott.

    Átkúsztak a szék alatt, a kagyló mellett is elmentek. Ott leselkedett rájuk a víz, de eltudták kerülni. Már-már kezdték megérteni, hogy mi is kell a lánghoz. Nem gyufa, valami bensőbb. Itt ott kezdett felbukkanni egy kis szikra. NANA, gyerünk hátha-hátha. Még van egy kicsi és elérjük az ajtót és elkezdtek világítani.

    Siettek, rohantak az ajtó fele, már nem is figyeltek egymásra. Mindenki az ajtó fele jusson, minél hamarabb. Csak ő legyen ott, a többi majd utána jöhet. Elborzadva nézte a kis Lángoló a jelenetet. Félt, megijedt. Mi lett velük hisz rájuk sem ismerek, vagy ilyenek voltak végig és csak én nem láttam?

    Egy zörrenés és már is ott volt a boszorka. Mi van itt? Gondoljátok, hogy csak úgy elmehettek . Rögtön vissza gyertek. Megálltak az ajtóban. Erőre kapott a mi kis gyertyánk és elzengte. Most hajrá, lássam, hogy vakítjuk meg a boszorkát! Lángoljatok! De nem történt semmi. Lángolt egyedül, a többiek csak nézték, nem született meg a fény. Az a kis szikra is eltűnőben volt. Gyertek hajrá, hisz képesek vagytok rá! De elvesztették bizalmukat, vagy túl nagyon siettek az ajtó fele. A kis Lángoló letörve nézett maga elé. Tejfogakkal kőbe mért haraptál? Savanyú ízet érzett. Nem lehet. Minden, a küszöb, a csap melletti kalandok, az ének, a segítés. Hiába? Hol van a lángotok, hát égjetek? Semmi

    Új erőre kapott, de már nem azzal a lelkesedéssel. Szembe nézett a boszorkával, egy pillanatra megvakította és kinyitotta az ajtót. Körülnézett. Mély csend és világosság lepte el. Érezte, hogy valami zavarja az oldalát. Magára nézett, kezdtek szárnyai nőni, puha tollazattal, erős izmokkal az ég fele mutatva. Nem hitt szemének, egyet ugrott és már is vágtatott az Ismeretlen fele. Szélsebesen, mindent hagyott maga mellett. Érezte, hogy valami nehezíti szárnyalását. Hátra nyúlt és a zsebében két kis követ talált. Egy feketét és egy fehéret. Megnézte jól őket. A feketét a mélybe hajította és a fehérre nézve felcsendült a benne remény…..

    

 

2005 nyara Kolozsvár

Láttam a láthatatlant…

… Rápillantok az órámra és látom, hogy már éjjel egy óra elmúlt, elmémben meg gondolatok ezrei villannak fel és amilyen gyorsan felbukkantak el is tűnnek.  Egy gondolat vissza és visszatér és újból ott látom magamat azon a domboldalon, ahol ezelőtt már mindjárt két éve, egy hűvös nyári éjszakán hevertünk bundáinkon és lestük, hogy a kukoricás mellett mikor bukkan fel a szarvas. És itt van nagyapám, cigarettát fogva keze között és elmélkedve, mint ahogyan azt az öreg falusi emberek szokták, akik előtt az élet már nem hoz újdonságot. Mellette unokatestvérem, aki már valamely messzi tartomány utjain kószál álmában, és testvérem, aki a lámpát nézi, hogy működjön majd, amikor megjelenik a csodaszép állat. Állok és nézem a csillagokat, amire annyiszor vágyom, hogy lássam őket, mert a zűrzavaros város fergetegeiből egy varázslatos tájba szállítanak. Elsuhan mellettem egy hideg kis szellő, eszembe juttatva, hogy jobban be kéne bundámmal takaróznom. És milyen meleget nyújt ez a darab szőrme, mily biztonságban érzi magát az ember. Tekintetemet újból a csillagok ragadják meg és nézem amint ragyognak, mint ezernyi kis szikra a tűz mellett, mely mellett szundikálva hever a kis Fürge kutya.  Egy kis vakkantás, de senki sem figyel… nézem tovább a csillagokat és eszembe jutnak a csillagászat órán tanult tudósok elméletei és most, amikor itt látom a Tejút ezer kis ragyogó fáklyáját, melyen valamikor Csaba királyfi vitézei vágtattak fel Hadak Ura felé, egyszerre csak egy neszt hallok. Mindnyájan felfigyelünk. Szemeinket a zaj irányába meresztjük, kapkodva keressük a lámpát, hogy arra világítsunk, ahonnan e kis zörrenés hallatszott. Szinte végtelennek tűnnek ezek a pillanatok, amíg lámpánkkal a nesz irányába világíthatunk. És állunk elbűvölve mindnyájan, feldobban szívem, az izgalom elfogja testem minden kis porcikáját és várom, hogy jelenjen meg a rejtélyes állat. Egy hirtelen kis mozdulat és ott áll előttem e látomásszerű teremtmény, kecses nyakát előrehajtva, agancsait fölemelve, mintha büszkén mondaná, hogy ennek az erdőnek ő az ura, mi csak betolakodók vagyunk, akik gyönyörködünk az ő elbűvölő szépségében. Így áll pillanatokig, majd egy utolsó pillantást vetve eltűnik a sötétben, csak halk ficánkolásait hagyva hátra. Elámulva nézem a helyet ahol pillanatokkal azelőtt rám figyelt az erdők ura. Mintha távolból, valahonnan a messzeségből nagyapám egyre közeledő hangját hallanám. Véget ért! Elmúlt a látomás! Balra tekintek és látom nagyapám kérdő tekintetét és az unokatestvérem arcán jelentkező mosolyt. Tán nem volt mindez igaz, tán ők nem látták, azt amit én láttam? Fejüket rázva tudatják velem, hogy mindez az én elmém valamely kis találmánya. De ez nem lehet, én láttam a láthatatlant, a csodaszarvast, aki velem szembenézett és elbűvölt a belőle áradó bölcsességgel. Nevetve állnak körülöttem és nézik, amint én kétségbeesett vonásokkal próbálom meggyőzni őket, hogy tényleg láttam a szarvast.

  Eredménytelen, úgy látszik mindez a képzeletem egy kis játéka volt. Hátrafekszem bundámon és ismét rátekintek a valamikori hun vitézekre, amint büszkén díszítik az égboltot és ki tudja milyen csatában hadakoznak. De a csodaszarvas gondolata ott lappang még mindig előttem.

Valóban, láttam a láthatatlant, ezt a csodás állatot, amely csak nekem jelent meg és mindenki másnak láthatatlan maradt, csak sejtetve velük, hogy ott van. És ott volt, de nem szemükkel kellett látni, hanem a gyermek szemével, mely lassacskán eltűnik belőlem is; ez a kis gyermekkori szem, mely idővel eltűnik mindnyájunkból, de mindig ott marad belsőnk valamely kis zugában, mindig játszódva elménkkel, visszahozván a csodaszarvast, azoknak akik látták.

  Rápillantok az órámra, mely jelzi, hogy életem már egy órával rövidebb lett, de a kis szem az még mindig ott éldegél bennem valahol… 

 

Gáspár-Szilágyi Szilárd XII.R.

 

Előszó

 Két éve már, hogy először elkezdtem irogatni. Első húsz évem regényének utolsó fejezete még most készül, de a pillanat benyomása késztetett legelőször írni. Lehet egy történet, egy útszéli megpihenés, egy szakítás hatott néha arra, hogy írjak…. 20 év regényem címe, karcolataim pedig már a Pillanatok része. A Holland Napló majd az elkövetkező évben fog elkészülni.

Pár szó

Pár nap és egy évre elhagyom az országot. Nehéz visszatekinteni húsz év emlékeire, eseményeire, történeteire, szerelmeire, szenvedéseire és folytathatnám a sort. Bloggomat csak Holland tratózkodásom alatt kezdem majd felölteni. Az anyag már megvan, de valami azt mondja bennem hogy most még pár napig elég lesz ez a kis irka….