Krémes…

Krémes….

 

…Az egyre növekvő hőség újból a város utcái közé lopakozott. Csütörtök reggel és már csak a hétvégének gondolata éltet. Pár perce jöttem ki a Törvényszékről. Körültekintek. Nyugodt egy nap a mai. Mindenki kedves, a munka sem annyira förtelmes. A Deák Ferencen keményen folynak a munkálatok. Új sétatér a város lakóinak….Egy kirakat aljába ültem.  Kezemben a mai reggelim és ebédem. Egy szendvics… Már megint túlságosan megtömték, hiszen a majonéz ujjaimon fénylik és a bécsi szelet sarkán a uborka is huncuttan rám néz majd a mélybe ugrik és a földre pottyan…. Egy percre leülni, kicsit körülnézni…. Előttem három munkás unottan várja a delet. A vadonatúj kövezett járdát újból csákánnyal törik. Már nem lep meg. A legsoványabb közülük nehézkes mozdulatokkal töri csákányával az akaratos földet. Társaik lapátaikra könyökölve bíztatják. Haladnak a munkálatok a városban, főleg ilyen nyári időben…. ,,Jó étvágyat” hallom egy mellettem elmenőtől. ,,Köszönöm”. Nem tudom ki, de jól esett, hogy felfigyelt. Egy egyszerű jó étvágyat és máris ellepi a mosoly az arcomat…. Épp egy csínos kis anya löki a babakocsiját. Halvány blúz, egy lebegő nyári szoknya. Vékony karjai a kis kocsin, amiből egy mosolygós baba tekint rám. Ki tudja mennyire megrémült. Egy napok óta borotválatlan, majonézes tag biztos nem a legszebb látvány egy babának, de azért ő mosolyog. Tekintetemet kicsit jobbra fordítom és hihetetlen csatát látok. Egy szegény pocakos öreg hadakózik két szelet krémessel. Atyám milyen csata. Mancsaival megragadja a végrendeletüket író süteményeket. De a sütemények sem hagyják magukat. Föláll az egyik. Összemaszatolja ujjait és rút arcát. De nem győzi a csatát sokáig és a  valószínűleg nemrég tett fogak áldozatává válik. Megőrlik. Nyel egyet a pocakos és a szegény sütemény már a mélybe zuhan…. Most következik a másik. De ez aztán harcol. Jobbra-balra mozog és visszaesik a szalvétára. Megint megragadja az öreg és körmeivel a kis krémes hátába markol. De nem hagyja magát. Tejszínhabjával maszatolja össze az orrát. Egy harapás és újból visszacsúszik a szalvétára. Kezdi elveszteni a harcot. A sárga karmok egyre jobban hasítják tejszínhabját majd egy utolsó harapás, egy nyelés és eltűnt. Szegény tata valószínűleg a malacoktól tanulta az étkezési szabályokat . Kezein folyt le a krém, szemöldökeitől lefele tejszínhab csomók ékesítették megrücskült arcát. Az emberek figyelték, de ő nem vette észre. Kezeit lenyalta. Egy zsebkendő, pár törlés és a két harcos utolsó maradványait is eltűntette. Egy lány elmegy mellette. Mosolyog, kezével visszafogja kacaját de rám néz amint az öregeken kacagok. Rám mosolyog és elmegy. Megtörlöm kezeimet. A bécsi szelet már rég megtalálta otthonát. Nagy nehezen feltápászkodom. Leporlom a nadrágom és a buszmegálló fele indulok….

 

                                                                                    Kolozsvár 2007 augusztus 16

.

BOGÁR

 

Egy bevásárló központ bejáratánál várod. Újból 16 éves vagy… Szorongó szívvel, erre-arra nézve és már felnőttes tartással … várod…. Az égre nézel. Kelet felől vihar közeledik. Hatalmas fekete falak zárják el a napot és mindenfelől a vihar szele fúj….Megérkezett…Apró termetét nézed egy pillanatig, majd karjaidba kapod és hosszasan megcsókolod… Lehet megázunk, lehet nem, de elindulunk….Már a Bukarest utcán járunk, amikor lassan elkezd cseperegni. Egy eresz alá bujtok el és gyöngéd csókokkal elleped arcát, majd ajkainak izét keresed…Továbbindulunk. Egy tömbház bejáratánál találunk menedéket. Egy apró vénasszony és férje megy el mellettünk. Mindkettő mosolyog…A távoli fekete falakat áttöri az eső és zúdul a földre. Már csak egy-egy kobor kutya szaladgál keresvén egy menedéket. Ömlik az eső. Egymásba borulnak a fekete falak és iszonyatos zajjal rázzák meg a földet..Szemeibe nézel. Kezeit hátraszorítod és gyöngéd testét a falnak nyomod. Vad csókkal érinted meg ajkát. Szemeidbe néz…Kezeivel hátadba markol… Szíved megdobban, gyorsabban ver és karjaidban iszonyatos erőt érzel. Magadhoz szorítod kis testét…  Az eső ömlik, villámok ijesztik az alvó gyermekeket és pokoli dörgések között a kocsiszirénák is megindulnak. Eljött a vihar…Felkapod. Lábait derekadra szorítja. Hajába markolsz. Leheleted találkozik az övével. Egy pillanatra feljajdul. Örült erővel szorítod magadhoz. Letéped melltartóját és ismét elámítnak a fehér gyöngéd mellei. A szíved már mellkasodat szakítja, a vér egyre sebesebben szédíti testedet. Egyre fokozódó szuszogása mámorítja füledet. …Csattanás…  Megrendítik a földet az összeomló falak. Szemébe nézel… Lassan megered az eső és a kobor kutyák is kidugják az orrukat a lépcsők alól. Mélán esnek a cseppek a szürke betonra. Arcát megsimogatod….Egy vonat hallszik a távolban…A cseppek lassan hullnak a földre…..Leülsz és fejedet mellére teszed. Apró testét magadhoz szorítod  . Halk és szinte száraz csókkal keresed ajkait. Elkapja fejét… Játszik. Elkapod te is. Megérinted ajkát majd eltávolodsz. Halk lehelete közeledik. Elkapja fejét… Játék. Itt ülsz még vele. Beszélsz. Mindenről. Aki vagy, az álmodozóról…Szemeivel  téged követ. Látod benne is, hogy pillanatok alatt más világon van. Látod a tekintetén. Ismered ezt a tekintetet mert te is olyan vagy…. Megéheztünk. Összekulcsoljuk kezeinket és a rozsdás garázsok között megyünk a főút fele. Csepereg… Hideg cseppek érintik el nyakadat. Kezdtek fázni. Egy újabb tömbházban találtok menedéket. Sötét sarok. Szemeibe nézel. Nem tudod megállni a szenvedélyt hiszen azért élsz. Ördögi szemek mondja, majd kezével hajamba markol és megcsókol. Ismét feldobban a szív. Kezeiddel megszorítod lábait és ismét mellei illatát szippantod. Hirtelen mozdulattal megfordítod. Melleibe markolsz. Nyakát csókolod, megharapod. Egyre fokozódik a légzése. Magadhoz szorítod és állatias táncba keveredsz…Hirtelen léptek. A villany is felkapcsolódik, de mi már elmentünk. Megöleli derekamat. Fejét vállamra teszi és lassan haladunk a főút fele. Már korog a gyomrunk. Megállunk egy pár percre. 12:44 perc. Leültök a buszmegállóban ácsorgó vasládára. Szemeiben már látod a felnőttet, a gondolkodót, az álmodozót. Lassan esztek majd hazaindultok… A Gyárutca nedves járdáin hallszanak a lépteitek. …A távolban egy vonat…Egyre közeledik. A sötét híd áll előtted. Átmentek alatta, de kezeit a falra nyomod. Testeddel testét érinted. Ránézel. Egy hirtelen csók. Körmeivel beléd kapaszkodik. A vonat egyre közeledik, már a felettünk levő sínek kezdenek rezegni. Melleit kezedbe szorítod. Leheleted végigfolyik testén. Hajadba kapaszkodik, szemeidbe néz. A vonat síkoltó tömege rázza meg a hidat… Már csak az eltávolodó fényei látszanak. …. A csillagok kezdenek halvány ragyogással rátok nézni… Megfogod kezét…Egy sáros kis utcán betérsz…Elköszönsz tőle…Megcsókolod ajkait…A vasút fele mész. 

 

                                                                                               

 

Kolozsvár 2007 augusztus 12

Találkozás Istennel

 

Kissé unottan ülök a Törvényszék előtti buszmegállóban. Rettentő a hőség és itt-ott egy vénasszony szédeleg és az árnyék fele siet. A járda poros, a kövek között kinőtt pár szál fű is már hervadozik és az utcát mosó kocsit sem lehet már elég régóta látni. A padon már nem kaptam helyet, tehát a bokor melletti korláton helyezkedtem el. Mappám az ölemben, a szolgálati telefon a zsebemben. A 32-es még nincs a láthatáron. Gondolom magamban, hogy be jó lenne ilyenkor valahol a tengerparton lubickolni, nem 4O fokos melegben egy nyamvadt buszra várni, ami visszavigyen az irodába. Irtó nehezen telnek a percek….

…Egyszer csak orromat egy eléggé visszataszító bűz kezdi el zavarni. Felemelem tekintetem és egy koldus áll előttem. Haja hosszú és valószínűleg már hetek óta mosatlan. Egy-egy koszos fürt lóg a vállára. Gondozatlan az arca, a homlokán a ráncok között látszanak a fekete porcsíkok és a szakálla sem látott borotvát egy jó ideje. 40 fokot mutatnak a hőmérők és ő egy hosszú zöld és rongyos paltonban álldogál itt előttem. Lábain két ócska clujana (kluzsána) bakancs. Az egyik lábujja már ki is tört ebből az igazi meleg börtönből. ,,Leülhetek?” – kérdi tőlem egy rekedt és enyhén halk hangon. ,,Hát mért ne…”- mondom neki, mit árthatna ez nekem. Legrosszabb esetben hanyatt esek a kerítésen a bűztől, de nem annyira kényes az orrom. ,,Ki vagy?” kérdi tőlem.  ,,Egy egyszerű egyetemista, aki ahelyett, hogy valahol most épp szórakozna, itt ül és kevés pénzért dögledezik a forró napon” – felelem kissé unottan, mert ilyenkor nem vagyok valami társalgós kedvemben. ,,Még egyszer kérdem ki vagy?” – megismétli előző kérdését valamivel erősebb tónussal. ,,Há’ mit érdekel téged? Nem meg mondtam, hogy egy egyetemista. Már nehogy beszámolót tartsak az életemről. Mégis ki vagy te?” – és kissé kezdtek a halántékaim körül megdagadni az erek, mert a hőség mellett épp egy kíváncsi koldusra volt szűkségem. ,,Hát én vagyok Isten” – mondja egyszerűen és egy szokatlan csendes mosoly terült el arcán. ,, Hű szent szűzanyám” – mondom magamban ,,Nem elég, hogy büdös, de valószínűleg mindjárt két markos legény viszi majd vissza a szanatóriumba” - ,,Mért gondolod, hogy bolond vagyok?” kissé ijedten kérdi tőlem. ,,Ki, én? Hát dehogyis, mondtam én valamit?” – és kezdtem kicsit érezni, hogy a helyzet kényelmetlen számomra. ,,Akkor mért gondoltad azt, hogy két markos legény kell mindjárt visszavigyen a szanatóriumba” – kérdi ismét azzal a gyermekes mosollyal az arcán. ,,Hogy…….” és elakadt a hangom. ,,Ki is vagy te, még egyszer?” – harmadjára teszi fel a kérdést. ,,Eeeemmberr. Egy ember” – hebegem kissé megrázottan. ,,Hát akkor szervusz ember, én vagyok az Isten.” – mondja egy hatalmas mosollyal és a ráncos kérges kezét felém nyújtja. Én is úgy teszek és kezemet feléje nyújtom, de  hallom a 32-est amint a megállóba érkezett. Elkapom mappámat és felugrom a buszra. Egy hangot hallottam még és többé nem láttam …,,Még találkozunk ember…”.

 

                                                                           Kolozsvár 2007 augusztus 3

A 18-asra várva

A 18-asra várva

 

….. Leszállok a mikrobuszról. Vásárhelyre érkeztem… Péntek este munkából jövet és egy előző megszokott veszekedés után Torockó fele vittek az útszéli kocsik, majd innen kerültem szombat este a Maros partjára. Batyumat a hátamra veszem, megnézem hány óra. 21 óra 40 perc. A főút szélére állok és a Kolozsvár fele vezető utat nézem. Még nem jön semmi… Egy sovány, szemüveges és már ősz hajú néni jelenik meg. Kezében két necc, az egyik sarkából épp egy üveg tej kandikál ki. Ne tessék haragudni de a Novi 7-be mivel mehetnék – kérdem tőle…Hát mehetne a 2-essel, de az először felviszi arra, látja? Majd azután megy amerre maga akar. A legjobb lenne a 18-as, amúgy én is azzal megyek… Nem mondaná meg mégis hányóra fiatal úr? – kérdi pár pillanat után. 21 óra 46 percet mutat az órám –  felelem, a telefonomat kikotorászván a táskám valamelyik zsebéből. ÓÓÓ, akkor az enyém pár percet siet. Nekünk öregeknek már csak siet az óránk – feleli egy kicsit elcsüggedt, de mégis gyerekesnek tűnő hangon.  Ön mégis honnan jön két ekkora szatyorral? -  kérdem kíváncsian, mert mégis egy idős néni ilyenkor már kéne aludjon. Hát most voltam a testvéremnél Csergeden. Tudja merre van? -  Hát persze, nagyszüleimtől nem messze…Ön ott született? -   Jaj nem, szüleim odavalósiak, én már Bukarestben nevelkedtem 14 éves koromig és csak pár évet töltöttem Csergeden – meséli az idős hölgy. Mégis magával ragadt ez a kis hely – és szemei egy általam még nem látott örömmel csillognak.  És mért nem költözik ki akkor Csergedre, ha már úgyis szíve arra húz? – Ó, hát a férjem miatt fiatalember. Tudja ő városi gyerekként nevelkedett. Egész életében tanult és miután professzori rangját megszerezte, a Románia csillaggal is kitűntették – feleli egy büszke de ugyanakkor elkeseredett hangon. Most meg itt nyomorgunk pár milliós nyugdíjjal. Hiába,  az ember vagy pénzt szerez, vagy tanul. A családnak azért általában jobb ha pénzt szereznek. .Meg is jött a jármű. Várjon csak segítsek – és csomagját megfogva, csak most vettem észre, hogy milyen nehéz szatyorokat cipelt a vén néni. Nehézkesen fellépett a mikobusz lépcsőin és helyet foglalt. Csomagjait lába mellé tettem…21 óra 54 perc és a 15 ezer lej jegyet kifizettem. Köszönöm szépen fiatalúr és kellemes időtöltést amíg itt van… 22 óra és a Novi 7-en leszállok.

 

Kolozsvár 2007 július 30

Marosvásárhely 2007 július 28

Élet egy dióhéjban

- Blanka néni története - 

Négy napja, hogy alkalmam volt meglátogatni a budapesti Holocaust emlékművet és megadatott az a lehetőség, hogy az akkori borzalmak egyik átvészelőjével szemtől szembe beszéljünk és röviden átérezzük élete történetét.

Egy földszinti kis előadóteremben ülünk, talán húszan. Egy kedves kis mosolygós öreg néni ül előttünk. Csend és leírhatatlan feszültség árasztja el a kis szobát. Megszólal Blanka néni….

Kárpátalján születtem, Ungvártól nem messze, Aknaszlatinán, valamikor 1929 esztendejében. Szegény, hattagú zsidó családból származom. Nem volt sok mindenünk. Egy kis szobában éltünk hatan, de megvolt a szeretet és a hit a kis otthonunkban.

Még el sem kezdtem jól az elemi osztály, amikor apám új otthont keresett nekünk a felvidéki Léván. Apró és szűk utcában volt az egy szobás lakásunk. Nem volt könnyű gyermekkorom, apám folyton munkahelyet keresett, hogy családját eltartsa és alighogy ideértünk, 1938-ban a magyar hadsereg vette át ennek a vidéknek a kormányzását. Mivel mi jövevények voltunk, visszaküldtek Aknaszlatinára, ahol egy ideiglenes ukrán autonóm területet állítottak fel. Ukránul kellett iskolába járjak, pedig egy szót sem értettem. Minden más nyelvet betiltottak az iskolákban. Bemagoltam a leckéimet és úgy mondtam fel a tanároknak, nem értvén, hogy mit mondok.

Egy évre rá, Kárpátalját is Magyarországhoz utalták és most már törvényesen is Lévára költözhettünk, ahol német iskolába jártam. Közben a világháború is elkezdődött és arra késztettek, hogy a sárga csillagot hordjuk. Közömbösen viszonyultak hozzánk az emberek, sokan elkerültek sokan pedig elfordították fejüket… Emlékszem, hogy megalázva éreztem magamat és mindig úgy fogtam a hátitáskámat, hogy kezemmel el tudjam takarni a csillagot. Eljött az a nap is, amikor a gimnáziumot elvégeztem. Osztályfőnöknőm megparancsolta, hogy szedjük le a sárga csillagokat, mert az ő osztályában senkit sem bélyegeznek meg. Ez mindnyájunk számára egy örömteli nap kell maradjon. Egy kis ezüst gyűrűt is kaptunk és megígértük, hogy 5 év múlva még találkozunk…Sohasem találkoztunk..

’44 nyara volt ez. Elindult a magyarországi Holocaust. Alig 56 nap alatt a magyar állam fél milliónyi zsidót deportált a német megsemmisítő táborokba. Több mint kilencven százaléka Auschwitz-Birkenauba végezte.

Csendes délután volt, amikor hirtelen SS katonák és magyar csendőrök rontottak be otthonunkba. Állati módon üvöltöttek ránk, hogy pakoljunk mert mennünk kell. Mennünk? Hova, merre, miért? Alig pár perc alatt kellett összeszedjük holminkat, majd kivittek az utcára. Apám visszaszaladt. Ott felejtette imasálját…. földre teperték és mint valami vadak rúgták és ütötték, hogy majdnem eszméletét vesztette…Egy percre megáll, megtörli könnyeit és körülnéz. Ránk nehezedik e pillanatnak a súlya…Folytatja.

Az állomásra vittek, ahol marha szállító vagonok vártak ránk. Még ott bűzlött az állati szenny, amikor mint egy nyájat a belsejükbe tereltek. Nyolcvan-nyolcvanöt ember kellett ezekben a kocsikban elférjen. Két vödröt adtak. Egy vödörben volt az ivóvizünk, a másik pedig a vécé szerepét szolgálta. Percek alatt elfogyott az a kevés víz…Ennyit kaptunk egy napra…egy vödör vizet minden vagon.

Három napig tartott a förtelmes utazás. Nappal külön vágányokra tereltek és csak este utaztunk, hogy valószínűleg az emberek ne lássák, az emberi szállítmányt. Szörnyű meleg és bűz volt ezen a szűk helyen. Az emberek összeverekedtek és egymásra ordítottak. Nem volt annyi helyünk ahova a kis poggyászunkat letegyük. ÉS eltelt ez a három förtelmes nap.

Kinyíltak az ajtók. Szláv nyelven beszélő munkások szedtek le a vagonokból. Csomagjainkat ott kellett hagyjuk. Hol vagyunk? Mért vagyunk ott? Kik ezek az emberek körülöttünk? Pillanatok alatt ötös csoportokba választottak szét. A lengyel munkások az anyák karjai közül tépték ki csecsemőiket és vénasszonyok kezébe nyomták, ordítván, hogy Grossmutter ! Grossmutter! Így akarták legalább az anya életét megmenteni, mert a csecsemős anyákat egyből a krematóriumba vitték. Engem is megfogtak, elszakítottak anyukámtól. Megtörli könnyeit . Akkor láttam utoljára az én anyukámat. Még a tizenötödik évemet sem töltöttem be. Apukám és testvérem egy másik csoportba került.

Auschwitz-Birkenau…Ide érkeztünk meg, nem tudván, hogy mért teszik ezt velünk és mi vár ránk a holnapi nap. Ilyen csoportokba összeverődve kellett egy kapun a láger udvarára bemennünk. Egy szépen kiöltözött német úriember mellett mentünk el, aki kedves hangon mondta, hogy ő marad, ő mehet. Mint később kiderült ő volt Mengele doktor.

Ruháinkat le kellett vessük, hajunkat pedig leborotválták minden testi szőrzetünkkel együtt . Majd egy tusoló helyiségbe vittek, ahol hideg vizet engedtek ránk…Így meztelenül és megijedve állítottak ki az udvarra. Már más emberek voltunk…. Hirtelen hátulról valaki megszólított. Testvérem volt az. Alig ismertünk egymásra így meztelenül és csupaszon… Nyakába borultam és sírtam és bíztatott, hogy ő itt lesz mellettem. Szétválasztottak…. Elkezdték a ruhákat osztani, ha nevezhetnénk azokat a rongyokat ruháknak. Még a csíkos zsákruhákhoz se voltunk méltók. Férgek által kirágott rongydarabokat dobtak felénk, nem is tudtuk, hogy a fejünkbe, hogyan kell húzzuk annyira szét voltak szakadva. …Még alsóneműt sem adtak…Birkenauba kerültem, egy alig pár napja felhúzott barakkba. A kerítésen túl egy hatalmas kémény látszódott… Még nem tudtuk mi az… Nekünk még egy szalmazsák sem jutott. A hideg földön aludtunk, mint az állatok. Este amikor vécére mentünk lábainkat csípték a többiek, mert rajtuk keresztül kellett átmásszunk…borzasztó éjszakák, nem tudom ha maguk ezt el tudják most képzelni…

Másnap néztük, hogy velünk mi lesz… Egy hatalmas német tiszt asszony jött be a barakkunkba…Álljanak fel azok, akik még nem haladták meg a tizenhat évet, mert most visszük őket az anyukájukhoz. ... felálltam örömömben, hogy végre anyumat látni fogom. Erre egy lengyel asszony felpattant és hatalmas pofont mért arcomra Mért hazudsz? Hiszen te már elmúltad a tizenhat évet. Ott álltam tanácstalanul és megijedve, de rájöttem, hogy hazudnom kell és amikor még egyszer megkérdezte a tisztasszony, hogy hány éves vagyok azt feleltem, hogy én is tizenhatot már meghaladtam. Ez a lengyel asszony mentette meg az életemet. Aki tizenhat év alatti volt, azt a krematóriumba vitték, amint később megtudtuk.

Nem tudtuk mit tesznek velünk. Egész nap a tűző napon kellett ötös sorokban álljunk. Egy darab száraz kenyeret kaptunk és egy kis tálban valamiféle kotyvalékot, amiből három kortyot ihattunk, hogy a hátunk mellett levőknek is jusson. Nem csináltak velünk semmit. Ott kellett álljunk egész nap a tűző napon és ha valaki elesett, akkor agyonverték. Először összehánytuk magunkat a kenyértől. Megnedvesedett és penészes korpaszeletek voltak. Tudták a régebbiek, hogy nem esszük meg ezért nekik adtuk. De miután láttuk, hogy ez az egyetlen eledelünk, rákényszerültünk, hogy megegyük.

Napi egyszer kaptunk vizet. Förtelmes jelenet volt mindig. Egy koszos ciszterna jött és az udvar szélén álló vályúba engedte a vizet. Mint az örültek rohantunk feléje. Minden testrészünk csak a vízre vágyott. Csattanás!! A ciszterna vezetője, egy hatalmas német katona, szíjával ütött mindenkit aki a vályúhoz mert közeledni, majd sátáni röhejjel elővett egy rongyot és elkezdte vizünkkel az autót mosni. Szép nyugodtan, nem sietve… Minden nap egy órán keresztül mosta le a ciszternáját. Majd a megmaradt szennyes vizet nekünk hagyta. Így tudtunk mi vízhez jutni…Újból megtörli szemeit…

Testvéremmel volt szerencsém. Ő volt az aki mindennap vigasztalt és tervezgettük, hogy majd mit csinálunk amikor innen megszabadulunk. Csak így tudsz egy ilyen helyről megszabadulni, ha hiszel abban, hogy majd ettől is megmenekülsz.

Mindennap ugyanaz a förtelmes szag áradt ki a kéményekből, amíg csak egyszer megtudtunk, hogy azok a krematóriumok. Mi azt hittük, hogy a hajunkat és ruháinkat égetik el benne. Embertársaink voltak azok. Megtanultunk mindent eltűrni, mert tudtuk, hogyha megbetegedünk, akkor ránk is a kemencék várnak.

A hetedik hét telt el amikor rendelet jött, hogy szükség van ezer munkásra az Essen vidéki hadigyárakban. Vonatra ültettek….

Hatalmas gyárakba kerültünk, ahol a német hadseregnek kellett fegyverlövedékeket gyártanunk. Mennyország volt Auschwitzhez képest. Mindenkinek jutott egy szalmazsák és két szelet kenyér. Francia, holland, lengyel és orosz foglyokkal osztottuk meg a gyárat. A legkedvesebbek a franciák voltak, akik mindenben segítettek. A hollandok hidegebb népek, csak maguk között kommunikáltak. Az orosz frontról odakerült oroszok szemében pedig ,,büdös zsidók” maradtunk.

Nehéz munka várt rám. A gyárban levő főzeldékben dolgoztunk, ahol még általam kiejthetetlen vegyi anyagokat kellett összekavarjunk. A méreggel duzzadt gőz égette torkunkat és a kifröccsenő cseppek kezeinket sebezték. Kezeire nézek. Még mai napig látszanak azon sebek nyomai.

Egy önkéntesen ott dolgozó lánnyal volt szerencsém. Kedves kis dalokra tanított meg és magát hibáztatta azért, hogy nekem nincs mit egyek. Mindig valami kis ételt a gyárba csempészett. Nem voltam hozzászokva ennyi emberséghez valaki részéről. Valaki emberként kezelt és nem féregként. Azóta is keresem ezt a lányt, de nem találkoztam vele soha.

Később a lőszerek összerakása volt a feladatom. Sovány kezeimmel kellett a 25-3O kilós lövedékeket egyik helyről a másikra dobigáljam. Kimerültem, elfáradtam. A francia munkások védfalat állva, hogy a felügyelők meg ne lássanak, a lövedékekre fektettek. Ott aludtam el. Ugyanakkor megmutatták nekünk, hogy hol kell a lövedéket megfúrjuk, hogy a harctéren használhatatlanná váljanak.

Már ’45-re fordult az esztendő. Újból vonatra szállítottak. Akik odaértünk, talán negyede ha visszakerültünk a vonatra. Lipcsébe vittek, az ország másik felébe. Közeledtek az angol-amerikai alakulatok, menekültek a németek. Egy gettóba szállítottak. Ismét testvéremmel találkoztam.

Alig feküdtünk le, amikor támadás érte szálláshelyünket. Robbanószerek törték át a barakk ablakait. Az egyik épp testvérem és köztem robbant fel. Többen ott haltak meg . Súlyosan megégett a bőrünk, majd arra kényszeríttettek, hogy útra kelljünk. Az Elba fele kellett gyalogoljunk három hétig. Vert az eső és vállunkra fagyott a hó. Három hétig kellett mi élő csontvázak gyalogoljunk. Sokan elestek és a katonák azonnal agyonlőtték őket. Ruháink már eggyé váltak bőrünkkel és ránk rothadtak. Nem tudjátok elképzelni, hogy mit jelentett ezt átélni. A tisztek szekerét húzó ló megdöglött és két ilyen csontvázat fogtak be a helyébe. Ők kellet húzzák a szekeret. Elértük az Elbát és az orosz hadsereg közeledtének hallatára visszafordítottak, majd ott hagytak. Levetettük megférgesedett ruháinkat és mint, amikor a kígyó vedlik egy bőrréteg hagyta el testünket a rongyokkal együtt. Egy megtört és meggyötört testet vetettünk le vállainkról…

Az amerikaiak találtak meg legelőször. Nem tudták mit tegyenek, nem tudták elképzelni, hogy min mentünk keresztül. Az egyik katona egy raktárba vitt minket ahol felvágta a cukorzsákokat. Ömlött a cukor, mint a tenger és habzsoltuk mint az állatok. Sokunk azért rájött, hogy az-az összeszűkült gyomor nem fogja megbírni ezt a hirtelen eledelt és nem ettünk többet. Sokan belehaltak.

Nemsokára megjöttek az oroszok, akik már a lengyel területeken látottak miatt megszervezetten etettek. Az ezer ember közül annyian maradtunk életben, hogy egy kis pajtában elfértünk. Így teltek ezek a lipcsei napok. Esténként a várost jártuk és loptunk amit csak tudtunk. Sosem felejtem el, hogy egy malom mellett találtunk valami lisztet. Azt vittük vissza a kis pajtánkba, ahol vízzel megkeverve megsütöttük. Tele volt üvegszilánkokkal. Felvágta nyelvünket és szánkat és mégis ettük….Nehéz ezt most önöknek elképzelni….Nagyot sóhajt.

Sajnos az orosz katonák pár társamat csúfosan megerőszakolták és azóta is kérdem magamban, hogy ezekben az emberi roncsokban, hogyan láthattak valami nőiességet. Élő csontvázak voltunk… Nem tudom megérteni.

A cseh határnál kaptam egy kis papírt ami tanúsította, hogy auschwitzi fogoly voltam és ezzel léptem át Csehszlovákiába. Körbe adta az általa olyannyira őrzött kis pirosas papírost. Gyalog meg vonattal értem haza, de Léván már mindenünk el volt véve és idegen család lakott a kis szobánkban…Pestre sodort a sors és itt kezdtem új életet.

Bármilyen kérdést feltehetnek kedves barátaim.

A szavak a torkunkban maradtak majd lassacskán elkezdtünk kérdezni.

- Látta e még valaha szüleit?

Anyukámat akkor láttam utoljára amikor a vagonokból leszállítottak. Ő még aznap hallhatott meg. Könnyek lepik el a szemeit. Megáll és letörli őket. Apukámról megtudtam később, hogy cementzsákokat hordott egy munkatáborban. Végül ott halt meg. A cement ami a vállukra hullt megkötötte a testükön levő verejtéket és így fulladtak meg.

- Testvéreivel találkozott-e még?

Életben maradtak. Nagyobbik nővérem aki Pestre került átvészelte és két fiú testvérem is. Szörnyen megbetegedtünk kedveseim. 33 kilósan kerültem haza Pestre és évek kellettek amíg újból embereknek mondhattuk magunkat. Tífusz, tüdőbaj és egyéb nyavalyák gyötörtek. Mai napig gyógyszereken élek és bokáim is a három hetes gyalogláskor tönkrementek.

- Meg tudta tartani a hitét mindezek után?

Nem, sajnos nem. Mert mindig feltettem a kérdést, hogyha van Isten, akkor, hogy tudta ezt megengedni, mért kellett ezen nekünk átmenni. Mit vétettek az én egyszerű munkás és hivő szüleim, hogy ekképp végezzék. Egyik testvérem sem hisz már Istenben. Mai napig ..és szemei könnyeznek – keresem Istent de nem találom. Remélem ő majd egyszer rám talál.

- Megtudott ezeknek az embereknek valaha is bocsátani?

Nem kedveseim. Nem tudtam sohasem megbocsátani, mert semmi emberséget nem láttam bennük, állatok voltak. A bosszú azonban eltűnt. Miután Pestre kerültem 11 halálkivégzésen vettem részt és mindenki azt mondta mielőtt felakasztották volna, hogy bár csak több zsidót ölt volna meg. Akkor még megtudtam nézni, ma már nem tudnám. Eltűnt a bosszúvágy. Az egyik őrömnek a dossziéja került egyszer a kezembe. Már nyolcvan valahány éves volt és mégsem tudtam törvénybíróság elé állítani. Mai napig ott ül a dossziéja a pincémben.

- Hogyan maradtak meg épp ésszel ezekben a körülményekben?

Hittünk abban, hogy valaha mindez jóra fog válni. Énekeltünk és tervezgettük, hogy majd mit teszünk, ha onnan megszabadulunk. Csak így lehetett ezt átvészelni. Aki nem hitt az beleveszett. Próbáltunk annak a kevés jónak örvendeni, amit ott össze lehettet kaparintani. Amikor Lipcsébe vittek a német tisztasszony röhögött rajtunk, mert egymás markából jósoltunk. Ti még hisztek abban, hogy ezt élve megússzátok – így válaszolt.

- Látott valaha emberi szimpátiát a nácik részéről?

Talán két alkalommal. Amikor a gyaloglásunk lejárt, a pajtában az őreink letették a fegyvert és bocsánatot kértek mindazért amit tettek… Eddig ti voltatok a foglyok, holnap mi leszünk. Ti már szabadok vagytok. Ugyanakkor voltak örök akik elnézték, azt, hogy a falon túli emberek egy-egy krumplit vagy almát dobtak be nekünk. De ennél többet nem észleltem.

- Mikor tudott annyi erőt magán venni, hogy visszamenjen Birkenauba?

Majdnem harminc év telt el, addig amíg először meglátogattam a megsemmisítő tábort. A barakkjainból már semmi sem állott, csak a földön egy két kő jelezte, hogy valamikor ott aludtunk és szenvedtünk. Sok idő eltelt amíg erről mesélni tudtam, de tovább kell ezt adni, mert még mindig él az emberi gyűlölködés és nagyon hamar elfelejtjük azt, amit ezek az emberek velünk tettek. Munkám annál is fontosabb, mert vejem nigériai fekete fiú, lányom zsidó és unokáim már sok mindennek ki vannak téve ebből kifolyólag.

ÉS folytak a kérdések egy órán keresztül… Azt hiszem kedveseim, hogy itt megállunk, mert elfáradtam. Egy pár fénykép és ölelkezés következett, majd elbúcsúztunk Blanka nénitől. Lassan cammogtunk a metróállomás fele…………………

Kolozsvár 2007 július 9

Budapest 2007 július 5

One way ticket to the blue

„One way ticket to the blue” . Körülbelül ezt érzem én most, pontosan nem is tudom mit érzek. Már pár hónapja órák alatt változik a kedvem. Felkelek és lehet nagy életkedvvel vágok neki mindennek, majd valamikor déltájt elkezdek nosztalgiázni, délutánra már a depresszió köröz és estére valahogy már öreg emberhez méltó nyugodtsággal tekintek körül. Eléggé tanácstalan vagyok ezekben a hetekben. Még két hónap és elhagyom egy évre az országot. Már  nagyon sokat felnőttem az utóbbi évben. ÉS szükség volt talán mindarra ami eddig megtörtént, hogy kicsit megerősítsen, de sok minden tud még a mélybe húzni. Egy évig elmenni itthonról. ….. Nem is tudom melyik szememmel nézzem. Azzal, hogy számos megpróbáltatás, pénzhiány és távol a gyökerektől. Vagy talán az a gondolat félemlít, hogy életemben először igazán szabad leszek. Félek, de ugyanakkor gyermeki álmokkal vágyom erre. Ki leszek egy év múlva, ki fog belőlem kibontakozni amíg ott vagyok? Szeretem ezt a helyet és tartók a körülöttem levőkhöz, de már rég nem találom a helyem. Korlátozottnak érzem magam és sokszor már idegennek mindenki előtt. Idegennek az otthonomban, és még idegenebbnek a mindennapokban. Néha kószálok egyedül az utcákon és próbálok minden kis apróságra figyelni. És mosolygok és érzem, hogy nyugodt vagyok. De ugyanakkor irtó egyedül. Annak a lánynak a nyomai még mindig bennem vannak. Nem lehet csak úgy mától holnapra túltenni rajta…Megpróbáltam mással lenni de valami még nem gyógyult meg bennem. Valahogy most nem tudok az-az ember lenni aki vele voltam…Na de most menjünk túl ezen. Előttem még a szesszió nagyja és irtó nyugodt vagyok. Lehet jó dolog, egyesek szerint pedig sőt kéne izguljak. Miért is? Néha talán úgy érzem, hogy túl nagy önbizalommal vágok neki, de lesz ami lesz…

     … Fent voltam épp a Fellegváron most vagy két-három hete talán. Szép és kedves lányt hívtam magammal. Velem jár az egyetemre, már maholnap két éve ismerem. Gondoltam, mért ne tegyek túl mindenen és menjek tovább. Nem jött össze, de nem is próbáltam és talán nem is láttam benne a társamat. De kellemes 2 óra volt. Meleg és lanyha levegő úszott lustán a fák között. Ott ültünk a korláton mint két régi ismerős. Figyeltem amint egy-egy kis kacér szellő hajával játszadozott. Oly gyönyörű volt ez a lány… Kezeivel szép gyöngéden a korlátra támaszkodott, ellazította egész testét.  Csendesen beszélt, mesélt a családjáról, testvéréről meg apró kis dolgokról. Közben az arcán végig szaladó barna hajszálakat figyeltem. Itt-ott meglebbentek. S még, hogy nem szép ez az élet. Ilyen pillanatok ragadnak meg örökre. Megkértem, hogy álljon egy kicsit fel. Átkaroltam szép gyöngéden és a város fele néztünk. Gyöngéd kezeit széttártam és ,,repültünk”. Messzi távoli vidékekre. Millió kis csillagot hagytunk magunk mögött, amíg megérkeztünk és megpihentünk az egyiken. Csend volt. Mély és nyugtató. Majd tovább röpültünk. Fényévek szálltak el mögöttünk és vágtattunk a végtelen fele…… Egy pillanatra repültünk. ….Felültünk mindketten a korlátra, és magamhoz öleltem. Csendes kis pillanatok múltak el. Figyeltük az alattunk elterülő várost. Valahol a távolban már egy két villám is fölbukkant. Vihar volt valahol távol…de nem nálunk. Hajának illatatát szippantottam, testének melegével takaróztam. Szép pillanatok voltak. De hiányzott valami…..Mégsem tudtam ezzel a lánnyal megtenni a következő lépést és talán nem is akartam. Mért kell mindig egy csók. Sokszor talán az a pár perc többet ér…. Már kezdett lehűlni a levegő és már fáztunk is. Haza kellett induljunk. Szép lassan ballagtunk vissza a bentlakása fele…. A vihar már közeledett, de még távol volt. Elbúcsúztam tőle és sikert kívántam a vizsgákon. Gyorsabb léptekkel igyekeztem hazafele. A vihar már felettem körözött. Beléptem a lépcsőházba. Az eső megeredt……ÉS nem tudom ha azóta még váltottunk két szót, de volt egy pillanat amikor valahol máshol voltunk és ez a pillanat megérte azt, hogy papírra vessem.

      Ilyenkor valahogy nyugodt vagyok. Sok minden köt ehhez a helyhez. Túl sok. Emlékek, mosolyok, egy fa alatti csók, egy Hold alatti ölelés. És mégis félek a bizonytalantól. Mert nagy esély van arra, hogy lehet majd nem akarok hazajönni. Lehet megtetszik az önállóság, a csavargás és a már távolinak tűnő kamaszkori kalandvágy. Addig még két hónap. Még vizsgák, még rengeteg papírmunka és jó hosszú sorok majd a Bíróságnál. De már két hónapja szakítottam Vele  és irtó rövidnek tűnt ez az idő. MÉG KÉT HÓNAP …….

 

                        KOLOZSVÁR 2007 JÚNIUS 12 valamikor éjféltájt

 

Ember

Egyszerű kérdés… és mégsem annyira egyszerű a válasz. Mi az ami minket emberré tesz? Mi az ami megkülönböztet minket az állattól és arról tanúskodik, hogy igenis ez az illető egy ember. Hol van az ember bennünk vagy ki is az? Reggel felkelsz, mosolyogsz, talán elmész kedvtelenül munkába és talán ellátogatsz az egyetemre is, vagy netán a haverokkal összerohansz valahol. Elég ez arra, hogy embernek nevezhesd magad? Vannak álmok, vannak ideálok és célok, azonban sokszor felteszed a kérdést, hogy van-e mindezeknek értelme. Az tesz emberré, hogy álmodozol, hogy próbálsz nemcsak a mának élni hanem álmaid megvalósításáért. ÉS akkor ez tán a helyes út? Egy életed van és az is rövid és kevesek a pillanatok melynek igazán örülhetsz. Vagy talán az tesz emberré, hogy szeretetre vágysz mint bárki más a világon. Sokan nem veszik észre, vagy tán egyszerűen elfogadták a gondolatot….. Szeretet. Ennél több mi kell, hogy ember legyél és tudd ezt a szót ki is mondani. Mindenki lefekszik este és sokan megnézik a mellettük levő üres helyet. ÉS talán oda gondolják álmaik személyét. ÉS oly nehéz amikor ezzel találkozol is. Lehet én is valakinek az álmainak szüledéke vagyok és vannak akik az én álmaimban járkálnak. Sok mindentől nehéz elszakadni az életben, és nem a hajától, testének illatától, vagy épp gyöngéd melleitől. Hanem nehéz elválni egy álomtól. Mi is lett volna ma az első reakcióm, minthogy ,,hát igenis egy kurva”. NA és ezzel lezártuk a témát. Vagy talán nem. Kik vagyunk mi, hogy mások felett ítélkezzünk, addig amíg még magunkról sem tudunk semmit. Játszott a fejemmel és játszik mások elméjével, vagy talán csak éli hóbortos életét, mint bármelyik más fiatal. És akkor megint felmerül a kérdés, hogy ennyire egyszerűen kell venni ezt az életet, nem gondolunk arra, hogy lehet azért mert épp ,,játszunk” valaki fejével lehet  meg is tudjuk sérteni. Kérdés-e ha én ezt már nem tettem meg. Mert van még valaki aki még két év után megsirat és elmond egy imát is értem. S akkor nézel sokszor önmagadba és tépelődsz, hogy talán elrúgtad ezt az embert magadtól örökre. Elképzeled mind gyermekeid anyját, mint a szeretetteljes feleséget aki nyakadba ugrik amikor majd fáradtan hazavánszorogsz, aki majd felneveli véredet. ÉS még most majdnem két év után is érzed, hogy meg tudsz benne bízni. ÉS mégis ott lappang a tüzes szenvedély. Tudod, hogy Ő benne már nem tudsz megbízni és nem is tudtál soha és nem is tudod elképzelni mint gyermeked felnevelőjét és valami azt súgja neked, hogy életed egy kin lenne melletted. ÉS ott ég benned a vágy, hogy mégis ő kell. Mért pont ő?

   Ebben a percben nehéz megmondani ha érzek valamit iránta az állati vágyon kívül, hogy vele lehessek. Mert amikor már az álommal is szembesülsz már szinte lehetetlen újból hinni. ÉS itt állok újabb kérdéssel magam előtt, mert tudom, hogy ha az ő utját választanám sok más szívet tönkre tudnék tenni és sok lelket eltipornék. ÉS lehet ezt az utat fogom választani, de nem találom rá a magyarázatot, hogy miért. Mért annyira megfertőző ez a vágy, hogy valakinek a lelkével tudjál játszani, Nem tudom….

    Ember…..majd egyszer valaki nagyokos megpróbálja ezt a szót határozni. De választ nem fog rá adni, mert nem tud. Mert nem lehet ezt a szót betűkbe foglalni.

    Figyelmemet megragadta egy ma elhangzott mondat. Nemrég beszéltem egyik barátnőmmel, akinek el merem mondani, hogy néha mit is érzek e világ iránt és akinek elmondom, hogy néha még írok is. Kerestünk egy választ az életre és annak értelmére. És egyszerű gondolat hangzott el felőle. Talán ha annyit megteszel, hogy valakinek az életére hassál és egy csipetnyi inspirációt adsz neki, hogy saját álmait megvalósítsa akkor már érdemes volt élni, mint ember.

 

Kolozsvár 2007 Június 19

Szárájka

Harag, méreg, bánat és közömbösség folytja most torkom minden felületét. Rájöttem, hogy életemben ha valaha is valamit elértem az pont annak az embernek köszönhetek akitől mindig is féltem, a közömbös magányos vén aggastyántól. Mert nem lehet, hogy ne porrá váljék minden amit próbálok másképp tenni. Életemben először éreztem, hogy szeretek, hogy valakiért mindent  fel tudok adni és, hogy semmi e világon nincs ennél feljebb. Ez az én átkom, a közömbös agg ki életem kezdetétől folytja a torkom és undoros mosollyal szembe röhög és legyőz. És próbálok lábra állni és minden romokba dől. 1O nap, március 3O-án kezdődött, egy olyasvalami amiben nem hittem, hogy valaha igaz is lesz, egy olyan valakivel akit csak álmodni mertem. ÉS többet éltem e 1O nap alatt mint életem utolsó másfél évében. ÉS mért mindig velem kell kibasszon a sors, mért mindig engem kell pofon üssön a vén bolond és pofámba röhögjön, hogy megint ő került fölém. Megtanultam szeretni, éreztem annak súlyát és fájdalmát. Gyerek voltam újból, 15 éves kis bolond aki későn kószál és kóborol egy kis rejtett falú poros és hideg utcáin. ÉS jó volt ismét kis bolondnak lenni, de nem kellett volna most véget érjen ez az egész. Egy lány akit magamhoz öleltem és szorítottam, kinek hajának illatát szippantottam mint az életet adó levegőt. ÉS boldog voltam 10 napig és óráról órára csak az ő csókjai után éltem. És nem érdekelt, hogy román, vagy magyar és nem érdekelt, hogy ki fia és ki gyermeke és mégsem bíztam benne.

Mert a vén bolond nem alszik és mindig belém szúr amikor úgy tűnik, hogy végre életemben én is boldog lehetek. Elözönlött a fájdalom, térdeim meglágyultakés nem hittem valakiben aki bízott bennem eleitől fogva. ÉS megkérdőjeleztem szavait és elmentem, hogy lássam, ha nem e hazudott nekem, mert féltem, hogy rossz emberbe fogok beleszeretni. ÉS 1 percnyi gondatlansággal belerúgtam abba ami jó és szép és egyedi. Mert ilyen vagyok én, mindenbe csak belerúgok ami valaha is jó körülöttem. És már meguntam és félek magamtól. Felveszem  közömbös pofámat és az agg megint csak rám vigyorog. Mert a bizalmat, ha egyszer megszegted azt már nem tudod visszaállítani. Most keresztút előtt állok, fogva a fejem, hogy válasszam az idegen hont és mindent hagyjak hátra magam mögött, mert már az utolsó fonal is ami ehhez a földhöz kötött elszakadt és érzem, hogy nem tart már semmi. Megtanított szeretni, és boldog lenni és mégis ott lappangott a kétely és belém szúrta mérges fullánkját az ősz agg. És bőgtem mint a gyermek aki elvesztette játékát, mert tudtam, hogy ha egyszer felrúgod valaki bizalmát, annak már lőttek.  Én felrúgtam ezt, akkor amikor a legjobban hiányzott nekem és amikor a legjobban akartam, hogy ujjaimmal hajában játszódjak és mellemre tegye a fejét és ne érdekeljen semmi ezen a világon. Bitang ez az élet és ez a sors. Lehet itt maradok, de meg fog a közömbösség ölni, s ha idegen utakon barangolok majd, mindig is csak egy csavargó maradok. ÉS félek, mint a sötét szobába zárt kisgyermek. Fejemet kezembe fogom, mert nem tudom mi vár rám. Feldúlta életemet ez a lány, képes lettem volna minden szabályt felrúgni érte és hittem a szerelemben és hittem abban, hogy megöregedhetek mellette. ÉS hittem mint egy bolond. DE megint megfogott az agg és belemarkolt torkomba ,,Ébredj fel szarházi, itt élsz nem a fellegekben “.  Magamba zárkózok, felteszem a plé pófát és teszem mintha mi sem történt volna. Már megsokaltam ezt és még hiszem, hogy valaha kezeimben fogom simogatni haját. Mert hiszek, mint egy bolond…

 

Kolozsvár 2007.04.11

Talán eljött megint az ideje

Talán eljött megint az ideje, hogy írjak….éjféli egy óra múlt el és már csak pár villanyoszlop pislákol, valahol az utca szélén. Sok minden történt az elmúlt hónapban, talán túl sok minden…..Nehéz most írni, mert nehezen tudom gondolataimat rendszerezni…Hetekig tengődtem egy álom és a valóság között…ÉS talán nem akarok felébredni egyhamar. Találkozott végre a két ember. Eddig valahogy külön éltek és megvolt mindenki a maga kis boldogságával. Valószínűleg sejtettem, hogy nem áll majd könnyű út előttem, de mégis megtettem. Előhívtam az álmodozót, felébredt a gyermek. A gyermek akit csak néha, nyári estéken és magány által gyötört kolozsvári hajnalokban engedtem előbújni. És föllángoló viharként tört ki belőlem. ÉS megijedtem…….Mert le kellett üljek és szembenézzek magammal és feltegyem az alapvető kérdést. KI vagyok valójában? Nem ismert rám senki, meglátták azt az embert bennem akit rejtettem és csak néha-néha engedtem előjönni . Ők is megijedtek… Most meg állok tanakodva, hogy ki volt Ő – gyermek és asszony, angyal vagy démon, egy álom vagy a rideg valóság. Tüzes csókjai még mindig itt égnek az ajkamon és bármit is tennék nem tudom eloltani őket. Játszik velem? Valószínűleg…Hogy én játszom e vele? Amikor látom akkor igen és próbálok közömbös lenni, de valahol a gyermeknek mégis fáj. .Furcsa hetekben volt részem. Mély gödörbe zuhantam, kezeimmel kapaszkodtam a semmibe és csak estem. De valahol mégis megálltam, kezeimet kinyújtottam, térdeimet behajtottam és föltápászkodtam. Kivel éljek? Ez a kérdés. Felteszem a zenét a fülemre és csak utazok a buszon, mint egy árny és figyelem mi történik körülöttem… Végtagjaim elzsibbadnak, szemeimmel meg körülnézek és látom a vihogó gyermeket, a már nosztalgiázó öreget és a koldus arcán a mosolyt…a mosolyt. Látom önmagam. És érzem, hogy boldog vagyok, mert látom a világot. Már nem szürke árnyak sokasága hemzseg az utcákon, hanem emberek… keresem az embert. Élet cél legyen-e? Valószínűleg. És előjön a másik ember, aki nem akarja mindezt látni, mert tudja, hogy talán minden hiábavaló és talán csak árnyak járkálnak mégis az utcákon. Mennyire egyszerűek lehetünk mi emberek és sokszor mennyire boldogtalanok. Mert látszik, hogy hiányzik a szeretet, egy apró ölelés, egy kedves szó vagy talán egy árva mosoly. Mért kell mindez hiányozzon? Talán mert félünk, mert nem vagyunk képesek kicsit jobbak lenni és nem látjuk az embert . Saját családomban érzem talán a legjobban. Egy kis szeretet és megértés és az összes gond már valahol a messziségben úszik. Kockázatos játék, erre rájöttem. Sebezhető vagy ilyenkor, leengeded a védőfalad és engeded másoknak, hogy meglássák ki vagy. ÉS nem mindenki látja az embert. Sokan még vakon kószálnak az élet utcáin.

Érdekes. Először életemben merek igazán álmodni. Sokan mondták már nekem, hogy próbáljak a valós világban élni… erre csak egy kérdést tehetek fel… Melyik is az a világ? Mutassa már meg valaki nekem, mert vagy nem látom én jól, vagy nem tudom merre kell nézzek. Talán már elfelejtettek álmodni, vagy egyszerűen félnek tőlük. ÉS akkor szépen elzárkóznak, felteszik a plé pofát és élik a kis szürke közömbös életüket. Követem álmaimat, vagy élek az úgymond valóságban? Kompromisszum legyen-e? Talán lehet az lesz de ezt még nehéz most megmondani.

3 nap múlva van az interjúm. Ha szerencsés leszek egy évet kimegyek Hollandiába tanulmányi ösztöndíjjal. Okok: megismerni az idegen jogrendszereket, közelebb kerülni az európai szellemiséghez, fejleszteni a karriert stb. Valahogy így szól az önéletrajzomban. Valódi okok? Szabadság. Egyedül lenni egy távoli országban, távol minden ismerőstől. Meg kell találjam önmagam, rá kell végre én is jöjjek, hogy ki vagyok és mit is akarok az élettől. Egyedül élni egy kis időre, engedni az álmodozót, hogy életre kapjon. Most még túl távolinak tűnik mindez, de merek álmodni és hinni is álmaimban. Hogy ki leszek egy év múlva? Azt nem tudom megmondani, mert a választ még én sem tudom és talán nem is akarom tudni. Majd eljön a Kedd reggeli 9 óra, az elbíráló bizottság és a nyakkendős eminens tanuló. Hogyan fogja pályázatát megvédeni? Azt talán majd akkor fogja eldönteni és lehet engedi az álmodozót is megszólalni. Addig még két nap és három éjjel. Ki tudja majd reggel ki fog majd fölébredni…..

Kolozsvár 2007 május 20

Kalinihta

Ugyanaz a nyomasztó magány nehezedik rám még itt, egy görögországi kis településen is. Holnap készülök haza… Haza? Merre is van az én otthonom, hazám? Hol is érzem én azt, hogy valahova tartózom…. Még talán sehol. Majd egyszer annak is eljön az ideje és talán nem veszekedve fogok máskor otthonról elindulni. Ne legyen ki megkérdezze, hogy kell-e valami az útra, aki egy rántott húst tegyen, vagy tán valaki aki örüljön annak, hogy fia már egyedül is el tud boldogulni egy idegen országban…véghetetlen egyedül.

És valahogy még is úgy lett, hogy emberekkel ismerkedtem meg. Talpraesett, egyszerű egyetemistákkal hozott össze a sors láthatatlan keze. De érzem, hogy terhükre vagyok. Végül is azért jöttem el, hogy ne mint valami rongyos púp lógjak majd a testvérem hátán és mégis pont azzá váltam. Mert mindenkinek van valakie, csak én kell egyedül rothadjak egy három ágyas szobában. ÉS érzem, hogy megörülök és a falak nehezednek rám. Fojtanak….

Megláttam a szemkápráztató Akropoliszt, ahol valamikor a demokrácia kezdett gyökeret verni, és a fenséges  Meteorákat, melyeket tán nem is földi erők formáltak évmilliókkal ezelőtt.  Barangoltam új társaimmal Katerini felé csodálkozván, hogy mennyi minden más gyümölcs megteremhet itt. És mégis csak egy helynek tudtam örülni. A valamikor istenek által lakott szent hegynek, az Olimpusznak. :S talán kérdezné az ember, hogy mért pont ennek. Egyszerű kis banális válasz. Szabadság ! Ahol eggyé válik az ember környezetével, ahol a szél süvít füled mellett miközben száguldasz egy kerékpárral a hegy kanyargós lejtőin. ÉS meg kellett izzadj  ezért a pillanatnyi szabadságért. Órák hosszát verejtékezve másztál, számoltad a kanyarokat míg számsorodat el nem vesztetted. És küzdöttél, hogy minél fennebb jussál. Meleg volt, lábad fáradt és meleg érzés futotta át, miközben verejték cseppek sorra hullott homlokodról. Tudtad, hogy a csúcs messze van és még elérhetetlen, de már ez is nagy út volt a tető fele. Az a pillanatnyi öröm hajtja az embert, hogy valamikor is eggyé válik a széllel és száguld majd a fák és cserjék között míg majd újból erőt vesz, hogy felkapaszkodjon a csúcsra. Az a pillanat is eljön majd.  

Paralia-Katerini, Görögország, 2OO6 szept. 22